- Hány évesek most a „gyermekeitek"? Vagy szerintetek meddig gyermekek?
Z: - Most 19 éves a fiam, de az az érzésem, hogy későn érőként még mindig kamasz. A felnőtté válás nehéz és hosszú folyamat, jó, ha ez idő alatt ott vannak a szülők a háttérben.
E: - 30 és 25 – ergo felnőtt emberek, de számomra – közhelyes bár, de igaz –, gyermekek maradnak, amíg élek, amiként én is a szüleimnek. Még mindig tanulom, s esetenként figyelmeztetem rá magam, hogy felnőtt emberek, nem kisfiúk. Van, hogy elfelejtem, s ez néha komikus, néha bosszantó szituációk forrása, de így szép az élet.
- Milyennek ítélitek a kapcsolatotokat velük? Hetente/naponta hányszor beszéltek? Beszélnek a gondjaikról/nőügyeikről például?
Z: - 2022 őszétől, mióta a Műegyetemen tanul, többször is kiutaztam Budapestre, megnézni, hogy hogyan él, pont mint a régi filmekben. Ilyenkor meghívom vendéglőbe, mert ott nagyobb kedvvel beszél, és jókat kacagunk a történetein. Amúgy naponta levelezünk, hetente egyszer-kétszer beszélünk telefonon. A gondjait elmondja, de megtiltotta, hogy ruhát vegyek neki.
E: - Abszolút jónak, annak ellenére, hogy voltak és vannak viták, mert nyilván nem mindig és nem mindenben értünk egyet. Azt külön meg kellett szoknom, hogy amióta – már több éve ennek – nem lakunk egy fedél alatt, nem beszélünk naponta. Volt idő, amikor picit irigyeltem azokat a lányos anyákat, akik napi rendszerességgel és órákat beszélgetnek, de
rájöttem, hogy erre a napi „hogyvagy-mitettél-kivelbeszéltél-mitcsináltál” időrabló és üres szócséplésre igazából nincs igényem sem nekem, sem nekik.
Inkább teher, mint fesztelen csevegés ez a fajta „naplózás”. Mivel – a látszat ellenére – kimondottan aggódó, néha feleslegesen is aggodalmaskodó anya vagyok, nem mindent kötöttek és kötnek az orromra, s ezért hálás is vagyok nekik. Ha valós gond van, ha elakadnak, ha szükségük van a segítségemre, véleményemre, akkor hívnak, keresnek, megbeszéljük. A nőügyekből pont annyit tudok, amennyi szükséges. A két fiam két különböző egyéniség – meg kellett tanulni, hogy kinél hol a határ, mikor kell kérdezni, és mikor jobb hallgatni, meghallgatni.
- Milyen szinten szóltok bele a kisebb-nagyobb döntéseikbe? Például az egyetemválasztásba?
Z: - Az én családomban nagyon fontos a sarkalatos döntéseket megbeszélni, azokat, amelyek akár egy életre is meghatározzák az ember sorsát.
E: - Ők választottak, s mivel az erősségeikhez passzolót, én csak megerősítettem őket. Azt, hogy időközben változtattak, meggondolták magukat, bevallom, nehezen, de elfogadtam. A véleményemet természetesen nem rejtettem véka alá, őszintén elmondtam, érveltem, de nem erőltettem soha rájuk a saját akaratomat, bármennyire is nem értettem vagy értek egyet a döntéseikkel. Arra mindig vigyáztam, hogy a kölcsönös bizalom, őszinteség megmaradjon, ne titkolózzanak. Azt hiszem, nagyon rosszul, kudarcként élném meg ezt.
- Ha úgy látjátok, nem jó (szerintetek) a választott útjuk, mennyire próbáljátok befolyásolni őket? Szerintetek egy anya meddig szóljon bele a „gyermek" életébe?
Z: - Mindentől nem kell megvédenünk egy ifjút, hiszen a bukásokból lehet a legjobban tanulni, de bizonyos sorsdöntő helyzeteknél közbe kell szólni szerintem. Például rá akarták venni a fiamat, hogy a Műegyetemet hagyja ott, és menjen át egy kevésbé elismert egyetemre, ahol kevesebbet kell tanulni, csupán azért, hogy több ideje legyen start up-pal foglalkozni. Persze, hogy közbeléptem. Először érvekkel, de miután láttam, hogy már nagyon beetették, tanácsot kértem a legokosabb, legtapasztaltabb ismerőseimtől, és megkértem, hogy a fiammal is beszéljenek.
E: - „Én vagyok az anyád, én majd megmondom, hogy mi a jó/rossz neked” – a hátamon feláll a szőr, minden zsigerem tiltakozik az ilyen viszonyulástól. Bizonyára azért, mert jó anyámban megvolt ez a hajlam… Miért lennék meggyőződve arról, hogy ami jó nekem, az jó neki is? Nagyon nehéz tiszteletben tartani a szerintem nem helyes döntéseiket, de jellemzően nem akartam ráerőltetni a saját elképzeléseimet a gyermekeimre. Volt, hogy meg is próbáltam, de nem vezetett jóra.
Ők egy másik generáció, más elképzelésekkel, más motivációkkal, más tervekkel, nem érzem feljogosítva magam arra, hogy én diktáljam, mi a jó és mi a rossz nekik.
Szabad, a saját döntéseiket és azok következményeit felvállaló embereknek igyekeztem nevelni őket.
- Próbáljátok esetenként „megkerülni" őket, azaz barátok, barátnők, tanárok stb. által, hátulról befolyásolni őket?
Z: - Persze! Kamaszkorban a szülő már nem annyira izgi, és az nagyon rossz, ha mindig én szajkózom a különböző életigazságokat. Ezért már kiskorától megszerveztem, hogy fiamat olyan felnőttek és mentorok vegyék körbe mindenhol, akiknek bízik az értékítéletében, akikre felnéz. Mikor úgy érzem, hogy bajban vagyok, mindig felhívom a megfelelő embert, hogy beszéljen a fejével.
E: - Jellemzően nem, mert átlátnak az ilyen anyai praktikákon. Egy kezemen tudom megszámolni, hányszor volt, amikor ún. külső segítséget vontam be abba, hogy befolyásoljam, terelgessem ilyen módon a srácaimat. Olyan volt, hogy ajánlottam, ha nem ért egyet velem, akkor kérdezze meg a tanárát, gyógyszerészét, orvosát, mielőtt végleges döntést hoz. Volt, amikor hasznos volt, de az esetek többségében nem kellett külső személyt bevonni.
- Szerintetek mennyire kell/lehet hagyni, hogy „hülyeséget” csináljon egy húszéves mondjuk? Hát egy 25? (Ami legalábbis szerintetek hülyeség.)
Z: - Hülyeségeket csinálni kötelező! Élvezettel hallgatom mindig a fiam észbontó történeteit. De a hülyéskedés, a kacagás nem egyenlő az önsorsrombolással.
E: - Hülyeséget az ember minden életkorban elkövet, nem vagyunk ez ellen felvértezve sem 5, sem 25, sem 85 évesen… Hagyni vagy nem hagyni? A megelőzésre való törekvést fontosabbnak tartom. Nyilvánvaló, hogy anyaként, szülőként az ember minden hülyeségtől meg szeretné védelmezni a gyermekét, még akkor is, ha tudja, ez, ahogy egyre nagyobb lesz, már-már lehetetlen küldetés. Kell, hogy a fenekét megüsse a küszöb – persze, igyekszik az ember a puha párnát még időben odacsempészni. Ami nem életveszélyes manőver, nem robog tőle vakvágányra visszavonhatatlanul az élete, azt kell hagyni megtapasztalni.
A bölcs ember a más hibáiból tanul(hatna), de a tapasztalat az, hogy a legtöbbet mégis a sajátjaiból.
Búra alatt nevelni életveszélyesebb, mint engedni, hogy megtapasztalja a jót, a rosszat. A lényeg, hogy ezeket a botlásokat, tévutakat őszintén meg tudjuk beszélni, hogy valóban bölcsebben kerüljön ki belőle. A legfontosabb, hogy tudják, bármekkora marhaságot is csinálnak, ők az én gyermekeim, soha nem hagyom cserben őket, nem ítélkezem, számíthatnak rám.
- Az anya-fiú kapcsolatotokra hogy érzitek, hogyan hat az, hogy beleszóltok/nem szóltok bele az életük nagy döntéseibe?
Z: - Nagyon kevés dologba szólok bele, mert az értékítélete és a morálja rendben van, és alapvetően jól intézi a dolgait. Bizalmas és baráti a viszonyunk, a humor mindig dominál közöttünk, rengeteget tudunk kacagni együtt. Amin még dolgoznia kell, az a saját erőforrásainak a beosztása, és az, hogy gyakorolja a NEM kimondását. Túl sokat vállal, amit én nem mindig nézek jó szemmel.
