Mindig valami új kezdődik – Tanuljuk a halált ARCHÍV

Emlékszem egy csoportos foglalkozásra serdülőkkel, amikor az életcélokról beszélgettünk, ki-ki megfogalmazta, milyen célokat tűz ki az életében. Sikeres érettségi, fényes karrier, anyagi biztonság, utazások, család, ilyenek szerepeltek leggyakrabban a válaszok közt. Az egyik srác egy célt írt fel a lapjára: „Úgy szeretnék élni, hogy mindig tudjam, hogy egy nap majd meghalok.”

Döbbent csend fogadta válaszát, kérésemre aztán kifejtette, hogy azt szeretné, ha úgy élné meg a hétköznapjait, hogy tudja: minden véges. Utána még sokáig vittem magammal a fiú tiszta bölcsességét, s végignézve, hallgatva az életutakat, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy valójában az életünk során lassan, korszakokat lezárva, barátságokat, szerelmeket, embereket elengedve, a betegségek által hozott sebezhetőségünkkel szembesülve, az öregséggel járó leépüléseket megélve mindig egy kicsit meghalunk.

Amikor kiskamaszként visszanézünk, akkor döbbenünk meg, hogy már nem vagyunk az a kisgyerek, aki felhőtlenül, elevenen, gondtalanul ugrált az árkok felett, hancúrozva pancsolt a vízben, este sírva kérte, hogy anya elaltassa a puha biztonságban. Már másak vagyunk. Bármennyire szeretnénk a gyermekkor védettségét, felszabadultságát, nem tudunk már oda visszabújni, az lejárt. Valami új kezdődik.

Amikor megszakad egy öröknek hitt barátság, csillagokig repítő szerelem, egy életre ígért házasság, azt érezzük, hogy most belehalunk. Ez nem lehet igaz, ilyen nem történhet meg! – sikít a lélek, de a lázadást lassan felváltja a fájdalmas belenyugvás: de, megtörtént, és nem lesz tovább, ami volt.

Meggyászoljuk ezt is, ki rövidebb, ki hosszabb ideig, eltemetjük lelkünkbe, olykor meglocsoljuk a virágokat a síron, és lépnünk kell tovább, mert valami új kezdődött el.

Amikor a betegség két vállra fektet, elveszi tőlünk életerőnket, szabadságunkat, kiszolgáltatottá tesz, függővé idegenektől, gépektől, szerektől, akkor megrendülünk sebezhetőségünk meztelenségétől. Megszületik a gondolat, ami döntéssé érlelődik: ahogy éltünk, attól búcsút kell vennünk, megkaptuk a jelzést, hogy nem folytatható tovább. Valami újnak kell kezdődnie.

Amikor az öregedéssel lassan vagy rohamosan kezdjük elveszíteni mozgásaink könnyedségét, látásunk, hallásunk élességét, teherbírásunkat, amikor azt érezzük egyre kevésbé kellünk már a világnak, nyűg vagyunk, teher, akkor lassan barátkozni kezdünk a halállal.

Magunkban elkészítjük a leltárt, életünk örömeit, eredményeit, kudarcait számba vesszük és összecsomagoljuk a batyut, amivel majd útra kelünk.

Kapcsolódó

Ha visszanézünk, kicsit mindig készülünk. Minden kis vég ízelítőt ad, edzi a lelkünket a nagy elengedésre. S miközben fájunk rettenetesen minden kis elválásnál, tanuljuk azt is, hogy ne kapaszkodjunk, csimpaszkodjunk kapcsolatokba, élethelyzetekbe, állapotokba, mert mindennek rendelt ideje van. Az pedig lejár, mert mindig valami új kezdődik.

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi számában jelent meg. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

korábban írtuk