Két karom kitárva. Jobb karomon az ötéves fiam. Balomon a majdnem hétéves lányom. Álomba szenderültek éppen. Bárcsak velem is ilyen kegyelmes lett volna az ég, hogy hadd ne gondolkodjam. Amíg a feloldozó esőt várom, békés lélegzetvételüket hallgatom, mint annyiszor.
Ez az utolsó éjszakánk így. Minden készen áll, hogy a saját szobájukban alhassanak. Belátom, odáztam, amíg csak lehetett. Már rég nem rajtuk múlik. Beszereztük a foszforeszkáló ágyneműt, kimostuk és meg is száradt, megvannak az alvó macik is. Izgatottan várják, hogy meglépjék immár ezt a nagy gyermekké válást. Bár hetek óta nyugtalanul és nagyon éberen alszom, óvva egyre növekvő hasam,
Születésük óta együtt alszunk. Először a helyzet követelte meg, azaz a kis lakás meg a kényelem, hogy ne kelljen éjszakánként annyiszor felkelni az anyatejjel táplálás idején. Vállaltam és imádtam. Azt, ahogy hozzám bújtak este, és feltették a csak az est leple alatt vállalható kérdéseik az esti mese és ima után. A testükből kiáradó melegséget. A sajátos babaillatuk, bőrük puhaságát. Amikor éjszakánként kis kezük a kezembe kúszott. Amikor magam is, álmukat őrizve és simogatva mondtam el, amit nappal nem tudtam elmondani, vagy ha úgy éreztem, nem szeretgettem őket aznap eleget.
Először az elsőszülöttem leválasztásakor éreztem így. S bár ő pikk-pakk alkalmazkodott az új helyzethez, én szenvedtem hosszú napokon és kegyetlen éjszakákon át. Mindig csodálattal tekintettem azokra az anyákra, akik eldöntötték, és egyik percről a másikra meg tudták hozni ezt a döntést. Akik áramolni engedik ezeket a folyamatokat a maguk természetes rendje szerint.
Most ugyanazt élem át, mint amikor a fiam is elkezdett közösségbe járni, én meg még otthon voltam néhány napig a rendbe rakott játékok fojtó szorításában.
Olyan, mint egy szakítás, csak épp az elhagyandó partnerben nem találok semmiféle kivetnivalót.
Vajon, hányszor kell anyaként az elengedést gyakorolni? Mindig csak egy aprócska lépéssel távolabb, egy picit mindig lazábbra engedni a képzeletbeli kötelet, és közben lélekben is megérkezni az alapigazsághoz, amit fejben oly jól tudunk: ez a rendje.
Végül elmaradt a csinnadratta. Vihar helyett békés, nyári zivatarok törték meg a már-már elviselhetetlen meleget.
Lefekvéskor ugyanúgy végeztük az esti rituálénk. Bár kissé izgatottan és hosszúra nyújtva, de ugyanúgy, két oldalamon aludtak el, az eső kopogását kémlelve a tetőtéri ablakon. Lábujjhegyen mentem le a hálóba. Reggel két kis apró test ölelésére ébredtem és suttogásra: „Anya, ez annyira jó volt!”
Most tőlük tanulok. Tanulom a könnyedséget, az elengedést újra és újra. Hála van a szívemben és annak az öröme, hogy valahol ez így van jól.
korábban írtuk
Fürdők, kádak, feredők – Fürdőkultúra Erdélyben
Nem is olyan régen Erdély megannyi fürdőhelye vonzotta az akkori Magyarország minden szegletéből a gyógyulni vágyókat. A fürdő nem csupán a gyógyulás helye volt, hanem közösségi tér, találkozóhely, a helyi identitás egyik fontos színtere.
