– A gyerek Boti vajon milyen életről álmodott az udvarhelyi Kisköved utcában?
– Nem emlékszem arra, hogy pontos elképzeléseim lettek volna, de boldog és sikeres életről álmodtam, mint a gyerekek többsége, és azt hiszem, ezt sikerült elérnem. A többi már csak ráadás.
– Egy utcában, egymás mellett nőttünk fel, úgy emlékszem, nem voltál túl jó gyerek… Hogy vezetett az út a színművészeti egyetemre?
– Én inkább úgy mondanám, hogy zsivány voltam. Olyan igazi fiú. Nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Sokáig a papi pálya vonzott, aztán keresztanyám (Balázs Éva színművész – szerk. megj.) felismerte, hogy lehet, hogy van némi érzékem ehhez a szakmához, de azt álmomban sem gondoltam, hogy elsőre felvesznek a főiskolára. Onnan már egyenes volt az út. Éreztem, hogy ez tényleg nekem való.
– Hát Szolnokra?
– A Szolnokra vezető utam kalandos volt. Még a főiskolás évek alatt részt vettem egy táborban Zalaszentgróton, ahol megismerkedtem Szikora Jánossal. Ő rendezte 2002-ben az újonnan épült Nemzeti Színház nyitó előadását, Az ember tragédiáját, amelybe meghívott szerepelni. Hatalmas megtiszteltetés volt. Akkora nevekkel játszhattam együtt, mint Raksányi Gellért, Bodrogi Gyula vagy Bitskey Tibor, korábban álmomban nem gondoltam volna ilyesmire, pláne nem húszévesen. Aztán amikor a „nemzetis” időszaknak vége lett, és János lett a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, megkérdezte, lennék-e a társulatának a tagja. Így történt...
– Tusványosról ismer fél Erdély, hosszú évekig voltál szervező-műsorvezetője a Bálványosi Szabadegyetemnek és Diáktábornak. Fontos fejezete volt ez az életednek?
– Fontos korszak volt az életemben. Nagyon szerettem. Idén már a szolnoki színházat képviselve vettem részt a fesztiválon, ami érdekes kettősség volt. Egyrészt nosztalgiázva néztem a bulizó fiatalokat, másrészt hatalmas öröm volt, hogy én, aki anno a színpadon állva fokoztam a hangulatot, most Balázs Péter igazgatómat kísértem el a színházi sátorba egy nagyon kellemes beszélgetésre.
– Már Szolnokon vagy otthon?
– Szerintem az embernek ott van az otthona, ahol a családja van. Ezért úgy szoktam mondani, hogy „megyek otthonról haza”, hiszen édesanyám, a nővérem és a nagyszüleim a mai napig Székelyudvarhelyen élnek. De a saját családom, amit én alapítottam, Szolnokhoz köt. Azt vallom, hogy soha ne mondd, hogy soha, de egyelőre nem hiszem, hogy elköltöznénk Szolnokról.
– A színházon túl milyen hely a Tisza-parti kisváros? Megtaláltad benne a számításaidat?
– Szolnok az otthonom lett. Nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne álljak meg ötpercenként valakivel két szót váltani. Sok barátom és rengeteg ismerősöm lett az elmúlt több mint 15 év alatt. A kikapcsolódást nekem leginkább a sport jelenti. Ha tehetem, biciklivel járok dolgozni, futok, squasholok, nyáron pedig élvezem a Holt-Tisza adta lehetőségeket, és amikor csak tehetem, lemegyek motorcsónakázni vagy SUP-olni (evezős vízi sport, szerk. megj.).
Úgy érzem, hogy a város is befogadott, és talán meg is szeretett. A hegyek közül az Alföldre csöppentem, ami teljesen más, de ugyanolyan gyönyörű. A Zagyva partján lakunk, 10 méterre a gáttól, ahol ha elindulok sétálni, az éppen úgy boldoggá tesz, mint ha felmegyek a Hargitára.
– Fontos szerepállomások vannak az életedben?
– Nem szoktam szerepekről álmodozni. Inkább egy-egy próbafolyamat alatt van olyan, hogy egy szerepet nagyon megkedvelek, és ahogy telik az idő, egyre közelebb kerül hozzám, vagy én hozzá. Természetesen volt néhány meghatározó szerep a pályámon, amely egy másik szintre emelt. Ilyen volt például McMurphy a Kakukkfészekből tíz évvel ezelőtt vagy Shakespeare Macbethje, amit tavaly játszhattam el. De fontos állomás és kihívás volt Bánk bánt játszani is 29 évesen. Vagy például elképesztő különleges volt Liliomot alakítani akkor, amikor az első lányom született. Aki ismeri a darab végét, sejtheti, hogy miért…
Nagyon sok kedves szerepet tudnék még sorolni, mert olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy 15 éve egyik szerepből a másikba (és egyik műfajból a másikba) sétálok, ami a vidéki színészi élet sajátja, de én pont ezt szeretem benne.
Az egyik héten még operettben vagy musicalben énekelek és táncolok, a másikon egy drámai főszerepet játszom, vagy épp egy vígjátékban nevettetek. Ez a sokszínűség jó. Amióta Szolnokon élek, több díjjal is jutalmazták a munkám, melyek szintén nagyon fontos állomásokat jelölnek. A két legmeghatározóbb ezek közül a Jászai-díj, amikor a szakma ismert el, a másik pedig a Príma közönségdíj, amit a nézők szavaztak nekem. Ezek az elismerések is mindig adnak egy nagy lendületet, hogy talán van értéke annak, amit hivatásomként választottam.
– Nagyon önmarcangoló szakmának tűnik a tietek. Ezzel te hogy vagy? Ostorozod sokat magad, vagy nem vagy az az önsanyargató típus?
– Talán inkább úgy fogalmaznék, hogy néha fárasztó. A nyári szünet közeledtével érzem mindig, hogy már nincs honnan töltekezni. De ez egy munka. Más ember 8-tól 4-ig dolgozik, mi pedig 10-től 2 óráig és 6-tól 10-ig, ami más ritmust követel, de ugyanolyan munka, csak többen látják. (mosolyog) Nem hiszem, hogy sanyargatnám magam.
– Két lányod van. Más ember lettél, amióta apa vagy?
– Amikor egy gyermek megérkezik, az hatalmas változást jelent. Minden felborul. Az addigi bohém élet családi életté változik. Ez egy hosszú folyamat volt számomra, nem egyik napról a másikra történt. De ma már felkelek reggel korábban, hogy el tudjak búcsúzni tőlük, amikor indulnak az oviba meg az iskolába, és este, ha lehetőségem van rá, fürdetem, altatom őket.
A gyerekek hatalmas tanítómesterek. Az őszinteségük és kíváncsiságuk, ha nyitottságra talál, akkor közös fejlődést eredményez, és folyamatosan változhatunk.
– Megengedő apa vagy, avagy te vagy a szigor megtestesítője a lányaidnál?
– Engem a lányaim bármikor kenyérre kennek. A feleségem inkább a szigorú. Vannak dolgok, amikből nem engedek, de ilyenből nincs sok.
– Mi fog meg egy nőben? Mi fogott meg a feleségedben? Egyből tudtad, hogy Ő lesz az?
– Konkrét nőideálom nincs. Most, hogy három nővel élek együtt, ők testesítik meg nekem a női nem ideálját. A feleségem a legcsodálatosabb ember a világon. Benne összpontosul minden, amitől nő egy nő. Számomra egyéb erények mellett az intellektus is vonzóvá tesz egy nőt.
– Vannak saját karácsonyi szokásaitok?
– A karácsonyt mindig nálunk, Szolnokon ünnepeljük, amióta megszülettek a lányok. Van egy szokásunk, amit még a gyerekek érkezése előtt találtunk ki, és azóta is így csináljuk. Minden évben december 23-án éjjel díszítjük fel a fát, így mire mindenki felébred, már ott pompázik a Jézuska ajándékaival együtt. Ez több szempontból is jó. Egyrészt nálunk már december 24-e is egyfajta szentségben telik, másrészt rengeteg konfliktust lehet így elkerülni...
Ki ne ismerné azokat a helyzeteket, hogy „befér a fa?”, „működik az égő?”, „siess, mert mindjárt felébrednek a gyerekek!”, „becsomagoltad?”, „megfőzted?” stb.
Ezzel a megoldással mi ezt kikerüljük. A másik szokásunk, hogy reggeltől estig minden órában kibontunk egy ajándékot. Minden apróságot külön csomagolunk, így egész nap van minek örülni. Azt vettük észre, hogy a legtöbb gyerek, amikor elárasztják ajándékokkal, semminek sem tud örülni igazán, annyi minden van nagy hirtelen. Így viszont minden apró kis játékot ki tudnak élvezni, amíg jön a következő.
Fotó: Sámson Réka, Csabai István
Friss lapszámunkat alább kérheted:
