Egy ideális életben mindenről is tudunk beszélgetni a gyermekünkkel. „De hát az élet nem mindig ideális, és nem is kell annak lennie. Ha a serdülő gyermekünknél próbáljuk elérni, hogy megnyíljon nekünk, hogy megossza velünk mindazt, ami vele történik, sajnos, elkéstünk. Mert a kamasz még akkor is határokat fog húzni, ha kisgyermekkorában egyébként igen jó kommunikációt alakítottunk ki, és teljesen természetesen tudtunk beszélgetni vele – nyilván az ő szintjén – minden őt érintő történésről vagy bármi másról. De ha ezt kisgyermekkortól nem így szokta meg, kamaszkorában biztosan nem kezdi el gyakorolni” – magyarázza Forró-Erős Gyöngyi klinikai szakpszichológus.
Ne csodálkozzunk, ha nem egyszerű
A serdülőnk ebben a korban kezdi ugyanis gyakorolni a határhúzást: bár mi ettől roppant szenvedhetünk, mégis a gyermekünknek ez a viselkedése a normális, ő ugyanis éppen „azon dolgozik”, hogy érzelmileg leváljon a szülőről, és ezt nem mindig kedvesen és finoman teszi. „Szóval, jó lenne, ha tudnánk beszélgetni vele a párkapcsolatáról, de ne csodálkozzunk azon, hogy ha ő ebbéli kezdeményezésünket nem mindig veszi jó néven, és elzárkózik” – jegyzi meg a szakember. Mint mondja: nem biztos, hogy a már említett „ideális”, tehát a „mindenről is tudjunk beszélni” a reális cél, hanem az, hogy már kiskorától
és pontosan tudja, hogy bármilyen gondja vagy öröme van, bármilyen, számára nehéz helyzetben találja magát, előállhat vele, mert ott vagyunk neki, és belénk kapaszkodhat. Így van ez a párkapcsolatával is.
Érjünk rá, amikor akar beszélni
„Szülőként nem azon kell megbántódjunk, hogy nem avat be minket a kapcsolat részleteibe, hanem, ha azt látjuk, hogy a gyermekünk »lebeg« a boldogságtól, vele és neki örüljünk.
mert ezt fogja tenni, ha a gyermekkorában megalapoztuk a jó kapcsolatot vele. Ám ha ez megtörténik, akkor számunkra ez a helyzet jó, ha maximális prioritást élvez, ha azonnal letesszük a kezünkből, amivel éppen el vagyunk foglalva, és teljes mértékben ráfigyelünk” – javasolja Forró-Erős Gyöngyi. Ellenkező esetben félő, hogy nem próbálkozik újra, hiába kezdjük faggatni, hogy mi is volt a gond akkor.
amikor például azt látjuk, hogy a gyermekünket abúzus éri, mert ebben az esetben gondolkodás nélkül be kell avatkozni. Jó, ha mi is tartunk egyfajta határt, tanácsolja a szakember, és csak azt jelezzük, hogy ha kellünk, ott vagyunk.
A gyermekem, nem a barátnőm
Egyébként ebben a korban már késő a szexuális felvilágosítást elkezdeni, az ilyen kísérletek szülnek igen kínos helyzeteket, amelyek nyomán a gyermekünk következőben biztosan nem akar majd beavatni.
És amiképpen nem szerencsés, ha a szülő képtelen hagyni a gyermekét tőle távolodni és tőle függetlenül próbálgatni a szárnyait, az sem szerencsés, ha a serdülőkorú gyermek a párkapcsolata minden részletébe beleavatja mondjuk az anyukáját, akivel összebújva végigsutyorogják a kapcsolat minden apró részletét, mert ez a leválási folyamat nehézkességére utal. „Gyakran látjuk azt is, hogy a szerelmes serdülők életét annyira kitölti ez az erős érzelem, hogy szinte nem is marad hely semmi más számára. A szülő ebben az esetben azzal is segíti a gyermekét, hogy határt húz” – hangsúlyozza Forró-Erős Gyöngyi.
vagy mennyire folyunk össze mi, a két család felnőtt tagjai. Ha mi magunk önazonosan és teljes természetességgel tudjuk a számunkra megfelelő határainkat felállítani, várhatóan – esetenként némi feszültség árán ugyan, de – a gyermekünk is be fogja tartani őket.
Megóvni nem tudjuk – de nem is érdemes
De mi történik, ha mi – tapasztaltabb felnőttek – már jó előre látjuk a gyermekünkre váró csalódást, szívfájdalmat? Avatkozzunk be? „Ideális esetben a gyermekünk is érzi, hogy gond van, és tanácsot kér tőlünk. Bár minden serdülőt nevelő szülő ilyen szerencsés helyzetben lenne!” – sóhajt a szakember.
Esetleg egy-egy jól célzott kérdéssel, mondattal, gesztussal még segítsük is ezt a megnyílási folyamatot – sorolja. Fontos azonban, hogy tartózkodjunk az „én majd megmondom a tutit” attitűdtől, mert azzal be is zártuk azt a kaput, amelyet számunkra a gyermekünk éppen kinyitott. Nekünk pedig erre a kapura szükségünk van ahhoz, hogy belelássunk annyira a kapcsolatba, hogy meg tudjuk ítélni, van-e olyan veszély, ami a mi beavatkozásunkat igényelné. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem mondhatjuk el, amit gondolunk az éppen szóban forgó kérdésről és kapcsolatról. Sőt, el is kell mondanunk, ha úgy ítéljük meg, hogy az segít, még akkor is, ha ennek konfliktus és feszültség lesz a vége.
Szóval, úgy kell tudnunk megfogalmazni az ellenvéleményünket, hogy ezt a kommunikációs csatornát ne veszítsük el” – int a szakember.
Ami pedig a megóvást illeti: nem tudjuk megóvni a gyermekünket a csalódástól. És nem is kell. „A csalódás érzését is meg kell ismerni, azt is meg kell tanulni kezelni. Meg kell tapasztalni, hogy bár azt érzem, megállt a Föld, és vége a világnak, mégis felkel reggel a Nap. És hogy ez is el tud múlni, és tud jönni új s még újabb. Ez egy nehéz tanulási folyamat, sokszor, nekünk, szülőknek is nehéz kísérni a gyermekünket ezen az úton, mert persze, sajnáljuk, lehet, hogy dühöt is érzünk például a volt párja iránt, vagy esetleg őt is éppen úgy sajnáljuk, vagy már egyszerűen csak türelmetlenek vagyunk a sok »sírás-rívás« miatt” – sorolja Forró-Erős Gyöngyi. Ezért is fontos megtartani a határokat:
Mégis mi, szülők vagyunk azok, akik, ha képesek vagyunk a helyén kezelni a történteket, és arra megfelelő érzelmi reakcióval viszonyulunk (tehát se nem bagatellizáljuk, se nem dramatizáljuk a helyzetet), és továbbra is elérhetőek vagyunk a gyermekünk számára, akkor tudjuk ebben a folyamatban támogatni.
A minta, a példa
Dilemma az is, hogy kell-e, szabad-e szorosabb kapcsolatot kialakítanunk gyermekünk párjával. Nem árt, jegyzi meg a szakember. „De ha nincs kapcsolatunk vele, az sem tragédia. A lényeg, hogy a saját gyermekünkkel legyen kapcsolódási felületünk, vele tudjunk kommunikálni. Ha pedig véget ér, nekünk nincs más dolgunk, mint a gyermekünket vigasztalni, ha erre szükség van. Elfogadni az érzéseit. Az élet egy nehéz, de természetes részeként igyekezni megélni” – hangsúlyozza újfent a szakember.
Mert, ha a gyermekünk úgy nő fel, hogy otthon ezt látja, jó eséllyel ő maga is ezt fogja követni. Ha tudjuk őt kiskorától úgy nevelni, hogy sikerül jó önértékelést kialakítania, ha az értékrendje rendben van, ha kiskorától arra tanítjuk, hogy a határait betartathatja, de a másokét is be kell tartania, várhatóan nem kell őt féltenünk, hogy benne ragad egy bántalmazó kapcsolatban, vagy attól, hogy ő maga bántalmazóvá válna. Ennek ellenére érdemes ezt a témát serdülőkorban is elővenni és beszélgetni róla – tanácsolja a pszichológus. „Fiatal felnőtt gyermekeim vannak, alig túl a serdülőkoron, és csodálkozva hallgattam, mennyi bántalmazó kapcsolatot látnak, láttak a környezetükben” – jegyzi meg.
Freud elmélete szerint kisgyermekként szinte szerelmesek vagyunk az ellentétes nemű szülőnkbe. Konkurenciaként tekintünk az azonos neműre, és miután „rádöbbenünk”, hogy alulmaradtunk a „versenyben”, elkezdjük leutánozni a „vetélytársat”, tehát az azonos nemű szülőt: a kislányok például édesanyjuk stílusát, gesztusait stb. kezdik felvenni, a kisfiúk az apákét. És ösztönösen elkezdik keresni az „ideális” párt, aki hasonlít az eredeti „nagy szerelemre” – ecseteli Forró-Erős Gyöngyi. Ez rendben is van, ha a szülői minta pozitív. De ha az a minta negatív, megtörténhet, hogy a gyermek éppen annak az ellenkezőjét fogja keresni. „Gyakran látjuk, hogy például egy alkoholista, esetleg agresszív apa és egy önmagát alárendelő anya lánya ugyancsak alkoholista párt választ magának, és folytatja ugyanazt az életet, amit a szülei éltek. Nem azért, mert ő kifejezetten alkoholistával szeret élni, hanem azért, mert ösztönösen a már ismerős személyiségjegyeket keresi” – fejti ki. Vagy ha eléggé tudatos, és nem az ösztönös működésmódja vezérli, a már ismert rossznak éppen az ellenkezőjét keresi, és találja meg. Ehhez fontos az önismeret, az, hogy valaki tudja, mikor másolja a szülei életét, és mikor éli a magáét.
korábban írtuk
Szilveszter Andrea: Vajon, hányszor kell anyaként az elengedést gyakorolni?
Készülőben a vihar. A nappali kánikula melege még ott settenkedik a lakásban. Az udvaron végig-végigseprő szél feszültséget keltve hatol be a nyitott ablakon. Mint egy erőteljesen visszatartott lélegzet, melyet egyedül az eső képes felszabadítani.
