Kislányosan törékeny sziluett, bájosan nőies hang tulajdonosa érkezik a csendes budapesti cukrászdába. Török-Illyés Orsolya, a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját is elnyerő Ernelláék Farkaséknál című film Esztere számára fontosabb „a semmi szabadsága, mint a valami rabsága”, és ma már csak önmagának akar hiteles lenni. Amit ösztönösen érez, az az egyetlen irányadó a marosvásárhelyi származású színésznő számára, és ezért akár a konfliktusokat is vállalja a világgal.
– Mikor döntötted el, hogy színésznő leszel?
– Mivel apám-anyám színész volt, kicsit beleszülettem ebbe a világba, és valahogy már az óvodában is egyértelmű volt, hogy nekem kell elmondani a tavaszköszöntő verset, vagy szavalni az iskolai évnyitón. Eléggé stresszeltem ezek miatt, nem volt ez olyan örömteli dolog. Aztán a gimnázium alatt rájöttem, hogy ezek a versmondások, szavalóversenyek remek alkalmak arra, hogy kompenzáljam egyéb hiányosságaimat a tanáraimnál, tehát, mondjuk, ha elmegyek egy német szavalóversenyre, akkor németből máris átengednek. De aztán a szavalóversenyen fordult elő az is, hogy például a zsűri közölte a kiértékelésen, hogy ugyan én voltam a legjobb, de „mivel az édesanyja bizonyára remekül felkészítette, nem neki adjuk a díjat”. Akkor találkoztam először azzal a ténnyel, hogy annak, hogy édesanyám (Illyés Kinga – szerk. megj.) ismert színésznő, aki verseket mond, vannak rám nézve negatív hatásai is. Az igazság az volt, hogy édesanyám soha az életben nem hallgatott meg, azt sem tudta, hogy milyen verset mondok. Sőt fogalmam sem volt, hogy ő milyen verseket mond. Akkoriban, talán dacból, nem hallgattam a lemezeit, így történhetett meg az is, hogy a felvételire egy olyan verset választottam, amit az egyik lemezén mondott, és nem tudtam róla. De szerettem a verseket, és úgy éreztem, hogy ha valamilyen formában elmondanám a véleményemet a világról, magamról, mégiscsak a versmondás, a színészet az a csatorna, ahol némi tudásom, eszközeim is vannak ahhoz, hogy kifejezzem magam.
– Gyerekként „fürödtél” édesanyád ismertségében?
– Persze, ha elmentünk például orvoshoz, kórházba, soha nem volt kellemetlen, mert mindig mindenki a tenyerén hordozott, hiszen ismerték őt. Tehát voltak ennek kiváltságai, és nagyon büszke is voltam rá, viszont más volt, amit otthon éreztem ebből. Azt, hogy sokat utazik, és keveset van velünk. Hogyha előadása van, akkor stresszben van az egész család, idegesen keresi a harisnyáját, szemüvegét, szövegkönyvét. Később nagyon sokat kellett azon dolgoznom, hogy én magam ezt ne vigyem tovább. És amikor egy hozzá közel álló embernek kiöntöttem a lelkem, hogy mennyire elégedetlen vagyok az anyukámmal, akkor is azt kaptam, hogy meg kell őt érteni, a Nagy Művészt. Ebben nőttem fel, de később a saját anyaságom és a hivatásomhoz való viszonyom sokat árnyalta ezt a képet.
– És továbbvitted, amit mintaként tőle kaptál?
