– Mi az életfilozófiád?
– Megélni azt, ami jön. Mert régebb csak vágyódtunk, vagy sirattuk a múltban elszenvedetteket. Az a tudat felszabadított, hogy végül is én döntöm el, hogy a régi sérelmeimmel megyek be valahova, egy régi előítélettel, vagy úgy, hogy lássuk, mi történik éppen ott, akkor. Mindig próbálom felmérni, hogy mi a fontos az adott helyzetben, és akkor annak megfelelően dönteni. Nem mondom, hogy mindig sikerül ezt elérnem, de amibe figyelmet, energiát rakok, az megy.
– Mit jelent neked a közösség? Illetve ki az, akit te „szolgálsz” – már ha magadénak érzed ezt a szót?
– Igen, igen, szolgálok. (kacag) Én személy szerint a gyermekeket. Illetve a gyermekekkel foglalkozó pedagógusokat. Nagyon sok tanfolyamot tartottam és tartunk a kollegáimmal együtt pedagógusoknak, ahol a népi játékokat, kézművességet, kicsit a hagyományok szellemiségét próbáljuk továbbadni. És bekapcsolódni a folyamatba, mert ez is folyton változik, egy élő dolog.
Például ének-mozgás-játék órát heti egyszer tanítok 1-4. osztályos gyerekeknek, 16 osztályban. Elindítottam pár éve köztük egy feladatot, hogy csoportokba rakom őket, és ki kell találjanak játékokat, majd eljátsszuk azokat. Mert eljön egy kor, amikor már mindent unnak.
Mondom nekik, rendben, ha nem kell nektek az, amit régen a gyermekek kitaláltak, és ilyen tisztán nekünk átadtak, hát akkor találjatok ki ti.
És ezeket viszem egyik iskolából a másikba, s dicsérem ezeket azoknak. S akkor ők is jelentkeznek, hogy mi is tudunk ilyet! Játék közben sok mindenre oda kell figyeljenek, például magukra, hogy korrektek legyenek, szabályokat betartsanak és betartassanak. Negyedikes gyermekek ezt már meg tudják csinálni. Azokat a játékokat, amiket elfogadtak, és szívesen játszanak, én nagyon tudatosan gyűjtöm. Szeretnék majd belőle írott anyagot is. Az lesz nekik a batyuban a hamuban sült pogácsa.
Úgy gondolom, az a gyerek, aki ki tud találni és meg tud szervezni egy játékot, az felnőttként lehet, hogy az életét is maga körül jobban tudja alakítani. Így a játékok a gyerekeket életre nevelik.
– Annyi minden fűződik a nevedhez, hogy még felsorolni is sok.
– Persze. De azért mindegyikben van valami közös. A hagyomány. Mert itt már ki van próbálva, hogy jó, és működik, ez egy kristály. Nem mindegy, hogy egy bizsut teszek magamra vagy egy ékszert. Egy letisztult formát. Másképp hat rám. S ezt a letisztult formát most fel kell eleveníteni, mert hanem ott marad a feledésben.
– Az események is ilyenek, amiket szerveztek?
– Hát hogyne! A farsang is ilyen. Hagyomány, de mivel polgári városokban nem volt annyira bevett szokás, mi azért behoztuk ide. Már a 24. volt az idén. Pont ez a célja, hogy a régiből megélve a mostanit, legyen egy közös öröm. S ezért elmegyek, megkeresem a néptáncoktatókat, beszerevezem őket. A néptáncosokat is beszerveztem a Háromszék népi együttestől.
Olyan jó volt, mert ott a gyerekek élőben, emberközelben látják a mozgásokat. Eleve kedvet kap olyan is, akit máskor nem nagyon láttam táncolni. Ezek a megélések számítanak.
– Mikor néha felmerül az a téma, hogy Sepsiszentgyörgyön élni, vagy elvándorolni, gyakran jutsz eszembe, és a sok esemény a Guzsalyas Alapítványnál. Nem tudom, máshol hozzájuthatnának-e ilyesmihez a gyerekeim.
– Valamikor én is elmentem. Abban az időben, 25 éve, mindenki csak elmenekült Romániából… Soha nem bántam meg, hogy visszaköltöztünk ide. Ez a város első perctől, ahogy elkezdtünk valamit, az első nagy regölésünktől, pártolt. Székhelyet is biztosított. Az ember ha valamit tenni akar, és kiáll őszintén, az látszik, hogy a városnak, helységnek a közösségét akarja szolgálni. Az én esetemben megkaptunk minden támogatást. Jó kollégákat találtam, s a férjeik is bevonzódtak...
Otthont bárhol tudsz teremteni, az mindig az egyéntől függ. S főleg a nőtől, mert ez az ő veleszületett feladata, hogy tápláljon, etessen. Ösztönszerűen is, alkatilag is, de az útja is ez.
És bárhol éljen az ember, valóban az is számít, hogy milyen házban, milyen környezetet tudok teremteni a gyerekeimnek. De azt is tudom, hogy ha pont ezeket nem tudom megteremteni, van esetleg valami, amivel ezt pótolni tudom. Mert azon kívül, hogy egy családba születik bele egy gyermek, egy kicsit tágabban értelmezve, egy közösségbe is születik. És nem mindegy, hogy mit tapasztal meg, főleg az első 10 évben. Amit addig kap, az valahol mélyen ott marad benne. És mindez a magabiztosságában mutatkozik meg. Mikor elkerül egyetemre, a nagyvilágba, nem lesz baja, mert ő tudja, honnan jön. Ha tudja, honnan jön, tud egy csomó mindent. Ilyen szempontból én hiszem azt, hogy fontos az, amit csinálunk.
Benkő Évát sokan onnan ismerik, hogy részt vettek az általa szervezett nyári nemezelő, tűzzománcoló, agyagozó alkotótáborok vagy tanfolyamok egyikében. Ezrek pedig onnan, hogy tanította őket vagy a gyerekeiket az iskolában énekelni, táncolni, játszani. Van, aki a Mesekunyhó pályázatnak “öreg bölcseként” ismeri, netán ott ragadt hallgatni, ahogy a gyerekeknek mesél valamelyik mesemondó rendezvényen. Van, aki gyermeki csodálkozással lép kisbabájával a babaszínház színes fátylai és nemezpárnái közé. Se szeri se száma az ámulatba ejtő programjainak. Tevékenységét megbecsülik és díjazták is: 2018-ban megkapta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kacsó András díját, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület díjával együtt “a népi hagyományok átörökítésében vállalt, generációkon átívelő kitartó odaadásáért, az aprók táncháza mozgalom folytonosságáért, és szívből jövő oktató munkájáért.” 2020-ban Arany fokozatot nyert a Hagyományok Háza Hencidától Boncidáig határokon és generációkon átívelő népmesemondó versenyén.
Fotó: Kristó-Gothárd Hunor és a Guzsalyas Alapítvány Facebook oldala
Friss lapszámunkat alább kérheted:
