• Fotó: Balázs-Fülöp Emese archívuma
– Azt mondtad, hogy nem jönnél haza, annyira tetszik neked Kongóban az élet. Mi az, ami ennyire megfogott téged Közép-Afrikában?
– Talán kicsit zsúfolt, de ettől eltekintve, nagyon szeretek itt lenni. Szeretem a körülöttem lévő embereket, a párom családját, akik nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogyan élnek. Számukra nemcsak az a fontos, hogy dolgozz és pénzt keress, hanem az is lényeges, hogy jól legyél önmagaddal, rendben legyen a lelkivilágod. Más az életvitel:
nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy mindenre jusson idő: a személyes reggeli rutinra, vagy ha három napig sokat dolgoznak, akkor a negyedik napon meg tudjanak állni és tudjanak pihenni.
Az is nagyon fontos az ő kultúrájukban, hogy hetente legalább egyszer találkozni kell a barátokkal, mert abból is töltekezik az ember. Egyszóval, nagyon vigyáznak a lelki egészségükre. A párom indiai származású, a családja pedig tizenöt évvel ezelőtt költözött Mauritiusról Kongóba. Mindig elcsodálkozom azon, mennyire összetartó ez a család: a három fiú és a szüleik együtt dolgoznak… Vicces, mert készülünk a lagzira, és mondtuk, hogy kis, meghitt esküvőt szeretnénk. Az anyósom azonban jelezte, hogy ez nem lehetséges, mert a rokonság megharagszik. „Na jó, akkor legyen száz fő” – egyeztem bele, mire mondták, hogy száz főbe a szűk család sem fér bele... A kapcsolatunk másik érdekessége, hogy én vagyok az első a családban, aki más kultúrából érkezik, és a mi házasságunk az első, amely nem elrendezett házasság. Nagyon félve várták az első találkozást, de mostanra nagyon megszerettek és elfogadtak.
– Mesélj arról a környezetről, ahol élsz!
– Mi nagyon szerencsések vagyunk: Kinshasában egy nagy, régi, körbekerített kolóniában élünk. Minden nagyon zöld, egyik oldalról a Kongó folyó határolja, a túlparton pedig Brazzaville található. Három, katonák által őrzött bejáratunk van, így ide idegen nem juthat be. Olyan ez, mint egy kisváros – kávézókkal, éttermekkel, bevásárlóközpontokkal, medencékkel, parkokkal, kertes házakkal, villákkal, apartmanokkal. Biztonságos. Több száz család otthona, de ha innen kilépsz, ott él a többi 17 millió ember.
Mi is kimegyünk dolgozni, és ott szembesülünk az igazi kongói élettel, ahol az emberek összetákolt kunyhókban laknak.
Nincs csatornahálózat, és amikor sok eső esik – ahogy az elmúlt hónapokban is –, az áradás elviszi a szegényeket. Ilyenkor mindig imádkozom, hogy ne essen bajuk. Van bejárónőnk, szakácsunk, sofőrünk – nemcsak nekünk, hanem gyakorlatilag mindenkinek, aki kicsit jobban él. Itt ez nemcsak a gazdagok kiváltsága: mivel sokan munkanélküliek, a személyzet alkalmazása egyfajta társadalmi segítség is.
• Fotó: Balázs-Fülöp Emese archívuma
– Hogyan tudod lelkileg kezelni ezt az éles kontrasztot a saját életed és a környezet között?
– Nem tudok teljesen elhatárolódni a valóságtól. Ahogy kilépek az utcára, kéregető gyermekek és felnőttek rohannak le. Bárhová megyek, körülvesz a nyomor…
– A megjelenésed, a szőkeséged mennyire feltűnő ott?
– Előnyömre válik a munkámban. Külső- és belsőépítészettel foglalkozom, és az emberek úgy gondolják, hogy amit én mondok, az biztosan jó. Hiába próbálom bevonni őket, hogy mondják el a véleményüket, mindig csak azt válaszolják: „a madame jobban tudja”.
Teljesen rám bízzák magukat. Én szőke vagyok és fehér – biztos, hogy én mindent jobban tudok…
De van, amikor ez hátrány. Amikor januárban voltak a zavargások, és elkezdődött itt a háború, akkor az autók ablakait teljes mértékben lesötétítettük, csak a tükrökön hagytunk két kis kört, mert kiszúrtak – akkor is, ha a hátsó ülésen ültem. Ez már veszélyes volt. Itt úgy gondolják: ha fehér vagy, biztos milliomos vagy.
– Néhány éve fotósként jártad a világot, most pedig, mint említetted, más irányba terelődött a szakmai utad.
– Eredetileg energetikai mérnöki végzettségem van, most pedig lakberendezői tanulmányokat folytatok, és egy nagy cégnek dolgozom, mint külső- és belsőépítész. Imádom a munkám, még akkor is, ha ez sok utazással jár. Legyen szó átalakításról vagy új épület építéséről, az első lépéstől az utolsóig minden rám van bízva – a medence színétől a bútorok kiválasztásáig, az apró kiegészítők beszerzéséig.
