• Fotó: Illusztráció: Shutterstock
Az internet népét egy My Puzzles nevű alkalmazás tartotta lázban nem sokkal ezelőtt, amellyel mindenki fiatalra, gyönyörűre, vagányra varázsolhatta magát. Olyanra, amilyen sosem volt, és sosem lesz. Az appot boldog, boldogtalan használta, a szakmunkástól a három szakvizsgás orvosig. Mitől volt ennyire népszerű? Mit nyújt nekünk, amitől újból és újból ki kell próbálnunk? Mik a veszélyei? Guld Ádám médiakutatóval és Kui Eszter Enikő pszichológussal próbáltuk megfejteni az új „őrület” hátterét.
A sokadik
A My Puzzles nem az első alkalmazás a Facebookon, amely beszippantja a felhasználókat. Nézd meg, milyen kenyér lennél, melyik szereplő lennél a Trónok harca című filmsorozatban, melyik Disney-hős rejtőzik benned – láttunk már jó pár felhívást a hírfolyamunkban. Időről időre új applikációk bukkannak fel, amelyeknek a lényegük ugyanaz: játékot kínálnak a személyiségünkkel. Ám a játéknak ára van: legtöbbször az adatainkkal fizetünk.
Amikor rákattintunk arra, hogy elfogadjuk a felhasználási feltételeket, elfogadjuk azt is, hogy a Facebookról kikerülnek az adataink egy harmadik félhez.
Miért gond ez? Számos okból, de pl. megtörténhet, hogy létrehoznak a mi adatainkkal, a mi képeinkkel egy profilt a nevünkben, és megtévesztik a saját ismerőseinket, tehát egy az egyben ellopják az internetes identitásunkat. De az is előfordult már a világtörténelemben, hogy politikai célokra használták fel a big data adta lehetőségeket.
Guld Ádám médiakutató azt mondja, az ilyen fajta adathalász alkalmazások nagyon egy kaptafára működnek, tipikus, hogy az Instagramon vagy a Facebookon keresztül próbálják becserkészni a felhasználókat, és majdnem minden esetben a csali, ami behúzza az internetezőket, valamilyen játék. „Az izgalma, az egyszerűsége a játéknak, az általa ígért örömök az emberek többségében felülírják a kockázatérzékelést” – hívja fel a figyelmet a médiakutató. „Háromfelé tudom választani azokat, akik kipróbálják.
A felhasználók döntő többsége nem igazán van tisztában ezeknek az applikációknak a veszélyeivel, azt gondolja, hogy mindenféle különösebb következmény nélkül lehet velük játszani.
A felhasználók másik része – ez a kisebb – tudja, hogy valamilyen baj lehet, de úgy van vele, hogy eddig sem történt semmi gond, biztos, most se lesz, és az izgalom kedvéért mégiscsak rákattint. Sajnos, úgy látom, csak egy egészen szűk csoport az, amely ismeri az ingyenes játékappok kockázatait, és kifejezetten emiatt nem is kattint rájuk” – mondja a szakember.
• Fotó: Guld Ádám archívuma
Nem az Alfa, nem a Z…
...hanem nagyrészt az X generáció játszott a My Puzzles alkalmazással, ugyanakkor sok Boomer generációs is kipróbálta. „Abból, hogy a Facebookon futott, nagyjából ki is lehet találni, melyik generáció használhatta, hiszen ez az a felület, amely a Z és az Alfa médiahasználati mintázatában nincs aktívan benne. Ha rendelkeznek is esetleg Facebook-fiókkal, ők a TikTokot pörgetik, részben az Instát. Tavaly nagyon menő volt a BeReal, ez a filterekkel ellentétben a retusálás nélküli valóságot próbálta meg divatossá tenni, ám csak ideig-óráig működött, aztán annak is csökkent a nézettsége. Mindig jön valami új felület, a Facebook pedig eléggé retró oldalnak számít, már a felhasználói közegét is tekintve” – részletezi a generációnkénti eloszlást Guld Ádám. Tehát a gyártóknak sikerült az X generációt beszippantani. De miért pont az X-et?
Homo ludens – a játszó ember
Johan Huizinga holland kultúrtörténész úgy vélte, a játékosság nagyon mélyen belénk kódolt működési forma, minden kulturális tevékenységünk a játékból ered. Sőt, szerinte a költészeten, zenén, festészeten túl a tudomány, de még a gazdasági élet működése is az ember játékos magatartási formáiból keletkezett. Tehát kaphatók vagyunk a játékra, ez nem csak gyermeki vonásunk, felnőtt életünkben is gyakran előfordul. Csak nem mindegy, mivel, hányszor – mondja Kui Eszter Enikő pszichológus. „Ha eltekintünk attól, hogy az adataink nyilvánossá válnak, azt kell mondjam,
nem az a gond, ha valaki egyszer kipróbálja ezeket az applikációkat, hanem ha ismételten ezekkel a virtuális világot teremtő, saját magát mássá formáló programokkal játszik.
Sőt, látjuk, sokan a profilképüknek is ezt a MI által generált képet állították be, amin alig felismerhetők” – magyarázza a szakember. „Van bennünk egy megmutatási vágy, a kérdés csak az, hogy mutatom az arcom, vagy keresem az arcom? Mert a kettő nem ugyanaz. Ha valaki gyakran nyúl ezekhez a programokhoz, gyanús, hogy elégedetlenség, identitáskeresés zajlik nála. A My Puzzles internetes játékkal ki lehet próbálni, hogy »mi lett volna, ha«, »milyen lett volna az életem, ha nem ezt az utat választom«.”
Új arcaink
Erik H. Erikson fejlődéspszichológus fogalmazta meg a pszichoszociális fejlődéselméletet. Eszerint minden életszakasznak megvan a maga feladata, egy olyan erénynek vagy tulajdonságnak a megszerzése, amit krízis árán érünk el, tanulással, de ha nem sikerül, akkor ezt a megoldatlan életfeladatot cipeljük tovább. A serdülő- és a fiatal felnőttkor az identitás vs. szerepkonfúzió szakasza, melynek kérdései: ki vagyok én, és mi lehet belőlem? Ugyanakkor ez a kérdés normális, ha időnként ismét felbukkan.
„Felnőttként meg kell tudjam fogalmazni legalább magamnak, hogy ki vagyok, meg kell tudnom határozni a szerepeimet, az arcaimat” – mondja a pszichológus. „Ám a szerepeim időnként átértékelődhetnek. Például megnőttek a gyerekek, sőt, az is lehet, már kirepültek, vagy megelégeltem a munkahelyemet, nem vagyok elégedett a karrieremmel, vagy gond van a házasságommal. Tehát
sokféle oka lehet annak, hogy miért kerültünk identitáskereső krízisbe, hogy újra kell definiálnunk magunkat. Hangsúlyozom, ez egy bizonyos szintig normális, mert ahogy változik az életünk, nekünk is változnunk kell.
A változás részben a különféle életszakaszok velejárója, például amikor kicsi gyermekünk van, a kisgyerekes szülőszerep szinte rátelepszik az életünk minden szegmensére, visszaszorítja a többi arcunkat, és lehet, hogy ez egyszer csak sok lesz. Vagy nő a gyerek, már nincs annyira szükség erre a szerepünkre, és akkor meg kell keressük, hogy kik vagyunk, mert mintha az anyaszerep mögött az évek alatt ezt elfelejtettük volna. Vagy azt érezzük, régi szerepünk – akik a gyerek születése előtt voltunk – már nem illik ránk, és újra kell definiálni, hogy ezen a szerepen kívül/ túl milyenek vagyunk, mondjuk 35-40 évesen. Van-e szakmai énem, s vajon a barátaimmal még a régi vagyok? De hozhatja az újradefiniálást egy párkapcsolati krízis, vagy maga a kor is. Betöltjük a 40-et, az 50-et, és kétségbeesünk” – részletezi a lehetséges okokat a szakember.
