Milyen irányba alakították a család és a nők az életét, hogyan viszonyul a romantikához, illetve milyennek látja a párkapcsolatot egy mérleg férfi, erről beszélgettünk Bányai Kelemen Barna színművésszel.
{hirdetes}
Színészként nap mint nap kihívásokkal kell szembenézned. Mi az, amit kiemelnél ezek közül?
Elfogadni a mostani önmagam. Sokszor tükörbe nézek és még mindig egy fiatal gyereket látok, de közben már kezdek ráncosodni, beleléptem a korba… Egyébként azért vagyok ilyen amilyen, mert a szűk környezetemben élők alakítottak: egy-egy tulajdonságukkal, amit szeretek bennük. Azok a barátok, ismerősök, lelki társak, akikkel egymáshoz rendelt a sors, azoktól mind kaptam valamiféle löketet. A szerepeim is így alakulnak. Egy ízlésszűrőn átengedve alkotom meg őket és mindegyikben benne van az én véleményem a figuráról. Nyilván nehéz megtartani annak hitelességét.
Fotó: Boda L- Gergely
Mondták már rólad, hogy munkamániás vagy?
Igen. Közben meg úgy látom az eddigi életem, hogy meg kellett teremteni egy olyan alapot, amire a későbbiekben majd építeni lehet. Amíg nem éreztem a biztos talajt magam alatt, sok mindent nem vállaltam, azért, hogy ne érjenek meglepetések. Persze elmondható rólam, hogy nagyon előre tervezek dolgokat. Örülök, hogy azt az utat választottam, amit a megérzéseim és a szívem diktált, vagy ezek egyvelege. Ebben nagy szerepe volt a családomnak is, mert a családtól kaptam egy olyanfajta csomagot, útravalót, amivel én saját mankóimat felépítve jó útra terelődtem. Nem vesztem el.
Családcentrikusnak látlak.
Elmondhatom, hogy épp a szüleim miatt nem mentem el innen. Nem tudom elképzelni, ha bármi bajom lenne, ne tudjanak segíteni. Akár egy jó szóval. És igen, erre vagyok a legbüszkébb, hogy itthon maradtam, a csábításoknak ellen tudtam állni, és nem rohantam el. Annyira ragaszkodom ehhez a környezethez, amiben felnőttem, hogy nehezen tudnám elengedni… Bár a családunkban is voltak mélypontok, a szüleim ezekben annyira szépen és észrevétlenül mentették meg egymást, hogy mi ebből semmit nem kaptunk. Akkora volt a szeretet és megértés köztük, hogy nem telt semmibe nekik a másikat felemelni, hanem természetesen és ösztönből jött.
Az embereket, embertípusokat figyelve, biztosan megfogalmazódott már benned az ideális nő és férfi típusa egy párkapcsolatban. Van ilyen szerinted?
A párkapcsolatokban én találkozást látok, amelyben az a szép, amikor nő férfit és férfi nőt alakít, azaz a saját ízlésébe, a saját kis burkába beengedi. Szappanbuborékokat látok magam előtt: két különálló buborékot, aminek a törékenysége miatt nehéz az egyesítés, de ha ez megtörténik, a közös burok nagyon széppé válik. Én ebben hiszek, hogy férfi alakít nőt és nő férfit egy párkapcsolatban. Ideális párkapcsolat nem hiszem, hogy létezik. Mérleg vagyok, és valószínű azért közelítem meg így e témát. Az életemet is így élem. A mérleg két tányérkája mindig kiegyenlítve kell, hogy legyen. Én is adok, de csak annyit, amennyit ő tud adni nekem. Az ideálist csak így tudom megközelíteni.
A te életed hogyan alakult vagy ki alakította?
Bár a párkapcsolatot az egymás alakításával jellemeztem, meggyőződésem, hogy a nő alakítja a pasit. Nőfüggő az életünk. Az élet nagy változásait mindig nő hozta. Az én életemre például ez igaz. Azért felvételiztem abba a bizonyos licibe, mert nő tanácsa volt benne, azért kezdtem el diákszínjátszózni, vagy színész lenni, mert egy nő ajánlotta, tehát teljesen nők határozták meg az életem. Ezekben a fontos pillanatokban nők voltak azok, akik egy bizonyos mederbe tereltek.
Fotó: Boda L. Gergely
A környezetedben, életteredben milyenek a nők és a nőkhöz való viszonyulás?
Vége van a romantika korának. Megszűntek a megalapozott emberi kapcsolatok, vagyis találkozunk, mozizunk, kimegyünk sátrazni és ismerkedünk sokáig, majd házasság, gyerek vagy fordítva. Ehhez képest kapkodás van. Hamar, gyorsan legyünk túl mindenen, történjen meg, aminek meg kell történnie. Mert tudunk már mindent a világról. Annyi információnk van, hogy tudjuk, a szüzességet el kell veszíteni, hogy szenvedni kell az első után, és ezeket kipipálva kezdjünk el élni.