– Életem első interjújában, valamikor 13 éves koromban azt mondtam, hogy én nem szeretnék színésznő lenni, mert én családot és gyereket akarok, legalább hármat. És ebből nagy sértődés lett, mert ő úgy érezte, minden erejét megfeszítve azon dolgozik, hogy minden szinten helytálljon, és erre ezt kapja szegény. Akkor valóban úgy éreztem, hogy ezt együtt biztos, hogy nem lehet csinálni, és a sors iróniája, hogy én is anya és színésznő vagyok, sőt az én életemben a család és a munka sokkal inkább összeforr. Alapból úgy álltam ehhez, hogy még véletlenül sem szeretném a gyerekeimet a forgatásokon ott látni. Legalább az az időszak, amikor dolgozom, legyen az enyém. Ehhez képest már többször játszottak a filmjeinkben, és az Ernelláék esetében, mivel velük együtt csináltuk a filmet, nagyon élvezték azt, hogy ez egy közös kaland volt, és közös siker lett, együtt éltük meg a premiert és a díjátadókat is. Nagyon sok helyre visszük őket is, de nem mindenhová lehet. A sűrűbb időszakokat kínszenvedés összehangolni az iskolával. Volt olyan, hogy hetente a világ más és más pontjain voltunk, és közben otthon három nap alatt 12 ember váltotta egymást a gyerekek mellett. Nekem minden egyes alkalommal összerándult a gyomrom, amikor a következő hetet ki kellett találni, amikor mondjuk Mexikóból szerveztem azt, hogy a következő héten, amikor Grúziában leszünk, ki legyen velük. Szerencsére ezek rövidebb időszakok, de szerintem a gyerekeknek ez nem kifejezetten jó. Ilyenkor alig várom a lazább heteket, amikor lehet órákig olvasni a Harry Pottert vagy nagyokat kirándulni együtt. Szerencsére ilyen is van bőven.
– Visszaugorva picit még az időben, hogyan emlékszel az egyetemi éveidre?
– Várni szerettem volna egy évet az érettségi után és Kolozsvárra felvételizni Csíky Bandi osztályába, akit nagyon kedveltem, és gondoltam, az is jó lesz, ha egy másik városba megyek egyetemre, de kedves barátom, Kovács András Ferenc azt mondta, hogy a főiskola olyan, mint a himlő: túl kell esni rajta. Igaza volt. Így 2-3 hét alatt felkészültem, és bekerültem. Ott laktunk az egyetemmel szemben, a Köteles Sámuel utcában, édesanyám ott tanított több mint harminc éve, Lohinszky Loránd, az osztályvezető tanárunk a szomszédom is volt. Kézdi Imola, Márdirosz Ági, Mátray Laci voltak az évfolyamtársaim, Kosztándi Zsolt, Fazakas Ernő, Ferenczi Gyöngyi, jó kis társaság, ez így tartotta bennem a lendületet egy ideig. Azt nagyon élveztem, amikor saját magunk állíthattunk színpadra egy-egy jelenetet, viszont sosem értettem, miért kell nekem megtanulni azt, hogyan kell egy öregasszonyt játszani, ezeket totál hülyeségnek tartottam.
Na és aztán harmadéven találkoztam Szabolccsal (Hajdu Szabolcs rendező, a férje – szerk. megj.), és ez a szerelem elég volt ahhoz, hogy a főiskola számomra totálisan érdektelenné váljon. Onnantól kezdve csak az járt a fejemben, hogy miként tudnék mielőbb kiszabadulni és megszabadulni az egésztől, hogy együtt lehessünk. És akkor közöltem Lohinszkyval, hogy szeretném felfüggeszteni a tanulmányaimat. A későbbiekben, a következő évfolyammal aztán befejeztem az egyetemet, nem mintha valaha is kérte volna valaki a diplomámat, de anyukámnak ez fontos volt.
– Na és hogy indult a pályád Sepsiszentgyörgyön?
– Megkeresett Bocsárdi (Bocsárdi László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója – szerk. megj.), hogy szívesen dolgozna velem, és nekem is volt kedvem. Szentgyörgyön voltam talán két évig, nagyon jó időszak volt, azt leszámítva, hogy hetente megtettük ezt a 700 kilométert (Sepsiszentgyörgy és Budapest között – szerk. megj.), volt olyan, hogy akár hetente többször is, stoppal, busszal, vonattal. Most így visszanézve elképzelhetetlennek tűnik, amit műveltünk: nem volt még mobilunk, nekem még vezetékes telefonom se a színészlakásban, tehát próba után a postánál leültem a lépcsőre, és vártam, hogy Szabolcs a nyilvános telefonon hívjon. És volt, hogy órákig ültem ott, és vártam, alig húszévesen.
– Ez azért nagyon romantikus…
– Ez volt olyan két évig, de már elkezdtük előkészíteni a Macerás ügyek című filmet, és Bocsárdi nem kifejezetten rajongott az én külön útjaimért. Azt éreztem, hogy ez hosszú távon nem fog így működni, ezért úgy döntöttem, nem folytatom ott. Ezekben a döntésekben sosem a még rózsásabb perspektíva motivált, hanem úgy éreztem, hogy ezt most nem, és majd valami lesz. A semmi szabadsága mindig fontosabb volt, mint a valami rabsága.
