– Nem hétköznapi „másodállást" választottál. Egyáltalán hogy jut eszébe egy papnak, hogy kirándulásokat szervezzen?
– Mindenekelőtt ebben a kérdésben két fogalmat szeretnék pontosítani. Nem „másodállásról” van szó, mert az első – ha a papságot értjük rajta – sem állás számomra, hanem hivatás, életforma. Az általad kirándulásoknak nevezett szervezésekben pedig nem megélhetést kerestem, hanem egy másfajta tevékenységet, amely eltér a kifejezett vallási területtől. Zarándoklat jellegű utazásokat szervezünk, én általában csak az ún. toborzó vagyok, és az utazások alatt a különféle lelki programokat vezetem, az utazás egyéb részleteit (szállások, belépők, látnivalók, étkezések) egy magyarországi idegenvezető szervezi egy utazási irodán keresztül.
– Mikor és hogy kezdődött az egész?
– Amikor Salamáson (Gyergyó környéki nagyobb község) voltam plébános, ahol a magyarok, illetve a római katolikusok szórványban élnek, a lelkipásztori munka nagyon kevés tevékenységből állt. Ebben a helyzetben arra gondoltam: szervezzünk olyan jellegű utazásokat, zarándoklatokat, amelyekben megismerkedünk hitünk nevezetesebb helyeivel, mint például Róma, Lourdes, Fatima, Medjugorje (Mária-kegyhelyek), II. Szent János Pál pápa életútjának fontosabb állomásai. Ezen utazások alatt útközben még meglátogatunk olyan településeket is, amelyek nem kifejezetten zarándokhelyek vagy vallási központok, de van egy nevezetesebb temploma vagy kolostora vagy éppen valami világhírű látnivalója. Ezek az utak zarándoklatok, ami azt jelenti, hogy a napi program része az imádság, a szentmise, az elmélkedés.
A különböző kegyhelyeken élmény és rendkívüli dolog, hogy szentmisét mutathatunk be
(pl. Rómában Szent Péter apostol sírja közelében a magyar kápolnában, Lourdesban a jelenési barlang mellett, vagy éppen a milánói dómban, a gótika remekművében, amely a római Szent Péter-bazilika után Olaszország második és a világ ötödik legnagyobb temploma).
– Persze nem a szerzetesek napi imamennyiségét mondjuk el, de egy nagyon jó töltetet, lendületet és élményt ad az imádság, az Istennel való együttlét az egész utazásunk során. Van olyan visszajelzés, hogy miután hazaértünk egy-egy útról, azóta férj és feleség minden reggel együtt imádkoznak munkába indulás előtt. Hát nem evangelizáció ez? Emellett igyekszünk az autóbuszon nagyon jó hangulatot teremteni: ismertetők, filmek megtekintése, vicces, mókás jelenetek olvasása, vagy éppen nótázás által, olykor még egy kis pálinka is előkerül. Emellett
barátságok is kialakulnak, amelyek évek múlva is tartanak,
hisz több helyről vannak jelentkezők, és így a másság megismerése is gazdagít mindannyiunkat.
– Hogy teljes legyen a kép, ráadásul te buszsofőr is vagy: mi motivált, hogy megszerezd a D-kategóriás jogosítványt?
– A buszvezetés szintén a salamási időszakhoz kapcsolódik. A szomszéd faluban van egy busztulajdonos barátom, akivel többször beszélgettem, és gyakran kérdezett a programom felől. Egyszer ötletként felhozta, hogy nem volna-e kedvem a D (buszos) kategóriát megszerezni? Azzal a megjegyzéssel:
„Itt az udvaron annyi a busz, hogy közben felülhetsz, és egy-egy fuvarban besegíthetsz vezetni.”
Megérintett a gondolat, mert olyan tevékenységről van szó, amely szintén emberekkel kapcsolatos, az ő életükért való felelősségteljes magatartást kíván, hisz 50–55 ember ül a hátam mögé. Beiratkoztam a sofőriskolába, és megszereztem a jogosítványt, valamint a hozzá szükséges belföldi és nemzetközi vezetési engedélyt is.
– Hogyan fogadják az emberek, amikor megtudják, hogy a pap egyben a buszt is vezeti?
– Amikor az általam szervezett utakra megyünk, akik ismernek, úgy tekintenek rám, mint papra. Hosszú utakról lévén szó mindig 2 sofőrrel tesszük meg a távolságot. Induláskor mindig a másik sofőr ül a volánnál, és aki nem utazott még velem, azt látja, hogy én is az utastérben ülök. Amikor viszont lejár a sofőr kollégám vezetési ideje, én veszem át a vezetést. S csak úgy hallatszik előre az utastérből, hogy:
