Táncot tanít, közösséget épít és népi hagyományainkat próbálja átörökíteni a gyermekekbe több mint két évtizede a székelyudvarhelyi Both Aranka. Segítsége és lánya, Eszter a Kékiringó néptánccsoporttal egyszerre született és cseperedett fel. Az idén húszéves fennállását ünneplő tánccsoport alapítója és vezetője számos kitüntetése mellett a Magyar Kultúra Lovagja is, ám tanítványainak ő csak egyszerűen Tanci.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a néptánccal, a táncházmozgalommal?
– Gyermekkoromban – városi lányként – ritkán voltam falusi bálban, azalatt nem ragadott magával a tánc. A nagy fordulatot a középiskola jelentette. A tanítóképzőbe jártam, egész kicsi koromtól kezdve tanítónőnek készültem. Szeretem a gyermekeket. Úgy érzem, ez az én feladatom, küldetésem. Akkoriban a tanítóképzősöket mindig vitték a kulturális rendezvényekre, így táncházba is. Kilencedikesként voltam először, elvarázsolt, beleszerettem.
– Ott tanultad meg a táncokat, de kitől?
– Régebb nem volt olyan intézményesített tánctanítás, mint ma. Akinek kedve volt, a táncházban bekapcsolódott, amibe tudott. Leányokul mi is elmentünk, de eleinte csak ültünk, árultuk a petrezselymet. Aztán én megsokallottam, felálltam, s elkezdtem megtanulni a fiúk lépéseit. Annyira sikerült, hogy „át is vettem” a fiú szerepet. Ennek aztán haszna lett, mert így tudom a fiúkat is tanítani, de azért férfisegítséget is kérek, persze. Visszakanyarodva, akkoriban még javában „virágzott” a Venyige, a legendás hírű együttes akkori tagjai felfigyeltek az ügyesebb lányokra, és egyenként megszólítottak minket, hogy lenne-e kedvünk csatlakozni a csapathoz. Persze hogy akartunk! Így kezdődött a venyigés időszakom. Sokáig aktív tagja voltam – mondhatni, a legutolsó láncszeme voltam a Venyigének. Röviden, így alakult az egész táncház iránti szerelem.
– Közben tanítónő lettél, a székelyudvarhelyi Bethlen Gábor Általános Iskolában kezdted a pályádat.
– A mi generációnk nagyon-nagyon fiatalon kezdte a pályát, mert abban az időben Romániának az volt a politikája, hogy csak középiskolából lehet tanító néni valaki, tizennyolc évesen kikerültünk, és kezdtünk tanítani. Nem létezett pedagógiai főiskola, aki tovább akart tanulni, tanárnak, tehette, de én tanítónő akartam lenni. Volt tehetségem a rajzhoz is, gyermekkoromban jártam rajzművészeti iskolába, mondták, hogy jó lenne művészi pályára menni, de az csak egy kitérő volt, a tanítónői pálya vonzott.
– És hogyan lettél tanítónőből néptáncoktató?
– Először csak az osztályomnak tanítottam néptáncot. Megegyeztünk a legelső szülőértekezleten a szülőkkel, hogy ez egy plusz lesz részemről. Nem kellett érte fizessenek, egy héten egyszer, órák után táncolgattunk. Rengeteg népdalt is tanítottam nekik, fontosnak tartottam, hogy minél többet megismerjenek a hagyományainkból. Aztán ahogy teltek az évek, egyre nőtt a tanítványok száma. Ötödik osztálytól vissza-visszajöttek, hogy ők úgy szeretnének táncolni még. Aztán amikor megépült a Móra Ferenc iskola, áthelyeztek, ott folytattam a tánctanítást, és ahogy a Bethlenben, a gyermekek itt is visszajártak hozzám. Egy idő után olyan népes sereg lett, hogy kezdtünk egy kicsit komolyabban gyakorolni. Így alakult meg a Kékiringó.
– Idén lesz húszéves a Kékiringó…
– Igen, a névválasztás történt húsz éve. Amikor először felléptünk színpadiasabb, rendezettebb formában, az 1996-ban volt, de akkor még nem volt nevünk. Abban az évben meghívtak fellépni Magyarországra, de még névtelenül léptünk fel ott is. Az évben született a lányom. Már amikor várandós voltam, úgy éreztem végig, hogy belőle táncos lesz, és nem is tévedtem: idővel ő lett a Kékiringó „kabalája”, ma pedig már másodéves a budapesti táncművészeti főiskolán.
– Milyen volt a csapat kezdetben?
– A volt tanítványaim képezték a magot, akik visszajártak, attól függetlenül, hogy esetleg elkerültek másik iskolába, így vegyes volt a korosztály. Mindig is vegyes korosztályú volt a Kékiringó…
– Ezt nehéz összeegyeztetni?