• Fotó: Kui Eszter Enikő archívuma
Az identitáskeresés egyik eszköze lehet az internetes játék, ám ha valaki csakis fiatalabbra retusált fotót tesz ki magáról, utalhat az ifjú évek visszasírására is, hogy már soha többé nem fog úgy kinézni, mint 20 évesen. Legalábbis az offline világban ez már lehetetlen. No de az online világban lehetséges, elég pár kattintás! Az app használatával nem egy valós fotót osztunk meg, nem egy fiatalkori képet rakunk ki magunkról, hogy nézzétek, ilyen hamvas voltam 20 évesen – annak még van is helye, hiszen az volt a valóság egy időpontban.
A My Puzzles-szel a mostani állapotot retusáljuk fiatalabbra és szebbre.
„Tehát lehet egy elakadás annak az elfogadásában, hogy öregszem. Vagy, hogy most már nem számítok fiatalnak, még akkor sem, ha nem vagyok még öreg, de a középkorú sem hangzik jól. A korával mindenképpen szembesül mindenki, a kérdés az, hogy miként tudunk ezzel megbékélni?” – teszi fel a kérdést a pszichológus.
Vagányság a köbön
Azon túl, hogy az applikáció irreálisan megszépített mindenkit, különböző karaktereket is varázsolt a kép tulajdonosának, lett számos rendőr, szuperhős, filmszínész, szexi apáca, sok vagány személyiség, senki nem konyhásnéninek vagy családanyának retusálta magát. A karakterekre persze jöttek a kommentek. A pszichológus azt mondja, az sem véletlen, milyen párbeszédek alakultak ki a képek alatt. „Ah, te apáca, persze, persze, be is csapta volna az ajtót, hahaha” – olvashattuk a reakciókat. Ezek a csipkelődések megint a fiatalkorra jellemzőek, kicsit visszavisz a múltba az a beszélgetés, amit a kép kreál. Ez nem sima nosztalgia, mert pont úgy viselkedünk a kommentszekcióban, mint amikor valóban 20 évesek voltunk. Ugye mindannyian tudunk az archetípusokról? Az app ilyeneket kreál belőlünk, s a mi arcunkkal visszanéző szűz vagy szajha, bölcs, védelmező anya vagy felfedező megvillant valamit, ami rejtve ott van a vágyainkban.
Ha nagyon nem afelé mentem az életemben, amit régen gondoltam, hogy leszek, most izgalmas megmutatni, hogy ott mélyen, egy kicsit azért még szunnyad ebből is bennem.”
Ha ez egy egyszeri játék, nem gond. De ha ismétlődő minta lesz, akkor elgondolkodtató, hangsúlyozza a szakember. „Ha rengeteg időt töltök a virtuális térben, és ott rengeteg arcom és szerepem kerül elő, a látszatot építem ahelyett, hogy az energiáimat olyasmire használnám, ami valóban előre visz, akkor elakadásról vagy énképproblémáról lehet szó, ami megoldásra vár. Érdemes ilyenkor szakember segítségét kérni” – hívja fel a figyelmet Kui Eszter Enikő.
Mit ér a nő, ha elmúlt 40?
Tudunk-e méltón öregedni? – tehetjük fel ennek kapcsán is a kérdést. Az értékek, amelyek a mai, reklámok által meghatározott világban kapcsolódnak a nőhöz, az a fiatalság, a szépség. Mintha csak addig érnénk valamit, amíg feszes a bőrünk és kerek a fenekünk, vagyis jól mutatunk a „piacon” – mondja a pszichológus. „Pedig ha belegondolunk, hogy a korral milyen értékekre teszünk szert, nem kellene visszasírjuk a fiatal éveinket. Igaz, hogy veszítünk az üdeségből, de olyan megszerzett tudásunk van, olyan magabiztosságunk, ami fiatalon még nem volt, és ez minőségileg több, olyannyira, hogy nem mennék vissza az időben.
A My Puzzles és a hasonló játékok pont arról szólnak, hogy de, visszamennék oda, ahol 20 voltam, vagyis nem érzem, hogy annyit szedtem volna magamra más értékekből az évek során, hogy ne sírjam vissza azt.
