Mommy-shaming, anya-alázás – amikor mi, anyák vagyunk egymás farkasai, s versenyként kezeljük az anyaságot. Könnyen, örömmel viselted a várandósság nehézségeit? Tíz pont! Dagadt bokával, sajgó derékkal is? Tíz pont! Hüvelyi úton szültél? Tíz pont! Császármetszéssel??? Nulla pont. Szoptatsz? Tíz pont! Legalább két évig? Még tíz pont!
Nem tudsz szoptatni, abbahagytad? NULLA PONT!
Kétszer kellett szembesülnöm eddigi életem legnagyobb kudarc élményével: az, ami nők millióinak oly természetes, nekem nem megy. Bármennyit olvastam, tanultam róla, bármennyire felkészültem, másodszorra sem élhettem át teljes valójában, milyen az, amikor anyai tested táplálja gyermekedet. Csodás érzés lehet annak, akinek ez megy, aki – ha nehezen, fáradságosan is – de megélheti mindezt.
Évekkel ezelőtt sokat emésztettem magam, hogy miért vagyok kevesebb, saját testem miért nem tud engedelmeskedni.
Küzdöttem a végletekig, most már bebizonyosodott: túl sokáig reménykedtem, próbálkoztam, a gyermekem és én testileg és lelkileg is szenvedtünk. Azóta már ez okoz álmatlan éjszakákat, hogy miért nem ismertem fel és be mindezt hamarabb – de az anyai elme valószínűleg már csak ilyen: lelkiismeretfurdalásra tájolt. Másodszorra felvérteztem a lelkem, megacéloztam önmagam, reménykedtem ugyan (hjajj, hogy reménykedtem!), de felkészültem elengedni, továbblépni, nem marcangolni magam.
Nem volt hiábavaló a felkészülés, de nem volt elégséges: úgyis fájt, húsba vágott, amit az újszülött-osztályon átéltem.
„Senkinek nem adják ingyen a szoptatást! Fáj, fáj, kell is fájjon! Tegye mellre! Még tegye mellre! Kell az menjen! Megy az mindenkinek! Ha eléggé akarja, akkor fog menni! Magukkal még mindig baj van? Próbálkozzon! Könnyen feladja.” A közhelyekkel dobálózás, a burkolt szidások és nem is palástolt rosszallás, a közöny, fásultság, ironikus megjegyzések, s majd az ominózus:
„Anyuka, értse meg, nekünk a baba- és nem az anyuka érdekeit kell szem előtt tartanunk.”
Évekkel ezelőtt nem volt merszem, se hangom, hogy kimondjam a fájdalmam, hogy az éjszaka közepén belekiabáljam a kórházi folyosó csendjébe: És én nem? Én nem a gyermekem érdekét tartom szem előtt?! A bűntudat, kudarc, pánik és kétségbeesés kimondhatatlan elegye, amikor az üvöltő, újszülött gyermeked gyomrát hallod korogni. Napok óta csak ezt hallod, mert napok óta képtelen vagy táplálni.
Nincsen egymással való ismerkedés, összefonódás és összemelegedés, csak kétségbeesés, tehetetlenség.
Nem vagyok tökéletes anya, de igyekszem elég jónak lenni: ez az igyekezetem tölti ki életem jelentős részét immár hét éve. Nem hajszolom már a tökéletességet, elengedtem a szoptatást is, újfent bűntudat és önmarcangolás nélkül. Ellenben dühös vagyok, csitíthatatlanul dühös, és tudom: ezúttal nem hallgathatok. Miért vagyunk, mi, anyák, egymás farkasai? És
miért szembesülünk elutasítással, közönnyel és ítélkezéssel ott, ahol leginkább a segítségünkre kellene hogy legyenek?
A kórházi létünk utolsó előtti napján megszólított a folyosón egy másik anyuka: „Ne haragudj, téged hallottunk egyik éjszaka kiabálni?”. Kissé pironkodva intettem, hogy igen. „Köszönöm!” – mondta. „Azóta hozzám is kedvesebbek.”
Ezért nem hallgattam, ezért nem szabad hallgatnunk!
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Trendeljünk? Vagy csak legyünk „elég jó” anyák?
Sokáig dívott a poroszos nevelési stílus, ami főleg a felnőtteknek „kedvezett”. Ők irányítottak, ők szabtak meg mindent, az anyák néha kétségbeesetten próbáltak megfelelni a szabályoknak: etetés három óránként, nem felvenni a babát, ha sír, hogy „szokja a gyűrődést”, mert hát teher alatt nő a pálma. Most más szelek fújnak: a gyermek került a középpontba. Az ő szükségletei határozzák meg a vele való foglalkozás módját, idejét. Körülötte forog a világ. Merthogy csak így lehet kiegyensúlyozott emberkéket ne
