Többnyire azzal érvelek, hogy én is érző ember vagyok, megélek veszteségeket, kudarcokat, vannak belső és külső konfliktusaim, nekem is nehéz kívül helyezkedni a saját nézőpontomon, amikor beszippant egy probléma. Azt is szoktam mondani, hogy néhány esetben valóban könnyebb helyzetben vagyok, mert könnyebben felismerek pszichés jelenségeket magamban és a környezetemben, a terápiás képzésem során megtanultam önreflexiót gyakorolni, de ez nem ment meg a fájdalmak átélésétől. Így az előző cikkben leírt szülésélményem során megtapasztalt negatív érzések és tapasztalatok az én életemben éppúgy feldolgozást kívántak, mint bármelyik másik nő esetében, aki nagyon szeretett volna természetes módon szülni, de ez mégsem sikerült neki.
Talán sokaknak segíthet, ha arról is írok, hogyan fogtam hozzá a császár-élményem feldolgozásához.
A szülés körüli lelkiállapot nagyon komplex, ezért is olyan kiszolgáltatottak a nők és a családok egy olyan egészségügyi rendszerben, ahol kevésbé fontos az ő kívánságuk, mint a személyzet biztonsága és kényelme. Noha számos olyan pillanat volt a szülésem során és a kórházi tartózkodás idején, amikor gyengének, megalázottnak és kevésnek éreztem magam, amint meghallottam a kisfiam sírását, láthattam őt, és pár perc múlva a mellkasomra kaphattam, mindezek az élmények eltörpültek, boldogság, eufória kerített hatalmába.
Ilyenkor, azt hiszem, jótékony hatással van az érzéstelenítő is az anyákra, hiszen az első 6–8 órában, bár feküdnöm kellett, kutya bajom sem volt. Ez segített abban, hogy gondok nélkül tudjak örülni a gyermekemnek és a hármasban töltött pillanatoknak. Csak ezután következett a testi fájdalmak megélése, a lábraállás, a gyors és inkább objektív informálódás arról, hogy voltaképpen mi is történt velünk, és mi vár ránk a következő időszakban. És természetesen
ott volt egy új élet a karjaimban, akiről már a kórházban gondoskodni kellett, figyelni rá, elkezdeni a gyakori szoptatást.
A túl vagyok rajta érzés valamelyest szintén megnyugtató volt, hiszen a terhességre és a szülésre gondolva minden anyának vannak kételyei, félelmei, amikor pedig egészségesen szuszog mellettünk az, akire 9 hónapon át vártunk, megnyugszunk, bárhogy is alakult a szülés. Az első néhány napban tehát inkább az öröm és a megnyugvás volt jellemző rám, ezt követték az emlékbetörések a szülés pillanatairól, majd a veszteségélmény is megmutatkozott.
A szakirodalom ma már egészen világosan kimondja, hogy
veszteségélmény nemcsak egy szeretett személy elvesztése lehet, hanem egy válás, munkahely elvesztése, vagy ahogy a sürgősségi császármetszés esetén történik, egy vágyott élmény lehetőségének az elvesztése is.
A császármetszésem élményének a feldolgozása során én is végigéltem a veszteség fázisait, de ezt egy traumatikusan alakuló hüvelyi szülés kapcsán szintén sok nő megtapasztalja. Felismertem a tagadást, főként arra vonatkozóan, hogy ennek velem nem így kellett volna történnie, hiszen minden rendben ment a szülés éjszakájáig. Szerencsére képes maradtam érzelmek kifejezésére. Ez nem megy mindenkinél, ha a trauma nagyon elhatalmasodik, előfordulhat az érzelmi lefagyás is. Ebben az időszakban jó, ha olyan személyek vesznek körül, akik zokszó nélkül újra és újra végighallgatnak. Ha úgy érezzük, hogy nincs ilyen személy körülöttünk, mert a környezet elbagatellizálja a lelkiállapotunkat, keressünk barátnőt, anyacsoportból segítséget vagy olyan támogatót, aki képes különösebb tudálékosság nélkül mellettünk lenni és hallgatni a panaszainkat, hagyni, hogy akár többször is kisírjuk magunkból az élményt. Az érzelmi hullámvasút ebben a korai időszakban amúgy sem ismeretlen a friss édesanyák számára,
a legszebb szülésélmény után is vannak mélypontok, és nehéz, sírós pillanatok. Fontos ezeket is megélni.
