Anya nélkül felnőni – „Húsz év után is kicsordulnak a könnyeim”

Árvácskák napja – így is nevezik az anyák napját követő hétfőt, ami az anya nélkül nevelkedő gyermekek napja. Célja felhívni a figyelmet azokra a gyerekekre, akik az élet egyik legfontosabb köteléke és szeretetforrása, az anyai szeretet nélkül nőnek fel. Romániában több mint százezer olyan gyerek van, akit édesapja egyedül nevel. Hogyan lehet megküzdeni, együtt élni, felnőni ezzel a hiánnyal? Egyéni harc, mely egy életen át a gyerekkel marad, és nehezen is beszélnek róla az érintettek. Zsuzsa azt mondja, a sajnálat nem segít rajta – bár a legtöbb emberből ezt az érzést váltja ki egy ilyen történet. (Cikkünk a 2021-es Nőileg magazin májusi számában jelent meg.)

„Eszembe jut, ahogy kiskamasz koromig összebújtunk néha egy-egy délutáni szundira. A fejemet a vállára helyeztem és a nyakam tökéletesen simult az ő hónaljához. Élesen emlékszem a kezeire, ahogyan a gyűrűi körülfogták az ujjait, és előttem van az is, ahogyan rettenetesen kényelmetlennek tűnő pozícióban összekulcsolja a lábait és a konyhaasztalnál ülve cigarettázik” – meséli Zsuzsa édesanyjáról, akit közel 20 éve veszített el. Ő akkor 14 éves volt. Arcának vonásait már nehéz visszaidéznie, és ahogy telik az idő egyre homályosabb minden. Viszont az érzések, illatok, emlékek nagyon élesen élnek még benne. „Emlékszem, hogy évekig olvastuk lefekvéskor a Családi kört és még sok mást, de van egy emlékem egy igazi vasárnapról is, amikor együtt töltöttük a napot, szépen felöltözve templomba mentünk, majd sétáltunk, és virágot vásároltunk.

Rossz emlékeim, a halálán kívül, nincsenek róla.

Bár biztos, hogy voltak konfliktusaink, de a halála után ezek teljesen megsemmisültek, nem emlékszem rájuk.”

Egyik percben volt, aztán már nincs

„Édesanyám öngyilkos lett” – vág a húsomba ez az egyszerű mondat, ami miatt Zsuzsa az édesanyját elveszítette. „Ez az az eset, amikor az újságban a gyászhíreknél diplomatikusan úgy fogalmaznak, hogy tragikus körülmények között hunyt el. Valójában minden baleset vagy egyéb halál tragédia, ami hirtelenséggel szakad ránk és mi, a hozzátartozók nem tudunk felkészülni rá. Én 14 éves voltam, amikor egyik percben még volt, a másikban már nem volt édesanyám.” 

Mit érez, mi zajlik ilyenkor egy gyerek lelkében? Felfogja, hogy mi történt és az mit hoz az magával, mivel jár együtt? – cikáznak a kérdések bennem. Zsuzsa csak szomorúságot érzett közvetlenül a történtek után, a fájdalom később jött. Ez lelki és fizikai tünetekben is megmutatkozott: évek múlva asztmás rohamai lettek, de a lelki levertség és a depresszió is többször bekopogott hozzá. A harag, a düh is megjelent a gyászfolyamat részeként, de csak rövid időre. „Édesanyám nagyon jó és önfeláldozó ember volt.

Sokszor éreztem gyerekként is, hogy a világ súlyát viszi a vállán és túlvállalja magát, ezért próbáltam megérteni ezt a bizonyára nehéz és megviselt lelki állapotban hozott döntését.” 

Tinédzserként azonban, amikor amúgy is keresi önmagát az ember, válaszokat vár, nehéz megbirkózni ezzel a teherrel. Zsuzsában is nagyon sok érzés, gondolat kavargott akkoriban, amiket nehezen tudott helyükre tenni. „Én azt az állapotot, ami akkor leginkább jellemzett engem, inkább túlélésnek nevezném. A legtöbbet a barátaim, osztálytársaim segítettek rögtön édesanyám elvesztése után. Meglepően érzékenyen fordultak felém, és bár nagyon közeli viszonyba kell kerüljek mai napig valakivel ahhoz, hogy erről beszélni tudjak, volt akkor is mellettem olyan, akivel megosszam a gondolataimat.” Ma már jobban örül annak, ha nem kell beszélni róla. Nagyon sok ismerőse nem is tudja, hogy elveszítette édesanyját. „A másik ok, amiért kerülöm a témát, az a sebek felszakítása. Ha túl sokat kell beszélni édesanyámról, máris jobban hiányzik, és 20 év után is kicsordulnak a könnyeim.”

Megtanultam együtt élni ezzel

A gyász bizonyos értelemben sosem ér véget, hisz nem lehet egy édesanyát elfelejteni. „Megtanultam együtt élni ezzel, és már nem gondolok minden nap rá. Harminc évesen jutottam el végül terápiára. Bár egyáltalán nem volt indokolt, senki nem javasolta, mégis úgy éreztem, jó lenne a saját családi életem elkezdése előtt rendet rakni a soraim között. A saját meglepetésemre végigzokogtam az első beszélgetést. Nem tudtam, hogy ennyi fájdalom lapul még mindig a lelkem mélyén. Ezért állítom, hogy nem lehet igazán soha feldolgozni egy anya elvesztését. Bár lehet, hogy van, akinek sikerül.” 

Hirdetés

Szerencsésnek tartja Zsuzsa, hogy volt legalább szűk 14 év, míg együtt voltak, ám amióta harmincon túl van, gyakran megfordul a fejében, hogy már többet élt nélküle, mint vele.

„Hozzá kellett szoknom ehhez az élethelyzethez. Hiányzik egy olyan kapcsolat, ami szinte megszakíthatatlan és feltétel nélküli szeretettel szolgál,

ami ha minden összeomlik, és feje tetejére áll a világ, akkor is vissza tudsz menni hozzá.” 

Emlékét a szívemben őrzöm

A családi összejövetelek és az ünnepek jelentik talán a legnehezebb pillanatokat egy családtag elvesztése után. Idővel azonban ezek is átalakulnak, és egyszer csak, ahogyan ez Zsuzsáéknál is történt, már nem a gyászról szólnak. Azonban az anyák napját és édesanyja születésnapját nem ünnepli meg. „Az emlékét a szívemben őrzöm, ami bár elég általános kifejezés, de én komolyan gondolom. Nem szoktam a sírját sem látogatni, mert szeretnék az életére emlékezni. Az ő helyét soha senki nem tudja elfoglalni. Hiányzott az életem fontosabb mérföldköveinél, például az esküvőmről, akkor is, amikor csak jótanácsra, megértésre, szeretetre vagy akár egy őszinte, egészséges veszekedésre vágytam. Vicces ugyan, de a nevelőanyjának a fejét nem tudja az ember olyan nemes egyszerűséggel leordítani, mint a saját anyjának”. 

A tragédia után édesapja új párkapcsolatával nevelőanyát is kapott, akit első perctől elfogadott, de közeli kapcsolat soha nem alakult ki közöttük. Miután már Zsuzsa is családot alapított és anyává vált, még jobban érzi édesanyja hiányát, mert ez a gyermeke életében is hiány marad. Anyaként a legfontosabb szempont lett számára, hogy a gyermeke soha ne maradjon magára. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: