Nagyanyám élete jelentős részében az alkohol rabja volt. Évekig haragudtam rá gyengesége, önzősége miatt, hogy mi, a családja nem tudtunk elég fontosak lenni ahhoz, hogy leszokjon. Valójában meg sem próbált felülkerekedni a függőségén. Azt hittem, ez megbocsáthatatlan, s lám, halálakor, öntudatlanul is, de megbocsátottam. Vele együtt elengedtem a haragomat is. De a családunkban nem csak engem bántott…
– fejti ki Deé Ágnes pszichoterapeuta. „Ebben az értelemben a megbocsátás sokkal inkább rólam szól, mint az ellenem vétő személyről. Tehát, ha megbocsátok, valójában nekem lesz könnyebb. Az ellenem vétő személy valójában nem szenvedi el a haragomat, dühömet, szorongásomat, ezek nekem ártanak, bennem munkálkodnak. A megbocsátással ezek a nehéz lelki folyamatok is feloldódnak” – magyarázza a szakember.
Jézus a hegyi beszédben, a Miatyánk szövegében fogalmaz így: „...és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” (Mt 6,12), vagyis oly mértékben várhatjuk az isteni irgalmat, bűneink bocsánatát, amennyire mi, emberek készek vagyunk megbocsátani társainknak, akik rosszat tettek velünk, ellenünk, osztja meg Mátéfi Tímea lelkész. „Unitárius káténk szerint bűneink (végső) bocsánatát egyedül Istentől várhatjuk, ha őszintén megtérünk, megbánjuk helytelen tetteinket, szeretetben és jóságban napról napra erősödünk” – teszi hozzá.
„Három hónapos terhes voltam, amikor a gyermekem apja – napi pocakpuszi, így szeretlek, úgy szeretlek után, – egyik napról a másikra cserbenhagyott”– kezdi Ágnes. „Megszüntetett minden kapcsolatot. Mintegy fél évig dühöngtem. A gyászfolyamat természetes része volt. A dühtől nem aludtam, reggelente zokogva ébredtem, engem mérgezett a mérhetetlen düh, ami bennem fortyogott. Kiüvöltöttem, kisírtam és kibeszéltem – a feldolgozás része volt. Aztán a düh a gyermekem születésével alábbhagyott”– avat be.
„De tudom, hogy nem miatta, hanem magamért, s a gyermekemért kell megbocsátanom. Hogy megkönnyebbüljek, hogy hagyjon aludni a fájdalom. Hogy ne legyek elidegenítő szülő, aki nem tudja félretenni saját sérelmeit a gyermeke érdekéért. Hogy esélyt adjak a gyermekemnek megismerni őt. Mert bármekkora is a fájdalom, egyetlen ártatlan gyermek érdekeinél sem lehet nagyobb”– sorolja az érveket.
Feloldozom, tehermentesítem magam és a másikat azáltal, hogy beismerem, kimondom: ami megtörtént, fájt, rosszulesett, igazságtalannak éreztem, velőmig hatott, de nem kívánom tovább hordozni a sérelmemet, sem a köztünk képződött árkot mélyíteni, mert a gyűlölködés felemészt, megbetegít(het), méltatlan, magyarázza Mátéfi Tímea. Aki kész megbocsátani, az képes hinni egy szeretetteljesebb, békésebb, igazabb jövőben, ami vele (is) kezdődik!
„Mosolygósnak tartanak. Kedvesnek. Igazából tele vagyok haraggal, hordozom magamban, cipelem, húzom, vonszolom a bántásokat. Képzeletbeli regisztert vezetek róluk. Csak úgy bugyborékol ki belőlem a düh, ha felmerül ez a szó, hogy megbocsátás” – árulja el Noémi. „Én ma az orvosomnak szeretnék megbocsátani, aki bizonyára önelégülten nyugtázta, hogy megmentette az életemet, vagy legalábbis – ahogy fogalmazott – javított az életminőségemen. Aki eldöntötte helyettem, hogy nekem több gyerek nem kell, hogy semmi esélyem sem lenne akármilyen alternatív terápiával, aki ezzel a
A hatalomgyakorlás, lenyomás mindig dühített. Amit kivágott, ennek a dühnek lehetett a gombolyagja. Akkora, hogy az egész világ belefér. És valahol, ha el nem engedem, tovább gyűl. Ha az orvosnak (és egy kicsit magamnak, amiért nem álltam ki a saját érzéseim mellett) meg is tudok bocsátani, ott vannak a többiek, azok, akik rossznak láttak, vagy nem láttak meg”– sorolja a megbocsátani-valók listáját Noémi.