E: - Felnőtt férfi lett a kisfiúkból – ezt el kell fogadni. Kemény feladat, élethosszig tartó, de fejlődőképes anyáknak nem lehetetlen küldetés. A véleményemet elmondom, az övét meghallgatom, de dönteni helyettük nem tudok, és nem is akarok. Amúgy én szerencsés vagyok, mert a fiúk mindig jelzik, ha a nagy pátyolgatási hajlam, tanácsadási kényszer túlteng bennem.
- Szerintetek mi a dolga egy felnőtt gyermekes anyának? Irányítani? Távolról megfigyelni?
Z: - Engedjük a saját útjukat járni, de tartsuk a kapcsolatot velük rendszeresen, hogy tudjunk róla, ha bajban van, és mindig éreztessük vele, hogy számíthat ránk bármilyen dologban.
E: - Ha őszinte és bizalmas a kapcsolat, akkor minek a távirányító? A felnőtt gyermek nem az én tulajdonom, nem távirányítós kapu, amin ki- és bejárok, s majd én megmondom, hogy mit tegyen, mikor, kivel. Szeretném, ha ezt tennék velem? Nem. De ott vagyok mindig, s ha kell, akkor finoman jelzem, ha úgy látom, erről a nagy gondjai közepette, elfeledkezett. Élni kell hagyni és megbízni benne. Egyféleképpen csodálom azokat az erősen céltudatos anyákat, akik nagyon pontosan kijelölik a gyermekük számára az utat, s mintegy ki is kövezik nekik, hogy ne legyen hepehupás, de én nem vagyok ez a típus.
Megyek mellette az általa választott úton, s ha elesett, felsegítem.
- Lehet teljes mértékben hagyni, hogy legyen meg az akarata? Hogy csalódjon, rosszul döntsön?
Z: - Párszor elmondtam már neki, hogy az intelligens ember a mások hibájából is tanul. Minden borzalmon nem kell átmennie mindenkinek, okosabb, ha meghallgatjuk a tapasztaltabbakat is, és tanulunk mások kárából. Azért nem fejlődik a világ, mert mindenki minden szenvedést a saját bőrén akar megtapasztalni.
E: - Lehet és kell is, bár a teljes mértékben túlzónak tartom. A seggre ülés, csalódás nagyon fáj nekem is, de a kudarcot, csalódást, egy rossz döntés következményeit feldolgozni meg kell tanulniuk. Nem vagyok örök életű, nem tudom őket életük végéig istápolni, segíteni, nem lehet egyik fiam sem anyámasszony katonája, akit elfúj bármilyen gyenge szél, s kardvirággal hadonászik a csatatéren, amikor ágyúval kellene lőni.
- Nagyjából kirepültek a gyermekeitek. Visszanézve, csinálnátok valamit másként a nevelésükben? Vagy lenne tanácsotok a sorstárs anyáknak?
Z: - A legszebb és legfelelősségteljesebb dolog szülőnek lenni, ennek a szentségét és nagyszerűségét minden szülő maga kell megtapasztalja, és ennek megfelelően kell viselkednie. Én hálás vagyok, amiért szülő lehettem.
E: - Nem tettem volna rájuk a válás terhét, több és minőségibb időt töltöttem volna velük. Csak közhelyes tanácsot tudok adni, de azt tapasztalatból és szívből: nincs az a munka(hely), pénz, karrier, ami értékesebb lenne a gyermekeinkkel töltött időnél. Jó lenne, ha együtt tanulnánk, nem felejtenénk, a teremtő ajándéka a gyermek, akit saját képére formált, s bárhogy alakul is a kapcsolatunk, ahhoz tartsuk magunkat, amit Lázár Ervin úgy fogalmazott meg: „Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választottad.”
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Mérgező anyák
Karácsony Benő a „Napos oldal” cίmű regényében ίrta, hogy a „lét ajándékok s nem büntetések sorozata”. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezen elv szerint nevelkednénk, élnénk. Ehelyett a társadalom nagy része már gyerekkorában olyan érzelmi terhek, elvárások gyűrűjében szocializálódik, ahol természetes alapnak veszi az állandó szenvedés, a konfliktusos közeg, a lelkiismeret-furdalás és más negatίv érzelmi töltetek létformáit…
