A csend jó tanácsadó

Inkább mutassuk meg néhány festményét a lapban, de ne készítsünk vele interjút – kéri a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével is kitüntetett székelyudvarhelyi festőművész, Biró Gábor. A festészet nyelve sokkal inkább kifejezi őt, mint a szavak. Nem öregkori félrevonulás ez, már gyerekként is a csendet szerette – nagyon jól tud (meg)hallgatni.

Inkább mutassuk meg néhány festményét a lapban, de ne készítsünk vele interjút – kéri a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével is kitüntetett székelyudvarhelyi festőművész, Biró Gábor. A festészet nyelve sokkal inkább kifejezi őt, mint a szavak. Nem öregkori félrevonulás ez, már gyerekként is a csendet szerette – nagyon jól tud (meg)hallgatni.

Az egykori Elekes kávézónak éppúgy tartozéka volt az 1955-ben született Biró Gábor, mint a szálára árult cigaretta vagy a fehér márványasztalok. Hozzátartozik Udvarhely életéhez, ismertetőjele: bicikli, szemüveg, pohár bor, cigaretta. Szokást nem, törzshelyet váltott pár éve. Délután egy óra körül a Mokka Kávéházban találjuk, két-három barát társaságában. Mobiltelefonja nincs, de aki akarja, itt megtalálja őt. Egy pohár vörösbor – ennyi fér bele az időbe ebéd előtt.

Tízévesen döntötte el, hogy festő lesz, de a szülei nem akarták engedni. Pontosabban az édesapja azt mondta, ha akar, úgyis festő lesz. Biró Gábor festőművész lett. És még mindig az akar lenni. Öt testvér között volt a legkisebb, csendes gyermek, aki már az osztálykirándulásokat sem szerette. Akkor – ahogy most is – két-három barátban kimerült a szociális élete. De sajnos sorra mennek el a képzőművész kollégák – utal a nem sokkal ezelőtt elhunyt, egykori tanítványokból lett barátokra, Bencze Lászlóra és Siklódi Zsoltra. Biró Gábor lassan, csendben, derűsen figyel a zajos, gyors világban. Akik már nincsenek közöttünk, bele tudnak vegyülni a csendjeinkbe – mondja.

Sokat megélt, mosolygó szemekkel, kedvesen mesél. Azt magyarázza: nem akar elmondani semmit. A képeivel sem. Viszont nagyon jól tud meghallgatni. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy meghallgatja a másikat – ezt még nagyanyjától tanulta. Mindenki halad a saját ösvényén, ritkán találkozik másokkal. A csend jó tanácsadó – véli. Kell embereket látni, velük találkozni, ezért is jár ki a kávéházba. De annyi csodálatos dolog van még a világon, amit lehet nézni, figyelni, aminek a változásaira rá lehet csodálkozni – mutat egy apró hangyára. A kiszámíthatóság Biró Gábor szerint a legizgalmasabb. Nem várja, hogy az almafa meglepje egy új színnel. Az alma virága fehér. Tanítómesterének Kiss Lászlót tartja.

A mindenhol meglapuló angyalokról is festett sorozatot. A kerti angyalokról, akik a legváratlanabb helyeken tűnnek fel. Egyetlen festménye van, amitől nem válna meg: 1980-ban készült, amikor végzett a kolozsvári Ioan Andreescu Képzőművészeti Intézetben. Azóta is ott a szobája falán. Hiányozna, ha üres lenne a helye.

A kávéházi teraszon egyforma slágereket üvölt a rádió. Nem zavarja. Kiszűri a rádió zaját, azt mondja, nem hallja. Messzebb valahol bájos hangú madár csicsereg – hívja fel a figyelmem. A falusi lakodalmak kivételt képeznek a hallgatás alól – teszi hozzá: ott az ember végigénekli a nótarepertoárt, s azzal kiengedte magából minden örömét, búját, bánatát.

A kérdésözönt minduntalan legyűröm – hiszen nem interjúra, csupán beszélgetni jöttem. Hallgatjuk egymás csendjét. A pohár ráérősen kiürül. Fél három körül Biró Gábor átsétál a Select vendéglőbe. Mint mindennap.

Fotó: Szabó Károly 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júniusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>