Itt ugyanis, ha valaki házat rendel, nemcsak a házat kell felépíteni, hanem az utolsó pohárig, tányérig mindent nekem kell beszereznem. Ezért mindegyik kicsit az én házam is,
mert automatikusan beleviszem mindazt, ami közelebb áll a szívemhez.
A fotózás most kicsit háttérbe szorult – inkább csak ismerősök felkérésére készítek fényképeket: kisbabafotózásokon, iskolai ünnepségeken. Igazából úgy kaptam a mostani megbízatást is, hogy elmentem egy céghez fotózni. Beszélgettünk, kiderült, hogy mérnök vagyok, majd két hét múlva felhívtak, és felkértek a közös munkára.
• Fotó: Balázs-Fülöp Emese archívuma
– Átvitt, de a szó szoros értelmében is hatalmas utat jártál be. Honnan meríted a bátorságot, hogy kövesd az álmaidat?
– Szerintem az ember ilyen személyiséggel születik. Mindig is másra vágytam, mint a környezetem. Imádtam idejönni, imádtam Afrikában segíteni, de eleinte mindig úgy jöttem, hogy tíz napra, két hétre, egy hónapra – és aztán hazamentem. Soha nem gondoltam, hogy ide fogok költözni, vagy hogy itt fogok élni. Sőt, soha nem értettem, hogy bár jobban szerettem Kenyát vagy Tanzániát, miért mindig Kongóba hoz vissza az élet. Ma már tudom a választ: itt kellett találkoznom a párommal. Egyébként meg... érzi az ember, ha ott, ahová született, ahol él, ő a „fekete bárány”.
Én mindig teljesen más dolgokra vágytam, mint az otthoni emberek. Másképp gondolkodtam, és gyakran éreztem azt, hogy a vágyaim, az álmaim miatt kilógok a sorból – és mindig is elvágyódtam.
Kolozsváron tanultam a műszaki egyetemen, pénteken diplomáztam, vasárnap pedig felültem az autóbuszra egy kis bőrönddel, és elindultam Budapestre szerencsét próbálni. Egy médiavállalkozásnál találtam munkát, később saját céget alapítottam egy ismerősömmel. Castingokat szerveztünk, modell-, smink- és fotótanfolyamokat tartottunk. Eleinte tetszett, de néhány év múlva rájöttem, hogy ez a közeg nem nekem való. Öt év után kiszálltam, és egy évig utazgattam. Aztán fotózni kezdtem, és ezáltal megtaláltam az igazi énemet. Az elmúlt években több alkalommal is önkéntesként vettem részt humanitárius akciókban. Sokszor, sok embernek segítettem, és mindig azt mondtam: az élet előbb-utóbb megajándékoz. Segíts, ha segíthetsz – de ne várj érte semmit. És azt érzem, hogy a páromat, valamint a mostani életemet azért kaptam, mert az elmúlt tíz-húsz évben másoknak jót tettem. Ennek az útkeresési folyamatnak megvan az ajándéka.
– Hogyan érzékeled, a személyiséged változott?
– Nagyon sokat. Amikor Budapestre kerültem, akkor nagyon érdekelt a külcsín, magával ragadott a nagyvárosi élet. Aztán eltelt pár év, és nem ismertem magamra: engem, a kis erdélyi lányt hogyan is kezdhetett ennyire csak az érdekelni, hogy hogy nézek ki, mit csinálok, hová megyek és kivel. Szakítottam a csillogó életformával, és elmentem az El Caminóra, ami meghozta az igazi nagy váltást.
– 2020 tavaszán egy missziós utad során jelképesen örökbe fogadtál egy ötéves kislányt, ez többek között azt fedi, hogy anyagilag támogatod a tanulmányi költségeit. Hogy van Miradi? Ma is marad időd önkéntes munkára?
– Miradi most már kilencéves nagylány. A szülei már korábban meghaltak, amikor megismertem, két nagyobb testvérével együtt a nagymamájával élt. Az elmúlt években született két kis unokaöccse is, úgyhogy bővült a család. Sajnos a testvérét el kellett menekítenünk a két kisbabával együtt, mert bántalmazta őt a férje.
Tagja vagyok egy nemzetközi női szervezetnek, amely rendszeresen adományokkal támogat árvaházakat. Minden évben elhozunk körülbelül kétszáz orvost a világ minden tájáról,
akik egy hét alatt általában ezer nyúlszájjal született gyermeket műtenek meg. Viccesen szoktam mondani a páromnak, hogy számomra a legszebb karácsonyi ajándék az lenne, ha árvaházat létesíthetnénk. Ez a nagy álmom, mert hiszek abban, hogy ha kiválasztok tíz-tizenöt gyermeket – ami persze nagyon nehéz feladat lenne, mert legszívesebben mindenkit hazahoznék –, és végigkísérem őket tizenöt-húsz éven át, akkor biztosan jobb életkörülmények felé tudnám indítani őket. Úgy, hogy közben a kultúrájuk is megmarad, de egy nyitottabb szemlélettel élhetnek tovább.