– Ennek is megvan a maga pozitívuma. Régebb a falusi közösségek is együtt léteztek, jó, voltak bálok esetenként, amikre meg volt szabva, hogy csak nők, vagy csak aprók, vagy csak házasemberek mehettek, de alapjáraton egy közösség akkor közösség, ha egy kicsit mindenki benne van, és fejlesztik egymást. A nagynak türelme kell hogy legyen a kicsihez, a kicsi pedig felnéz a nagyra, tiszteli őt. Ez nagyon fontos szerintem, mert ha körülnézel manapság, nem sok helyen beszélhetünk arról, hogy tisztelet. És itt rá vannak kényszerülve, de ez nem olyan fajta kényszer, ami teher. Próbálom tudatosítani bennük azt is, hogy ők példaképek kell legyenek a kisebbeknek. Nem azt mondom, hogy nincsenek nálunk is olyanok, akik meg-megpróbálnak kibújni az íratlan szabályok alól, de van fegyelem. Valamilyen szabályrendszert fel kell állítani, főleg, hogy nálunk a gyerekek különböző iskolákból vannak, különböző korosztályúak, vannak, akik Udvarhelyen laknak, de olyanok is, akik a környékbeli falvakból járnak be. Úgy érzem, a szeretettel való fegyelmezés hatékony a gyermekeknél.
– Utánpótlás- vagy létszámhiány sosem merült fel?
– Nem, bár voltak nehezebb időszakok, amikor kevesebb fiú volt, mint most, de alapjáraton minden tánccsoport szerintem küzd azzal, hogy kevesebb a fiú, mint a lány. Akik elmentek egyetemre, azok is visszajárnak, nagyon sok gyerek első osztályos korától tizenkettedikig táncol. Egy gyerek életében 10–12 év sok idő, és hogyha jól végzem a dolgom, akkor olyan szoros kapcsolat alakul ki, hogy szívesen járnak vissza.
– Sok fellépésetek van?
– Ha összehasonlítom a kezdetekkel, most sokkal bőségesebb a kínálat. Húsz évvel ezelőtt, amikor elindultunk, szinte senkit nem ismertem. Ismeretségeken múlik sok meghívás, így alakulnak a kapcsolatok. Azért sem könnyű, mert nincs háttérintézményünk, soha nem is volt. Ma, azt hiszem, divattá vált a néptánc. De azért régebb is mentünk, amennyire tellett, amennyire ki tudtuk fizetni a buszt, a szállásokat, a kiruccanásainkat.
Számomra nem az a legfontosabb, hogy a gyerek azzal tudjon kérkedni, hogy nem tudom, hány országot körbejárt, és hány helyen fellépett, hanem az, hogy minél jobban megismerje azt a helyet, ahol lakik, a falvakat, a szokásokat és a táncokat. Ezért van az, hogy én nem is keresek szívesen annyi külföldi fellépést, mint esetleg egy más tánccsoport. Nincs olyan temérdek kapcsolatunk, de a meghívásokkal is úgy gazdálkodom, hogy győzzék a családok.
– Merthogy minden költség a szülőkre hárul?
– Nem, nem hárul minden rájuk, de sokszor kell nekik is bepótolniuk a kiadásokba. Azt nem tudom, hogy ha lenne a hátunk mögött egy intézmény, egy iskola, akkor mennyire lenne könnyebb. Nekünk eléggé nagy teher a terem hiánya, mert amióta létezünk, nagyon sokat hányódtunk már. Most van egy termünk, támogatásból, de egyszer szeretném úgy lehajtani este a fejem, hogy tudjam: innen kezdve ezzel nem kell többet foglalkoznunk. Volt olyan időszak, hogy nálam otthon, a nagyszobában táncoltunk. Szóval nem kell azt gondolni, hogy kolbászból van a kerítés…
– Honnan van anyagi keret a működéshez?
– Tulajdonképpen támogatásokból. Pályázom, abból telik a kiszállásokra, táborokra és egyéb programra.
– És honnan van energiád „iringózni” délutánonként, a napi munka után?
– Nagyon-nagyon szeretem, amit csinálok, s ez sok pozitív energiát ad, rengeteg szeretetet kapok vissza a gyermekektől, ami feltölt.
– Gondolom, vannak mélypontok is, amikor hagynád az egészet…
– Nem szoktam megijedni a nehézségektől, inkább akkor keseredem el, amikor a körülöttem élő emberek akadályoztatják a munkámat. Az rendben van, hogy mindenki nem támogathat, de ha keresztbe tesznek, azt nehéz elviselni. Azok okozzák a mélypontokat nálam.
– Milyen saját rendezvényeitek vannak?