– És akkor Budapestre költöztél pályakezdő, fiatal színésznőként, ismeretlenül...
– Ezekkel a fogalmakkal egyáltalán nem foglalkoztam, és a mai napig nem is tudom, mit jelentenek ezek a szavak, hogy karrier, mert szerintem ez nagyon relatív. A Tankó Erikáé (gyimesi származású színésznő, az Ernelláék Farkaséknál Ernellája – szerk. megj.), na, az övé például karrier. Megszületsz Gyimesközéplokon, ahol se színház, se semmi, és valami mégis afelé visz, hogy ezzel foglalkozz. Elmész egyetemre, onnan egy színházhoz, és pár év múlva ott vagy Karlovy Vary-ban, és átveszel egy Kristály Glóbuszt. Ez egy óriási ív, amihez képest az én úgymond karrierem egy tyúklépés.
– Mégis mit tartasz a saját szakmai életedből a legfontosabbnak?
– Azt, hogy sikerült hosszú távon elmélyíteni egy munkakapcsolatot a férjemmel, és hogy ezen keresztül a világról és magamról is szabadon beszélhetek. Lehet, hogy alkati kérdés, de ha összevissza belekapok mindenfélébe, az engem erősen foglalkoztató kérdésekben nem jutok túl messzire. Szeretek elmélyülni egy témában, és az emberi kapcsolatok terén sem szeretem a felszínességet. Talán ezt.
– Nehezíti a munkát, hogy Hajdu Szabival házastársak is vagytok?
– A munka egy bajtársi viszony, ad egy másfajta minőséget a párkapcsolatnak. Mivel mi együtt dolgozva nőttünk fel, az alapvető bizalom nagyon erős köztünk, ami a munkához elengedhetetlen. Ez a dolog jó oldala. A neheze inkább az, hogy nagyon sokat vagyunk együtt, és mindig meg kell találni az újabb és újabb motivációkat egy új munka előtt, hogy friss szemmel lássuk egymást és a feladatot. Szerencsére eddig mindig kievickéltünk ebből a kátyúból.
– Mennyire szólt rólatok az Ernelláék Farkaséknál?
– Az, hogy férjet és feleséget játszunk, ráadásul a gyerekeink is benne vannak, és a lakásunkban játszódik a film, szinte véletlenül alakult így, és bár segítheti a nézőt az azonosulásban, nem ettől működik a film. Rengeteg olyan ember is látta, akinek erről fogalma sem volt. Először a színházi változat készült el, ami az életünk egy nagyon nehéz időszakának a gyümölcse. Rettenetesen kiábrándultak voltunk, teljes mélyponton mind szakmailag, mind pedig emberileg. Miután minden felmerülő témát lehurrogtam, Szabolcs megkérdezte, hogy akkor mi az, amiről én szívesen beszélnék, és mondtam, hogy engem már csak az érdekel, hogy mi van kettőnkkel és a gyerekekkel. Aztán ahogy a többi színész is bekapcsolódott, rengeteg történet áramlott be, amelyekből ezek a karakterek, helyzetek, kis történetek születtek. Aztán abban az időszakban, amikor Szabolcs a darabot írta, nagyon erős hatással volt ránk, hogy a CNSAS-tól (a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács – szerk. megj.) megkaptam anyukám lehallgatási dossziéját. Ott volt minden, amit húsz év alatt lehallgattak a lakásban, teljes dialógusok, mintha egy forgatókönyv lenne, és ezeknek a „jeleneteknek” a stílusa, dinamikája nagyon erősen hatott az Ernelláék szövegkönyvére. Tulajdonképpen az, hogy ezekben a semmiségekben, apróságokban vannak elrejtve az élet igazán mély és fontos dolgai. Amikor csak úgy zajlik az élet. Egyébként ez az objektív dosszié tejesen megváltoztatta azt a szubjektív képet is, ahogyan anyukámat láttam korábban. Mert rájöttem, hogy egy önmagához teljesen hiteles ember volt, minden hibájával és rossz döntéseivel együtt.
– Lujza lányod tizenhárom, Zsiga, a fiad nyolcéves. Anyukádhoz hasonlóan neked is vannak anyai vívódásaid?