• Fotó: Balázs-Fülöp Emese archívuma
– Nem érzed néha azt, hogy ez csupán egy csepp a tengerben?
– Sokszor kérdezték ezt, amikor Miradit örökbe fogadtam. De ha Miradi már másképp kezd gondolkodni, tanulni fog, más szemlélettel alapít családot, majd a saját gyermekeit is ennek megfelelően neveli – akik aztán ugyanezt a szemléletet viszik tovább –, akkor generációk élete változhat meg.
Minden apró kis dologból óriási változás következhet be. Sokat számítanak ezek a kis cseppek. Emberek életét tehetik jobbá.
Ha mindenki csak egy kis cseppet tenne, jobbá tehetnénk a világot. Nem kell rögtön nagy dolgokban gondolkodni, nem kell feltétlenül Afrikába jönni, vagy gyermekeket megmenteni – mindenki találja meg azt a kis dolgot az életében, amivel adhat másnak. Ha fölkelsz, mosolyogj, kérdezd meg a szomszédodat, hogy van, és ha nincs is kedved, akkor is hívd fel az anyukádat, apukádat – csak egy kedves szóra. Az apró dolgok változtatják meg a világot.
– A párod hogyan viszonyul a te világodhoz, Erdélyhez?
– Imádja Erdélyt. Azt mondja, ott kellene házat építenünk. Szereti az ételeinket, az embereket, a tájat. Úgy érzi, mi nem tudjuk, milyen gyönyörű helyen élünk.
– Mi hiányzik neked itthonról?
– A jó ételek, a család, a barátok. Tartjuk ugyan a kapcsolatot, de nem tudok csak úgy hazaszaladni, hogy megöleljem őket.
– Milyen a női lét Kongóban?
– Kettős. Itt megengedett a többnejűség – egy-egy férfinak három-négy felesége is lehet. A szegényebb sorban élő nőknek nincs beleszólásuk semmibe, ők nem számítanak, az ő életük nagyon nehéz. Hajnalban kelnek, takarítanak, főznek, a gyermekeket rendezik, majd mennek a piacokra árulni.
A tehetősebb családok lányai viszont tanulhatnak, akár külföldi egyetemeken is,
és ha hazatérnek, egészen magas pozíciókat tudnak betölteni, vállalkozhatnak. Nagyon erős nők élnek itt. Sajnos hatalmas a társadalmi szakadék – itt gyakorlatilag nincs középréteg.
• Fotó: Balázs-Fülöp Emese archívuma
– Elmeséled a mai napodat?
– Hat órakor keltem, egy órát sétáltam a kutyákkal – ez számomra meditáció. Ezután fél óra jóga, kávé, majd elkészítettem a reggelit. Eleinte mindent a nepáli szakácsunkra bíztunk, de az erős fűszerek nem tettek jót a gyomromnak, így most már hetente párszor én főzök. A barátaimnak szinte minden nap küldök valami ételt, hogy a szakácsnak is legyen dolga…
A mai munkám a hadügyminiszter irodájának berendezése volt.
Ide csak nagyon szigorú ellenőrzések után lehetett bejutni – ha fényképet készítettem, azt azonnal be kellett mutatnom. Minden lépésemet követték, de érthető, mert idén már kétszer próbálták megmérgezni a minisztert, ezért nagyon félnek. Nehéz nap az, amikor nem reggelizek itthon, mert néhány kivétellel sehol nem merek enni. Hazatérés után kis pihenés következik. Holnap szombat, de munkanap – itt csak a vasárnap számít szabadnapnak.
– Mi volt a legnehezebb, legmegrázóbb afrikai tapasztalat számodra?
– Egy éve élek Kongóban, de a mai napig nem tudom elfogadni, hogy nem sétálhatok szabadon az utcán. A szabadság hiányzik – ugyanakkor még mindig szerencsés vagyok, hogy ilyen körülmények között élhetek. A másik a nyomor.
Hiába ülök sofőrrel az autóban, vagy élek bármilyen luxuskörülmények között, kinézek az autó ablakán, és a nyomort, a mélyszegénységet látom.
Látom az utcán tengődő gyermekeket, akikről senki sem gondoskodik – ez számomra mélyen megrázó.
– Milyennek látod a jövődet tíz-tizenöt év múlva?
– Most úgy érzem, hogy Kongó az otthonom. Ha Európában vagyok, két hét után már visszavágyom. Bízom benne, hogy az ország helyzete stabilizálódik, és itt maradhatunk. Nagyon szeretnék egy árvaházat létrehozni sok gyermekkel, és ezáltal valódi változást hozni ebbe az országba.
korábban írtuk
Villáminterjú Cári Tiborral: Bármit csinálsz, tedd tisztelettel
Cári Tibor azon kevesek egyike, aki meg is él a zeneszerzésből. Bel- és külföldi színházi és filmrendezőkkel dolgozik huszonöt éve, tavaly pedig UNITER-díjjal is elismerték a székelyudvarhelyi születésű, Temesváron élő zongorista-zeneszerző munkásságát.