– Minden évben megünnepeljük a fennállásunkat, ami hagyományosan decemberben van. Amióta az egyetemistáim is hűséggel visszajárnak, azóta igyekszem mindig a tanévhez igazítani, tehát a tanév végén tartjuk az ünnepséget, hogy akik szeretnének, tudjanak hazajönni. Ez az egyik állandó programunk, a másik pedig a Kékiringó Néptáncfesztivál, az idén lesz 18 éves. Ezeken kívül heti rendszerességgel, csütörtökön van az aprók táncháza, ahol többnyire napközisek táncolnak, nulladik osztályosok és elsősök – ez Eszter születése óta létezik.A felnőttek legelső csapata hét éve indult, s azóta van már egy középhaladó és egy teljesen kezdő csapat is. A szülők vagy az ismerőseik, többnyire házaspárok, mintegy 35 család jár táncolni. Aztán van a Kékiringónak utánpótláscsoportja is, és vannak a haladó Kékiringósok. Hetedik éve, hogy megszervezzük a viseletes farsangi mulatságot, és edzőtáboraink is vannak.
– Tudod, hogy körülbelül hányan fordultak meg – szó szerint – a kezeid között?
– Heti rendszerességgel 400–500 ember fordul meg az iskolákban, itt a teremben és a felnőttekkel együtt. Hétfőtől szombatig 400–500-an táncolnak. Egyértelmű, hogy nem mindenki kékiringós. A múltkor összeszámoltuk, hogy 1500–1600 gyermek megfordult már nálunk, volt, aki rövid ideig, de sok volt, aki 10–12 évet is táncolt.
– A huszadik évfordulótokra hogyan készültök?
– December 22–23-án lesz, ez biztos. Szeretnénk egy kiállítást is, mert nagyon sok emlékünk van, visszahívni táncosokat, zenekarokat, táncoktatókat, akikkel egykor dolgoztunk, és lesz, mint mindig, egy önálló műsor.
– Mindent egyedül csinálsz?
– Egyedül… De a szülőktől rengeteg segítséget kapok: elvinni, szétszedni, összerakni a technikát a rendezvényeken, a táncosszőnyegeket elhordani, de az is nagy segítség, amikor megkennek több száz zsíros kenyeret. Kis dolgoknak tűnhetnek ezek, de fontos dolgok, ezekből az apróságokból áll össze a tánccsoport élete. A zenészünk, Forró István jelen van a próbáinkon, ő is sokat segít, de amolyan teljes munkaidős emberünk nincs. Hogy lesz-e valaha? Remélem, mert jó lenne. Nagyon sokszor a gyermekeket bízom meg különböző feladatokkal, ami hosszú távon a javukra válik. Leadni egy támogatási kérelmet, segíteni a kisebbeknek próbán.
Azzal is sokat tanul, ha megfogja egy kisebb gyerek kezét, táncoltatja, segít levetkőztetni vagy felöltöztetni. Elviszem a kicsiknek a táborába őket, beosztjuk, ki mikor szolgálatos, s ott biza pesztrálni kell a kicsikéket, mert oda szülőket nem viszek. Eszter lányom is visszajár táncolni, amikor itthon van, a rendezvényekben nagyon sokat segít.
– És amikor nem az iskolával vagy a tánccal foglalkozol? Van egyáltalán szabad időd?
– Hogy csak üljek magamban, mint a befőtt? Nincsen. Minden nap be van osztva, valami mindig van.
– De lenne igényed rá? Vagy sosem fáradsz el?
– Elfáradok, ugyanakkor fel is töltődöm. Nem azt mondom, hogy soha nem megyek el pihenni, mert elmegyek. De nem sűrűn.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Én azt hiszem, nem is „csak” büszke vagyok, inkább hálás, hogy ennyi éven keresztül működik, létezik a Kékiringó. Egy ember életéből húsz év kimondva is temérdek idő. Hát egy nő életében! Egy nő életében húsz év sokkal súlyosabb és sokkal több szerintem, mint egy férfiében. Mert nőként sokkal több dolgod van, főzzél, mossál, takarítsál, szüljél gyermeket, neveld. Egy tánccsoportnál is szerintem egy nő sokkal többet törődik lelkileg meg minden szempontból a gyerekekkel, mint egy férfi. Meghallgatod őket, több időt, energiát szánsz rájuk. Egy év is sokkal több egy nő életéből, hát még húsz!
– Számos díjat, elismerést kaptál, egyebek mellett a Magyar Kultúra Lovagja is vagy. Ez mit jelent neked?
– Szerintem mindenkinek megerősítést jelent, hogyha elismerik a munkáját. Ha csak egy sikeres próba, hétvégi rendezvény végén valaki azt mondja neked, hogy köszönöm szépen, már az is jólesik. A díjakkal és kitüntetésekkel még egy pozitív visszajelzést kapok, hogy talán csak jó az, amit csinálok. Nem azt érezteti, hogy van értelme, hiszen így is, úgy is van értelme, ha adnak díjat, ha nem. Nem a díj a lényeg, de jelzés, hogy jó úton haladsz.
