Ma már térségünkből sem lehetetlen önkéntesként eljutni a világ számos pontjára, s egyre többen neki is vágnak a távoli kalandnak. A székelykeresztúri Gagyi Réka és a székelyudvarhelyi Török Tünde az Erdélyi Ifjúsági Egyesület révén teljesítettek Európai Önkéntes Szolgálatot Nyugat-Afrikában. Benini élményeikről, tapasztalataikról szívesen meséltek.
Több nyugat-európai országban is a középiskola végeztével, pályaválasztás vagy továbbtanulás előtt külföldi önkéntesprogramra küldik a fiatalokat, hogy szélesedjen a világnézetük és a komfortzónájuk, fejlődjön a szociális érzékenységük, a problémamegoldó képességük, és nem utolsósorban, hogy segítsenek a rászorulóknak.
– Hogyan lettetek önkéntesek?
G. R.: Én úgy nőttem fel, hogy mindig jobb adni, mint kapni. Anyukám legnagyobb örömforrása, ha segíthet valakin. Így aztán nem volt nehéz belecsöppenni, sőt észre sem vettem, hogy 14 évesen, unitárius egyletesként én valójában önkénteskedem. Csak azt tudtam, hogy jól érzem magam az Egyházkörben, az idősekkel, a gyerekekkel vagy éppen társaságban gyülekezeti pincét ásva egy régi épület alatt. Konkrét önkéntes először az Egyesült Államokban voltam, ahol egy úgynevezett nyitott konyhán segítettem idős és hátrányos helyzetű embereknek csomagot cipelni, miközben a fő feladatom a velük való beszélgetés volt.
Jobb adni, mint kapni, tartja Réka
Önkénteskedtem vidéki gyerekek körében is, iskolákba, idősekhez jártam, sérült gyerekekkel is foglalkoztam, dolgoztam roma családoknál, illetve mentettünk óriásteknősöket és delfineket is. És önkéntesként töltöttem hat hónapot Beninben, ahol angolt tanítottam gyerekeknek.
T. T.: Számomra sosem volt új keletű dolog az önkéntesség, öt éve már a munkám is e körül forog. Az Udvarhelyi Fiatal Fórumnál dolgozva sok más erdélyi civil szervezettel ismerkedtem meg. Az egyik ilyen szervezet a székelykeresztúri Erdélyi Ifjúsági Egyesület, amely egyebek mellett külföldi önkéntességgel is foglalkozik. Egy hosszú program révén sikerült egy európai önkéntesprogramot nyerniük Afrikába. Beninbe kerestek orvosokat, szülésznőket, illetve egy tanárt az állami iskolába. Így érkeztem másodmagammal egy hónapra a klinikát működtető civilszervezet munkáját segíteni és bekapcsolódni a mindennapi tevékenységbe.
– Szerintetek legfőképpen miért jó önkéntesnek lenni?
G. R.: Önkéntesnek lenni a legnagyobb lépés a felfedezés útján. Nem vagyok egy spirituális ember, de hiszem, hogy minden jót visszakapunk az életben, és ha csak Afrikára gondolok, akkor az életem egyik legnagyobb ajándékát tudom magaménak. Önkéntesnek lenni olyan, mintha ingyen képzésekre, egyetemekre járnánk, nem beszélve arról, hogy mindeközben segíthetünk valakin, valamin. Lehetőség arra, hogy sokkal jobban megismerjünk más embereket, más környezetet, és legfőképpen megismerjük magunkat. Játszunk a komfortzónánkkal, megismerjük, mire vagyunk képesek.
T. T.: Talán a gyakorlati tudás az egyik legfontosabb, hiszen önkéntes munkával könnyedén lehet szakmai tapasztalatra szert tenni, úgy, hogy a saját fejlődésed mellett egy jó ügy érdekében is dolgozhatsz. Megtanulsz csapatban dolgozni, problémákat megoldani, megismered – és tágítod – a saját határaid.
– Afrikában mi volt a küldetésetek, merre jártatok?
G. R.: Én is a munkahelyemnek, az Erdélyi Ifjúsági Egyesületnek köszönhetően voltam Beninben önkéntes. Benin egyik „kis” falujában, ahol 30 ezer ember él. A projektem elsődleges célja a családtervezés, a védekezés, az AIDS-megelőzés témája volt, ám a körülmények miatt ez nem volt lehetséges, így angolt kezdtem el tanítani, először csak két, aztán már 11 helyen.
T. T.: Benin gazdasági fővárosába, Cotonouba érkeztünk, innen mentünk tovább Kétouba, ahol a klinika is volt, és amit egy hónapig mi is az otthonunknak hívtunk. Ezenkívül egy hosszú hétvégén volt időnk kirándulni, egy nagy körutat tettünk az országban, meglátogattuk Parakou városát, a Tanguieta melletti vízesést, illetve a Pendjari Nemzeti Parkot.
– Miből állt a napi programotok?
