Döbbent csend fogadta válaszát, kérésemre aztán kifejtette, hogy azt szeretné, ha úgy élné meg a hétköznapjait, hogy tudja: minden véges. Utána még sokáig vittem magammal a fiú tiszta bölcsességét, s végignézve, hallgatva az életutakat, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy valójában az életünk során lassan, korszakokat lezárva, barátságokat, szerelmeket, embereket elengedve, a betegségek által hozott sebezhetőségünkkel szembesülve,
Amikor kiskamaszként visszanézünk, akkor döbbenünk meg, hogy már nem vagyunk az a kisgyerek, aki felhőtlenül, elevenen, gondtalanul ugrált az árkok felett, hancúrozva pancsolt a vízben, este sírva kérte, hogy anya elaltassa a puha biztonságban. Már másak vagyunk. Bármennyire szeretnénk a gyermekkor védettségét, felszabadultságát, nem tudunk már oda visszabújni, az lejárt. Valami új kezdődik.
Amikor megszakad egy öröknek hitt barátság, csillagokig repítő szerelem, egy életre ígért házasság, azt érezzük, hogy most belehalunk.
Meggyászoljuk ezt is, ki rövidebb, ki hosszabb ideig, eltemetjük lelkünkbe, olykor meglocsoljuk a virágokat a síron, és lépnünk kell tovább, mert valami új kezdődött el.
Amikor a betegség két vállra fektet, elveszi tőlünk életerőnket, szabadságunkat, kiszolgáltatottá tesz, függővé idegenektől, gépektől, szerektől, akkor megrendülünk sebezhetőségünk meztelenségétől. Megszületik a gondolat, ami döntéssé érlelődik: ahogy éltünk, attól búcsút kell vennünk, megkaptuk a jelzést, hogy nem folytatható tovább. Valami újnak kell kezdődnie.
Amikor az öregedéssel lassan vagy rohamosan kezdjük elveszíteni mozgásaink könnyedségét, látásunk, hallásunk élességét, teherbírásunkat, amikor azt érezzük egyre kevésbé kellünk már a világnak, nyűg vagyunk, teher, akkor lassan barátkozni kezdünk a halállal.
Ha visszanézünk, kicsit mindig készülünk. Minden kis vég ízelítőt ad, edzi a lelkünket a nagy elengedésre. S miközben fájunk rettenetesen minden kis elválásnál, tanuljuk azt is, hogy ne kapaszkodjunk, csimpaszkodjunk kapcsolatokba, élethelyzetekbe, állapotokba, mert mindennek rendelt ideje van. Az pedig lejár, mert mindig valami új kezdődik.
korábban írtuk
„Jobb az Úrral járni” – amikor a mindennapok része a hit
Az ötgyermekes csíkszeredai Kertész házaspár mindennapjait átszövi a hit, amit nem misztikumként, hanem a valóság részeként élnek meg. Mit jelent számukra a vallásosság a mindennapokban? – kíváncsivá tettek a közösségi felületeiken megosztott gondolataik.