– Mi a nagy álmod, nagy vágyad?
– Szeretném, ha lenne saját székhelyünk. Az az igazság, hogy ez pénzfüggő, de nem adom fel a reményt, hogy egyszer valaki olyan figyel fel ránk, aki azt mondja, hogy na, ez a szerencsétlen fehérnép húsz éve csinálja, akkor jó lenne immár kicsit támogatni is.
– Szerinted leginkább miben különböztök bármelyik másik tánccsoporttól?
– A struktúránk biztos más, nem tudunk olyanok lenni, mint egy iskolához vagy önkormányzathoz tartozó tánccsoport, nálunk vegyes korosztályú gyerekek táncolnak, különböző iskolákból. De sikerült kialakítani, hogy folyamatossága legyen, az nagyon fontos. Nekünk nem heti egy, hanem rengeteg pluszpróbánk, sok csapatösszerázó és közösségformáló programunk van.
– És te honnan tanulsz, vagy hogy tartod szinten magad?
– Sokat járunk táborokba, nagyon sok filmet nézek, igyekszem, amennyire az energiám engedi, a legényeseket is megtanulni – még ha nem is tudom annyira jól eltáncolni, mint egy pasas, és vannak figurák, amelyeket egyáltalán nem tudok eltáncolni, mert nem vagyok férfiember – de igyekszem legalább tudni, hogy mit várjak el a fiúktól. Amikor csak legényes próbák vannak, akkor is tudom, mit kell neki táncolni. Nem tudnak kibújni alóla.
– Reneszánszát éli a néptánc, nagyon sok gyerek jár táncolni...
– Nagyon sok iskola úgy döntött, hogy legyen neki külön táncoktatója vagy táncórája. Van, ahol kötelező, de ha nulladiktól negyedikig végig táncol a gyerek, csak megszereti. Persze dac is van bennük, hogy azért nem akarnak, mert kötelező, de nagyon sokan szeretik. Azt is, hogy valahova tartoznak, mert az jó érzés. Közösséget kapnak, megértést, meghallgatást. Nálunk nagyon sok időt töltenek együtt a gyermekek, velem is, ha elmegyünk valahová, akkor sem hagyom magukra őket, mindig velük vagyok, egy helyen, egy közösségben.
– És milyen velük a kapcsolatod?
– Nagyon közeli. Van olyan, persze, akivel nem lehet egyből megtalálni a közös hangot, de igyekszem közvetlen kapcsolatot kialakítani velük. Van, aki távolságtartó, nem enged olyan közel magához, van, akinek több idő kell erre is, de a szülőkkel is szoros, közvetlen a kapcsolat, másképp nem lehet ezt csinálni.
– Nagy harcosnak tartod magad, vagy inkább tyúkanyó típus vagy?
– Vannak kitűzött céljaim, amiket így vagy úgy, de megcsinálok. Amikor kell, tyúkanyó vagyok, én vagyok a mindenes, a takarítónőtől a lelkipásztorig, a pótszülőtől az öltöztetőig, viseltvasaló, férfi-nő, minden vagyok egy személyben. Mikor mit kíván a helyzet. Alapos, igényes embernek tartom magam, és ezeket a tulajdonságaimat a kékiringósok is elfogadják.
– S mi az öröme, szépsége ennek a sok munkának?
– Minden egyes pillanat. Amikor mind ott vannak, szülők-gyermekek, az is egy boldogság, és amikor csak a gyermekekkel érek el valamit, az is. Mindeniknek nagyon tudok örülni, óriási boldogság mindenik. Mondják, hogy mi még egy csodálni való csapat vagyunk, mert nálam még szót fogadnak a gyermekek. Férfi táncoktatók is rácsodálkoznak olykor, hogy miként tudok fegyelmet tartani ilyen sok gyereknél egyedül, nő létemre.
– Ha elvégzi a táncművészeti főiskolát Eszter, átveszi a stafétát?
– Néptánc-pedagógia szakon tanul, másodéves, utána az a terv, hogy hazajön, és vagy mellettem, vagy majd helyettem dolgozik.
– Ki táncol jobban, te vagy ő?
– Szerintem ő. Csinosabb, elegánsabb, szebb.
– És technikailag?
– Most, hogy a főiskolán csomó mindent megtanul, biztos, hogy el fog kerülni, de hát ez az élet rendje. Vannak egyébként olyan volt tanítványaim, akik táncos pályát választottak. Én igyekszem megtanítani nekik nagyon sok mindent, hogy mindenkinek szép emléke legyen az, hogy valamikor kékiringós volt.
Fotó: Dávid Botond, Csedő Attila, Erdély Bálint Előd
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. áprilisi lapszámában jelent meg.
