Azt követeltem tőled folyamatosan, hogy boldog légy. Hogy csak a jót lásd az életben, a félig teli pohár állandóan félig tele részéből meríts, s az üreset észre se vedd. Azt követeltem tőled, hogy mindent megbocsáss, s a bántások fullánkját közel se engedd szívedhez. Mennyire tud önző lenni egy gyermek?
Nem tudom, hogy milyen mértékegységben mérik a gyermeki önzőséget, de biztos, hogy én a felső határértéket is átléptem.
Követelőzéseimre rendszerint így válaszoltál: meglátod majd, ha felnősz. Bosszantott ez a válasz. Csak most jöttem rá, hogy hiába töltöttem be a tizennyolc-, huszonnyolc-, harmincnyolc évemet, sejtésem sem volt arról, hogy a felnövés valójában csak akkor történik meg, amikor te, édesanyám, átléped az örök határt.
Most már látom, mit jelent felnőni.
Látom a kitartás meggypiros igazságát. Semmit se lehet megvalósítani, ha nincs az emberben kitartás. A kitartás pedig nem más, mint remélni a legreménytelenebb helyzetekben. Élesíteni az elszántságot, mint mészáros a kését. Szikrát csiholni száraz hitből. Te egyedül is véghezvitted, amit mások többen sem tudtak.
Most már látom, mit jelent a belenyugvás halvány zöldje.
A nem fáj könnyűsége, az örökkévalóság ablakszeméből nézve. Te belenyugodtál az utánad jövők reménységébe. Hittél bennünk, gyermekeidben.
Most már értem az észrevétlenség szürkeségét.
A ne legyek túlságosan fontos szelídségét. Azt az önkéntelen mozdulatot, ahogy a csészék közül kiválasztod az egyetlen fületlent, a tányérok közül a repedtet, az almák közül a legkisebbet, a sült csirke egészéből a nyakát. Mert ez mind elég neked.
Most már értem az anyai barbárság mély kékjét,
az ölni tudnék embertelenségét. Azt a bátorságot, ahogy megfenyíted azokat, akik bántják gyermekeidet. Most már értem a reménység rózsaszínjét. Azt az emelkedett lélekállapotot, amikor kiolvasod az emberek tekintetéből, hogy tiszta szívből szeretik gyermekeidet.
Most már értem a bizodalom sok árnyalatú barnáját,
a rozsdabarna, a rókabarna, a homokszín és a halvány drapp minden rezdülését, melyet mint járható utat, köveztél ki sokszor bizonytalan gyermekeidnek. Irracionális bizodalmad mindig vicces volt. Hogyan kell szomorúan örvendeni és nyakig kudarcban ülve sikerre biztatni. Remekeltél.
Most már értem a tudásszomj hófehérjét, a megismerés utáni örökös sóvárgást.
Most már értem a visszalépés narancssárgáját, hogyan kell tapsolni azoknak, akik csak vezetni tudnak, de képtelenek vezetettnek lenni. Legfőképpen megnyugodni abban, hogy a győzelem babérjai elhervadnak, de az a babér, melyet az értelem szintjén a tudás, s az érzelem szintjén a szeretet ad, soha el nem hervad. A láthatatlan babér üdeséget ad, és képes otthonná varázsolni minden környezetet.
Most már értem a végletek közötti életszín minden egyes árnyalatát, mert
láttalak téged komor fekete szomorúan, testi-lelki fájdalmak lilájában, habkönnyű örömök bodza-sárgájában, láttalak a düh méregzöldjében és a megbocsátás patyolat tisztaságában.
Azt hiszem, felnőttem. Nincsenek követeléseim az élet Urával szemben, és tőled sem követelném, hogy non-stop boldog légy. Most már békén tűröm, hogy hullámaival fel-le-, fel-le emeljen és taszítson a lélek, hisz fent és lent is ott vagy, örök anya.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Kurkó Stefánia: „Sorsfeladatom lelkemmel gondolkozni, tanítani és szeretni”
Legnagyobb tanítómesterei a gyermekei. Éltet, alkot. Csíktaplocai családi házuk mögött kialakított veteményese több tucat magaságyásával ma már kuriózumszámba megy. Ízig-vérig nő, aki jól érzi magát magas sarkú cipőben, de nem zavarja a ganés gumicsizma sem. A női szerepek fontosságáról, egó és lélek harcáról beszélgettünk Kurkó Stefániával.