G. R.: A nap pontban 6:13-kor kezdődött, száz madárral együtt a kertünkben, sőt szerintem Afrika egyetlen síró babája is a szomszédunkban lakott... Az én napom többnyire közös reggelivel indult a szomszéd gyerekekkel, séta követte, aztán az angolóráim. Amint a nap már nem sütött erősen, ismét útnak indultunk, babáztunk, ruhákat varrattunk, beszélgettünk mindenkivel, akivel csak szót értettünk, piacra jártunk, adtunk és kaptunk.
Tünde sokat tanult az afrikai kalandból
T. T.: Én 21 napot töltöttem Afrikában. Hétköznaponként a délelőttöt a klinikán töltöttem, a környezetet és a kórházat tettük barátságosabbá, a kórtermek falaira festettünk. Délután az állami iskolában segítettünk a játékos angoltanításban. Többször voltak kisebb-nagyobb ünnepségek, ahová meghívtak, mindig szívesen mentünk, hiszen nagyon érdekes volt látni például, milyen egy családtalálkozó Beninben, mit esznek, milyen zenére táncolnak, miket énekelnek, milyen rituálék vannak.
– Milyen az életszínvonal? Mire van leginkább szükségük?
G. R.: Az életük egyszerű, nem bonyolítanak túl semmit, ami nálunk borzasztónak tűnhet, nekik jó. Megvan a saját rendszerük, mindenre van megoldásuk, mindent meg tudnak oldani, amit pedig nem, azt elengedik. Szeretik egymást, de nem birtokolnak, sem anya a gyermekét, sem férj a feleségét. Ha éheznek, akkor élelem után néznek, és ha nincs, akkor majd másnap esznek. Véleményem szerint nekik megértésre és elfogadásra van szükségük. Ha mi nyitott szívvel közeledünk, és sajnálat vagy előítélet nélkül érkezünk, sok mindenben tudunk nekik segíteni.
T. T.: Bár az életszínvonal nagyon alacsony Beninben, sokkal kevesebb panaszt hallottam az ott eltöltött idő alatt, mint itthon. A gyerekek vidámak, barátságosak, kíváncsiak, és ez jellemző a felnőttekre is. Nagyon nyugodtak, nem rohannak, a napok sokkal lassabban telnek, volt idő mindenre, amit egy napra elterveztünk, biztosan azért is, mert nincs akkora információáradat. A filmekben és a médiában gyakran mutatott éhezéssel én nem találkoztam, ez persze nem azt jelenti, hogy nincs, de nem botlasz éhező gyerekekbe minden 50 méteren. Szűkösen élnek, de megtanulták azt beosztani, amijük van. Kétouban az ottlétem alatt egyetlen hajléktalannal találkoztam, pedig egy 150 ezres nagyságú település. Nekünk, európaiaknak az ottani körülmény, fényképről nézve, nyomornak számít, de ha találkozol velük, akkor már nem is tűnik annyira nyomornak, inkább csak másnak.
– Hogyan kommunikáltatok az ottaniakkal?
G. R.: Lévén, hogy a falu, ahol éltünk, közel volt a nigériai határhoz, azt reméltem, hogy az angol menni fog. Sajnos még a saját hivatalos nyelvüket, a franciát sem beszélték az én tanítványaim. A 47-es létszámú osztályomban 13-féle törzsi nyelvet beszéltek. Egy adott ponton úgy éreztem, mindegy, hogy angolul, franciául vagy épp magyarul szólok, ők megértik. Az ember egy idő után megtanul a szemével beszélni. Tény, ez volt a legnehezebb, de sosem féltem, hogy nem értjük meg egymást.
T. T.: Beninben több mint 50 nemzeti nyelv van, de a francia az ország hivatalos nyelve. Én sajnos nem beszélek franciául, de sokszor sikerült megérteni egy-egy mondatot a francia–román nyelvhasonlóság miatt. Páran beszélnek angolul, így ők segítettek a fordításban. Volt heti egy francia nyelvleckénk is, illetve a heti piaclátogatások, valamint a gyerekekkel való kommunikáció során sikerült elsajátítani néhány mondatot. Ha pedig egyik sem ment, akkor maradt a mindent megoldó mutogatás.
– Mi volt számotokra a legkülönösebb az ottani kultúrában, szokásokban, gasztronómiában?
G. R.: Benin az egyetlen ország a világon, ahol a vudu mint hivatalos vallás jelenik meg, és lehet keresztény is az ember, vagy muszlim, ők akkor is hiszik a vudu alapelveit, ami ijesztő és érdekes is tud lenni. Voltak napok, amikor nem szabadott az utcára menni, volt eset, amikor letakartak minket, nőket az autó hátsó ülésén. Ünnepelték a halált, többnapos bulit szerveztek, megünnepelték a már megélt életet...