– Az ember hoz magával nevelési mintákat, és sokáig azon van, hogy úgy, ahogy az én szüleim, biztosan nem fogom csinálni. A férjednek is vannak mintái, és lehet, hogy teljesen mások az elképzelései, és akkor ugye az ember magával is harcol, a másikkal is harcol, és ehhez jön a gyerek személyisége, amivel te nem számoltál. Egy idő után arra jöttem rá, hogy az az egyetlen megoldás, ha a magam számára hiteles maradok. Tehát hogy nem akarok megfelelni semminek, senkinek. Amit érzek, ösztönösen, azt az utat járom ebben is, és ebben felvállalom a konfliktusokat akár a férjemmel, akár a nevelési trendekkel vagy az oktatással szemben.
– És gyakran vannak ilyen konfliktusaid?
– Természetesen. Amikor például az iskolában azt látom, hogy a gyerek nem érzi jól magát, hiába magyarázzák nekem, hogy az valamiért hasznos, hogy nem érzi jól magát, én ebben nem tudok hinni. Változtatni kell. Ezek ilyen pofonegyszerű dolgok. Kell keresni egy másik iskolát, amely számára megfelelő. Szerencsére Szabolccsal a fő kérdésekben egyetértünk.
– Hol, miben láthattak a nézők mostanában téged?
– Vannak kiruccanásaim más, remek rendezők munkáiban is, például Jeles Andrással forgattam tavaly egy filmet, kisebb-nagyobb szerep gyakran adódik. A fő csapásvonal viszont mindig a közös munkánk, az viszont nagyon sokféle. Játsszuk az előadásainkat, az Ernelláék Farkaséknál-t és a Kálmán-napot, most fejeztünk be egy rádiójátékot, amelyet az édesanyám lehallgatási dossziéjából írtunk, aztán májusban kezdek egy előadást, amelyben a lányom, Lujza is játszik.
– Szerinted mitől „durrant ekkorát” az Ernelláék Farkaséknál? Valósággal berobbantatok két éve a filmmel a sajtóba és az általános köztudatba.
– Nagyon kis költségvetésű film, de sok olyan összetevővel, ami szimpatikus volt az embereknek és a médiának is, könnyen tudtak hozzá kapcsolódni. Az pedig, hogy a bemutató előtt a saját lakásában bárki megnézhette a barátaival, és utána még beszélgethetett is az alkotókkal, nem volt szokványos dolog, és óriásit dobott a film promócióján.
– Azóta most már könnyebben nyílnak előttetek az ajtók és a pénztárcák?
– Következő filmet sosem könnyű megcsinálni, függetlenül attól, hogy az egymillióból készül, vagy egymilliárdból, nem lehet tudni, hogyan fog sikerülni. Ez mindig lutri. Az, hogy csináltál egy jó filmet, nem jelenti azt, hogy a következő filmed is jó lesz. De abban hiszek, hogy a kapuk nyitva állnak, az ember maga dönti el, hogy belép-e rajtuk.
– Van olyan hiányérzeted, szerep, lehetőség, amiben még kipróbálnád magad?
– Mindig nyílnak újabb területek, amikkel, úgy érzem, jó lenne és kell is foglalkozni. Önmagukban a szerepek nem motiváltak soha, hanem mindig témák és emberek, akikkel azt érzem, hogy érdemes lenne valamit közösen létrehozni. Ha valami célom van, az inkább az, hogy megőrizzek valamiféle frissességet, nyitottságot az új dolgok felé, és mindig ugyanolyan lelkesedéssel tudjak egy új témában elmerülni. Ami nem egyszerű, mert telik az idő, az ember öregszik, megismeri a korlátait, és már kevésbé vakmerő.
– Hány évesnek érzed magad?
– 41.
– Fiatalabbnak tűnsz, mentálisan is.
– Abban az életszakaszban vagyok, amikor bölcsebbé és stabilabbá válik az ember, jobban tudja használni a képességeit, de az is igaz, hogy nem nézek ki úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Sokkal jobban megbarátkoztam a testemmel is persze, de látom, hogy az már nem olyan, mint korábban volt.
– És teszel valamit érte?
– Igen, rettenetesen zavar, ha le vagyok robbanva, és ahogy telik az idő, egyre többet kell a kondíciómmal foglalkozni. Futok, edzőterembe járok, vagy amihez épp kedvem vagy időm van.
– És a divattal milyen a viszonyod?
– Az, hogy hogyan nézel ki, és mit veszel magadra, nagyon erősen meghatározza a személyiségedet, mese nincs. Én szeretem jól érezni magam a bőrömben, de úgy, hogy ne sokat kelljen ezzel foglalkozni. Mivel szakmámból adódóan sokszor öltöztetnek és sminkelnek, ezért én magam nem nagyon szeretek ezzel bajlódni, ha nem muszáj. Bajban is vagyok, amikor vörös szőnyeges esemény van, ahová ki kell öltözni. Ha nincs rá lehetőség, hogy ezt valaki megoldja, mint egy forgatáson vagy fotózáson, akkor iszonyatos púp a hátamon. Persze óriási könnyebbség, ha egy tervező, akinek a stílusa passzol a személyiségemhez, ad ruhát, hiszen nem engedhetném meg magamnak, hogy ezekre az alkalmakra újabb és újabb kreációkra ruházzak be.
Szerencsére remek tervezők vannak ma Magyarországon, és nagyon jó az együttműködés, engem főleg a Cukovy és Konsanszky öltöztetett mostanában. Csak ugye ezeket az eseményeket meg kell örökíteni, mert nekik is fontos, hogy ez megjelenjen itt-ott, ami nekem borzasztóan frusztráló, mert én nem szoktam magamat fotózgatni vagy megállni mindenhol a fotófal előtt, hogy nyolcvanan lefotózzanak, aztán tolni fel a Facebookra meg az Instagramra.
– Tavaly végigsöpört az interneten a szerelmetek húsz évéről készült meghatóan szép kisfilm. Nehéz kitartani egymás mellett húsz évig?
– Nekünk az a furcsa, hogy ez már húsz év, mert úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Az biztos, hogy soha nem tekintettük azt a kapcsolatot végérvényesnek. Addig van, amíg több benne a jó, mint a rossz. Ha nem így lenne, már nem lennénk együtt.
– Most min dolgoztok?
– A Filmtettel közösen egy oktatási projektbe kezdünk júniusban, aminek valószínűleg egy film lesz a kifutása, azonkívül az anyukám lehallgatási dossziéjából szeretnék könyvet szerkeszteni. Több workshopot is tartunk a nyáron, az Ernelláék lassan a századik előadást éri meg, több mint száz lakásvetítésen és legalább száz fesztiválon vagyunk túl a filmmel is, a Kálmán-nap című előadásunkból is játszottunk már több mint ötvenet, aztán ősszel készülünk egy következő darabbal.
– Erdély? El tudnád képzelni újra az itthoni életet?
– Minden évben töltünk pár hetet Erdélyben, főleg Homoródra szoktunk menni, Katona Laci (székelyudvarhelyi származású színész – szerk. megj.) szüleinek van egy háza, nagyon szeretünk ott lenni. Kevés rokonom él már Vásárhelyen, de oda is szoktunk járni. Az az igazság, hogy ha én valahonnan eljöttem, nagyon nehezen fordulok vissza, lezárom azt az időszakot. Meg mivel a gyerekeim nem kisebbségi létben szocializálódtak, nem hiszem, hogy könnyen viselnék ezt a terhet.
– Téged hogyan befolyásolt a kisebbségi lét?
– Mivel az anyukám ismert ember volt, nekem az ismeretlenségbe jönni felszabadító volt. De úgy érzem, hogy Erdélyben az emberek sokkal szolidárisabbak egymással a hétköznapokban. Ami szintén belém ivódott, az a „jég hátán is megélünk” gondolkodásmód, tehát az, hogy bár hátrányból indul, az erdélyi ember mégis a maga javára tudja fordítani a sorsát.
Török-Illyés Orsolya színművész:
- 1977-ben született Marosvásárhelyen, édesanyja Illyés Kinga színművésznő, édesapja Török András színművész.
2000-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen.
2003-ig a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagja.
Főbb filmjei:
Macerás ügyek (2001)
Szent Iván napja (2003)
Tamara (2004)
Off-Hollywood (2007)
East Side Stories (2010)
Biblioteqhue Pascal (2010)
Délibáb (2014)
Ernelláék Farkaséknál (2016)
Fotó: Mohácsi László Árpád
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. májusi lapszámában jelent meg.