Mert kevesebbnek érzem magam a ráncokkal, pedig pont többnek kellene, hiszen új szerepeim is vannak, tanultabb, bölcsebb vagyok, esetleg gyerekeim születtek, akiket nem adnék semmiért. De ahhoz, hogy felvállaljam a szarkalábas arcomat, egy bizonyos fokú érettség kell” – hangsúlyozza Kui Eszter Enikő.
Kommenteltek, tehát vagyok
Másik érdekes jelenség volt a My Puzzles alkalmazás használata során, hogy a mesterséges intelligenciával gyönyörűre retusált profilképek alatt megjelentek a hozzászólások, a legtöbbször ilyesmi: „De szép vagy!”. Senkit nem zavart, hogy az illető alig felismerhető az elváltoztatott fotón. Guld Ádám médiakutató azt mondja, ezen még ő is elcsodálkozott. „Akadt olyan kép, ami alatt volt egy rakás ömlengés, pedig konkrétan nem lehetett az illetőt megismerni. A valóságban egy már erősen 50-es, elhízott, nem kifejezetten ápolt hölgyről beszélünk, a képen pedig egy huszonéves bombázóvá lett retusálva, aki alig-alig emlékeztetett saját magára. Tény, hogy
a mai közösségi média világában a lájkok és elismerések nagyon nagy része pusztán a megjelenés által generálható, és akinek ebben természetes eszközökkel nincs sikerélménye, lehet, hogy nagyobb eséllyel nyúl ezekhez az alkalmazásokhoz.
Ilyen értelemben nem igazán a tanultság vagy a diplomák száma mentén válik el, hogy ki kattint és ki nem. Ezért hangsúlyozzuk folyamatosan, hogy a médiatudatosság fejlesztésének kellene az egyik legfontosabb feladatnak lenni, ami most a társadalom előtt áll” – mondja a médiaszakember. A pszichológus szerint persze, hogy tudjuk, hogy akit látunk a képen, a valóságban nem így néz ki, de kommentelünk valami dicséretet, hogy legközelebb ő is kommenteljen a mi posztunkra. Adok, kapok. Játszma, amibe mindketten belemegyünk.
Az offline bók tartósabb
Az offline időkben, az offline térben, ha csinosak voltunk, akkor találkoztunk mondjuk 10 emberrel, akikből kb. 3 megjegyezte, „milyen csinos vagy ma”. Az online világban azonban kapunk 80 lájkot, nézegetjük 5 percenként, hányan reagáltak a képünkre, és kik.
„A tetszeni vágyás nem változott” – mondja a pszichológus. „Arra, hogy szép vagyok, szerethető vagyok, kedvelnek, az ilyen irányú megerősítésekre szükségünk van. Ami változott, az az, hogy sokkal irreálisabbak az elvárások, amelyeket magunkkal szemben támasztunk, vagy leginkább amelyeket a társadalom támaszt velünk szemben. Ez a virtuális valóság – ami tudjuk, nem a valóság – annyira jelen van az agyunkban, hogy nem tudunk elfutni előle. Nem tudunk elégedettek lenni, mert nem a természetes külsőt várják el tőlünk, ma már nem a normalitás a standard. Nyilván nehéz kibékülni ezzel is. Egyébként a tinédzserkor feladata egyszer meghúzni a vonalat, és azt mondani, nem vagyok hajlandó a világnak ezt a hazugságát elfogadni, és ehhez viszonyítani magamat.
Ha azonban nagyon bizonytalan vagyok, és az internet az egyetlen felület, ahol visszajelzéseket kapok, függeni fogok tőle, ettől fog függeni az önértékelésem, a jóllétem.
Mentálhigiéné is, hogy vigyázzak arra, hogy egyensúlyban legyen az offline és az online életem” – hangsúlyozza a szakember. „Tudatosan kell kontrollálni, mennyi időt töltök az online térben, és ha túl sokat, változtatni. Meghúzni a saját határaimat. Mit akarok, hogy a passzív görgetés mennyit vegyen el az életemből? Minél több offline életet kell élni, amiben valóságos a jelenlét, a tekintet, az öröm, a megbecsülés, a dicséret. Ugyanis az ezáltal okozott jó érzés jutalmazóbb és hosszabban is tart!”