A düh és az ebből adódó ingerültség, az alkudozás is elég hamar megjelentek nálam. Az előzőt inkább a környezetnek kell tudnia higgadtan és türelemmel viselni, hiszen ilyenkor kissé bokszzsákká válik mindenki, aki jelen van az anyuka életében. Az alkudozás eléggé hosszan tartott, a mi lett volna, ha… kérdése hónapokig foglalkoztatott. Mit tehettem volna én magam jobban, ügyesebben? Vajon másképp alakul-e, ha elsőre bent maradunk a kórházban vagy, ha bár egy asszisztens, bába vagy szülésznő mellettünk van és segít, hogy mit tegyek, tegyünk, amíg a doktornőre várakozunk, ha több minden eszünkbe jut a tanultakból stb. Fontos tudni, hogy az alkudozás roppant energiaigényes szakasz, ellopja az erőnket és az örömünket is, ezért amikor felismertem magamon, hogy hónapok óta a mi lett volna, ha… kérdését erőltetem, tudatosan elfordultam ezektől a kérdésektől.
Amint újra felbukkant a negatív gondolat, eltereltem a figyelmemet, a kisfiamra, a jelenre összpontosítottam.
Tudnunk kell, hogy egy darabig van létjogusultsága ezeknek a kérdéseknek, természetes, hogy feltörjenek belőlünk, nem baj, ha egy időre beleengedjük magunkat az élménybe, azonban hosszú távon beleragadni, nem tesz jót a gyógyulásnak. Ha mégis nagyon erős volt a késztetés, hogy a múltba ragadjak, igyekeztem később felhasználható tapasztalattá alakítani az általam megélteket, összegezni magamban, hogy mit tudnék egy későbbi hasonló élethelyzetben másképp tenni.
Mindezek a folyamatok el szoktak vezetni az ún. depressziós, csüggedő fázisba, hiszen a csalódás és a veszteség még elevenen él az édesanyában, emellett már jó adag, addig ismeretlen fáradtság is van a háta mögött.
Ebben a szakaszban meglátásom szerint ismét nagy odafigyelésre van szükség a környezet részéről, hogy az édesanya ne csússzon át a szülés utáni depresszió állapotába.
Sok olyan stratégia segíthet, amelyet felhasználhat bárki, aki hangulati problémákkal küzd, stresszes életszakaszban van. A család, elsősorban a társ, támasz lehet ebben az időszakban, de természetesen jó, ha a tágabban vett családtagok is megértéssel, odafigyeléssel, segítségnyújtással jelen vannak. Sokat jelenthet az anyukának, ha tud pihentetően aludni pár órát. Nekem nagyon jól jött, hogy elkezdtem babás jógára járni, jól esett a mozgás is, de fontos volt, hogy hozzám hasonló nehézségekkel, kérdésekkel szembesülő anyukákkal találkoztam.
A csoport megtartó ereje ilyenkor mindig rengeteg erőt ad.
Jól jönnek még a hosszú séták a friss levegőn és bármilyen egyéb mozgásforma, amit szívesen végez az édesanya. Az élményfeldolgozásban rengeteget segíthet az írás, akár a szülésélményünk leírása, akár naplóvezetés a nehezebb időszakokban. Ha pedig úgy érezzük, hogy egyedül nem sikerül az átélteket megérteni, feldolgozni, akkor érdemes segítséget kérni, pszichológushoz, perinatális szaktanácsadóhoz fordulni. A szakember segítségével világosabbá válik az is, hogy egy következő gyermekvállalásnál mit csinálhatunk másképpen, emellett ez az önismereti munka a személyiségünk fejlődését is segítheti, az anyai szerepünk jobb megértését. Akár pszichoterápia segítségével, akár anélkül,
a veszteség feldolgozása akkor eredményes, ha kijutunk a depresszió fázisából, azaz eljutunk az elfogadáshoz, majd a gyógyuláshoz.
Ez utóbbi azt jelenti, hogy képesek vagyunk felismerni az átéltek pozitív részleteit, tudunk örömmel gondolni a szülésélményünkre, tudunk róla higgadtan beszélni. Sokaknál a második gyermek megszületésével íródik újra a történet, de vannak olyanok is, akik hamarabb is eljutnak a gyógyulás élményéig. Ha azonban nem sikerül megfelelően megküzdeni ezzel az élménnyel, ez megnehezítheti a következő terhességet, szülést vagy a kapcsolatainkra lehet rossz hatással, éppen ezért mindenképpen érdemes foglalkozni vele.
A szülésélmény minden anya életében sorsfordító alapélmény,
egy új életszerep kezdete, egy életre szóló szeretetélmény alapja, ezért nem mindegy hogyan élünk együtt vele. Az, ahogyan gondolkodunk és érzünk a szülésünkkel kapcsolatban, befolyásolhatja azt, ahogyan kötődni tudunk a babánkhoz, egy következő gyermek vállalására is hatással lehet, ugyanakkor az sem mindegy, hogy a gyermekünknek a későbbiekben hogyan tudunk mesélni a megszületésének körülményeiről.
https://noileg.ro/szules-a-testi-sebek-konnyebben-gyogyulnak-a-lelkieknel-egy-csaszarmetszes-tortenete/