T. T.: Majdnem minden furcsa volt. Furcsa volt, hogy egy autóba annyian ülhetünk be, ahányan beférünk (ez sokszor 8-9 felnőtt embert is jelentett), hogy minden ételük csípős, gyakran még az édesség is, vagy hogy a legtöbben motorral közlekednek. Az egyik legfurcsább azonban az volt, hogy nem tudtunk a tömegben elvegyülni. Bárhová érkeztünk, a gyerekek körénk gyűltek, utánunk kiáltoztak. Többször előfordult, hogy elsírták magukat, ha megláttak, vagy a közelükbe mentünk, hiszen előttünk még nem láttak fehér embert. Volt, aki úgy gondolta, hogy szerencsét hozunk a jelenlétünkkel. A gyerekek képesek voltak órákig jönni a nyomunkban. Először kicsit megrémített a dolog, emlékszem, még a fővárosba érkezés utáni reggel elmentünk a piacra ennivalót venni. A zajban és porban odajött hozzám egy férfi, és megsimogatta a karom. Akkor megijedtem egy kicsit, de aztán rájöttem, hogy vagy csak kíváncsi volt, milyen a fehér bőr tapintása, vagy várta, hogy szerencsét hozzak. A sterilitás hiányát is elég nehéz volt megszokni, ehhez kellett az is, hogy a fejemben kialakult előítéleteket levetkőzzem. Természetes, hogy poros, koszos leszel, ha elindulsz az úton, de ez nem azt jelenti, hogy egyből megbetegedsz.
– És mi az, amit itthon is meghonosítanátok abból, amit ott tapasztaltatok?
G. R.: Ismét csak az egyszerűséget tudom felhozni. Azt hiszem, szükségünk lenne egy kicsit lelassulni, és egyszerűen csodálni a világot. Túlságosan a panaszra vagyunk beállítva. Az értékeinken és a fontossági sorrendjeinken is elgondolkodhatnánk. Hazahoznám az egymás iránti tiszteletet, ott például a muszlim is megüli a karácsonyt, és a keresztény is a ramadánt. Ha angolórán megértették az egyszerű jelen időt, mindenki táncra perdült, vagy ha megszületett egy kisbaba, akkor az egész ház osztozott a szülők örömén...
A gyerekeket nagy közösség veszi körül
T. T.: Például az ott tapasztalt nyugalmat lenne jó meghonosítani itthon is. Mi, európaiak gyakran idegesek voltunk, ha nem láttuk a tervet magunk előtt. Eközben ők bármilyen probléma esetén nyugtázták, hogy valahogy lesz. És lett is. Ezenkívül a tánc és a ritmus, ami megfogott, hogy bármikor képesek táncra perdülni, elég egy aprócska öröm, fognak két tányért, ütik a ritmust és táncolnak. Nem biztos, hogy látnám ennek itthon a helyét, de azért még egy óriási pozitívum és az önkifejezés egy szép módja. Ezenfelül figyelnek egymásra, befogadják, ha valaki bajban van, inkább élnek „kint”, mint a négy fal közötti privát térben. A gyerekek egy óriási közösség tagjának érezhetik magukat, ahol a játszótér egy egész település, és játékszer az utolsó gumiabroncs is.
– Adódik a kérdés, hogy itthon, bármelyik cigánytelepen is lenne bőven felzárkóztatni való ember, nélkülöző gyermek. Gondoltatok rá, hogy rajtuk segítsetek? Vagy a távoli ország és kultúra vonzott inkább?
G. R.: Én voltam már a Nagygalambfalva melletti cigánytelepen, az úgynevezett Vadgalambfalván is, két német önkéntessel, foglalkoztam más roma gyerekekkel is, ám a tapasztalatom az volt, hogy a cukorkával és a lufival együtt az érdeklődés is elfogyott egy idő után. Nem biztos, hogy ők tehetnek róla, így nőttek és nőttünk fel, valamit valamiért. És nemcsak a roma gyerek ilyen, hanem szinte mindannyian, míg Afrikában az embereknek nem voltak elvárásaik, ott örültek nekünk mindenféle ajándék nélkül is. Bárhová szívesen mennék, egy új ország, kultúra megismerésére mindig nyitott vagyok. Bár rettenetesen féltem, azért vonzott a kalandvágy, vonzottak a gyerekek, éreztem, hogy ez a tapasztalat számomra ajándék is lehet.
T. T.: Ha önkénteskedésre adod a fejed, akkor biztosan kell hogy legyen benned egy vágy, hogy segíts, hogy hagyj nyomot, tegyél valamit egy közösségért. Ha külföldi önkéntességre vállalkozol, akkor kalandvágy is kell legyen benned. Engem a kalandvágy és az egzotikum vonzott elsősorban, adódott a lehetőség, hát kihasználtam. Úgy gondolom, kell segíteni itthon is, viszont az, hogy egy adott időt máshol eltöltesz, tapasztalsz, fejlődsz, és másokon is segítesz, az nemcsak a te javadra válik, hanem az itthoni közösséged javára is. A segítségnyújtás nem egy limitált dolog, amiből van tíz darab, elviszed külföldre, s mire hazaérsz, elfogyott.
Fotó: Gagyi Réka, Török Tünde
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