A megbocsátás legtöbbször valójában egy tudatos döntés eredménye: elengedem a haragomat, hangsúlyozza Deé Ágnes. A szakember hozzáteszi: azért esik nehezünkre megbocsátani, mert valahogy, laikusan úgy képzeljük el, hogy a megbocsátás az a másik feloldozását jelenti, és többé már nem legitim az, amit velünk tett. Valójában ez nem így van. „Az érzéseim, a másikkal kapcsolatos fájdalmam és sérülésem továbbra is létjogosultságot élvez, csak már nem szenvedek attól a méltánytalanságérzéstől, amit mindez kivált belőlem.
Ugyanakkor az „igazamhoz” való ragaszkodás benne tart a fájdalmas sérülékeny helyzetben, amiben én vagyok az „áldozat”, aki gyakorlatilag tehetetlen. Így fordul át az egész egy önmagunk által fenntartott csapdává, mert valójában minél jobban ragaszkodunk az „igazunkhoz”, annál jobban ragaszkodunk a sérülésünkhöz... Tudatosan megbocsátani azt jelenti, hogy meghozom a döntést, hogy megbocsátok, azután érkezik meg a megbocsátás tényleges érzése, nem pedig fordítva.
Tudat és lélek bölcs, bátor munkája a megbocsátás – véli Mátéfi Tímea is. Az unitárius lelkész szerint tágabb perspektívából kell magunkat, a másikat, a történéseket, a körülményeimet látni, és empatikusan, alázattal, józan belátással kell mérlegelni a lehetőségeinket: fenntartunk egy folyamatosan mérgesedő, egészségtelen, még több sérelmet szülő állapotot, vagy az egyenesebb, de gyötrelmektől korántsem mentes utat választjuk. „Meg kell vizsgálnom, hogy én hol vét(h)ettem, mikor és hol csúszott el a másikkal való kapcsolódásom. Ha a másik hajlandó, vele is egy indulatoktól mentes közegben kell megbeszélnem, hogy ő miként látja a konfliktusunkat, hogyan oldhatnánk fel.
És erőt kérni Istentől, hogy a hitembe, szeretteimbe, közösségembe kapaszkodva, képes legyek bátran lépni a holnapok felé” – sorolja.
„Nem az a lényeg, hogy kimondd, hanem hogy elmondd magadnak, nem haragszom rá, és nem azért, mert elfogadtam, hanem megbocsátottam neki. Megbocsátottam apámnak, de a mai napig előjön az a sok rossz, amit elkövetett, mert a megbocsátás nem egyenlő a felejtéssel, az elfogadással. És nem egyenlő a szeretettel” – mondja az ötvenes évei közepén járó Sára. E mondat mögött pedig tizennégy év intenzív önismereti munka van, amely egyszerre döngölte a földbe, és emelte a magasba. Bántalmazták gyermekként, kamaszként, szenvedett, gyötrődött, az öngyilkosság gondolatával küzdött, amikor apja bántalmazó gesztusait fedezte fel saját cselekedeteiben. De legyőzte démonjait, és ma higgadtan beszél azokról az évekről, amelyek során apja zsarnoksága megkeserítette az ő, a húga és édesanyjuk életét. „Egy alkalommal, az önismereti csoportban adtak egy nagy babzsákot, és addig ütöttem, püföltem, amíg a hajamból is csöpögött a víz. Azt éreztem, megkönnyebbültem, pár centivel a föld felett lebegtem. Nagy segítségemre volt az a környezet, mert ott vállalhattam az apámmal szembeni dühömet, indulatomat, éreztem a csoport megtartó erejét, ami engem felemelt. Ha én akkor az apám iránti dühömet nem adom ki, ma nem tudom azt mondani, hogy megbocsátottam teljes lelkemből. Közben megbetegedett, két évig ágyban fekvő beteg volt, de én ez idő alatt egy percig sem tettem rá a kezemet, nem ápoltam.
Olyan szelíd tekintettel nézett rám, mint még soha az életben. Megszorította a kezem, de nem szólt egy szót sem” – meséli higgadtan. Soha nem hitte – mondja –, hogy erre a szintre eljuthat. „Nagyon sokat sírtam amiatt, hogy engem nem védett meg senki, haragudtam édesanyámra. Vele végül erről sokat beszélgettünk, sokszor sírva kért arra, hogy bocsássak meg, amiért nem tudott megvédeni. Ma már látom, édesanyám megtette a maximumot, hogy nekünk jó legyen. Ez a felismerés is egy hosszas önismereti út megtételének eredménye, aminek köszönhetően, nagyon jó lett a viszonyunk. Ma már azt is értem, miért nem akarta édesanyám, hogy a világra jöjjek. Tudta, hová érkezem” – jegyzi meg egy sok mindent megélt asszony mély bölcsességével.
Jézus szerint „...minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Még ha valaki az Emberfia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.” (Mt 12, 31-32) Eszerint nincs olyan, amit ember embertársának ne bocsáthatna meg, bármilyen szörnyű, fájdalmas, helyrehozhatatlan is legyen az a tett, osztja meg Mátéfi Tímea. Ő a Lélek káromlását tartotta megbocsáthatatlannak. Máshol arról tanít, hogy az ember nem csak hétszer, de hetvenhétszer is kész kell legyen megbocsátani a társainak. Vagyis végtelenül sokszor… A józan eszünk, az élet értékébe vetett hitünk azonban sokszor azt üzeni, hogy meg kell húzni a határt, hogy hányszor engedjük megismétlődni ugyanazt a visszaélést velünk, vagy bárki mással szemben. A keresztény ember számára az élet a legfőbb érték, ennek védelmében kell történjen minden.
Fiatal házasként az ember lábai előtt hever a világ: ahogy elszakadsz az addig biztonságot nyújtó családi fészektől, lassan a sajátodat kezded tervezni – meséli Réka. „Néhány év után kiderült, a mindennél jobban vágyott családalapítás számunkra nem lesz egyszerű. Aki nem élte át, bizonyára nem tudja elképzelni sem, mit jelent mindez: a bizonytalanság egyszerre melegágya a dühnek, a haragnak és a szomorúságnak” – magyarázza. Ilyenkor az embernek akaratlan is felsejlik az életében minden, ami valaha bántotta, ami nyomot hagyott, ami kicsit is negatívan befolyásolta az életét.
Előjöttek a gyerekkori sérelmek, az első szerelmi csalódások, számos barátságnak hitt felszínes emberi kapcsolat terhe. „Az életemben eluralkodó fájdalom és félelem oltárán aztán fontos kapcsolatokat is feláldoztam. Sokáig nem értettem és éreztem a súlyát mindennek, aztán a kezembe került Edith Eva Eger A döntés című könyve, és olyan felismerést hozott, ami segített kiutat és új reményt találni: elkezdtem megbocsátani, elsősorban magamnak, majd lassan mindenki másnak is. Saját tapasztalatomból kiindulva, ma már azt mondom, aki meg tud bocsátani, a szabadságot választja. Ez hatalmas belső út és munka, de aki képes rá, nem másokat oldoz fel elsősorban, hanem saját magát” – mondja meggyőződéssel Réka.
A megbocsátás rendkívül fontos, hangsúlyozza újfent Deé Ágnes. A továbblépés ugyanis nagyon nehéz megbocsátás nélkül, mert annak hiánya gyakorlatilag benne tart abban a szerepben, érzésben, megtapasztalásban, amit a bántalmazó miatt elszenvedtem, összeköt a traumatikus élménnyel, és ezáltal legitimizál. Tulajdonképpen fenntartja a helyzet ismerősségét, és egyfajta folytonosságot ad az életünknek. Úgy ad tehát nagyon furcsa módon, hogy nagyon sokat elvesz. A megbocsátást nem lehet erőltetni, sem valakire rákényszeríteni, de
Mark Twainnek tulajdonítják azt a gondolatot, miszerint „A megbocsátás az az illat, amelyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltaposta őt.” Lehet, hogy a megbocsátásaink zöme ilyen nesztelen, észrevétlen, szelíd, belső döntés, amit csak mi tudunk, érzünk, senki más, értelmezi Mátéfi Tímea. De ez is pont elég, mert már fel- és megszabadítottuk a lelkünket egy olyan fölöslegesen cipelt tehertől, ami alatt össze is roppanhat az ember. Mert a megbocsátással elsősorban magamnak adok egy új életet.
korábban írtuk
Bartha Krisztina: Az online hűtlenség éppen olyan horderejű problémát jelent egy párkapcsolatban, mint a klasszikus változata
Amikor párokkal a hűségről beszélgetünk, sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a felek nem tisztázták egymással, kinek mit jelent a hűség. Ezt azzal indokolják, hogy mindketten tudják, mi a megcsalás.
