Két közép-ázsiai juhászkutya fogad, s bár első látásra félelmet keltenek, jelenlétük megnyugtató, különösen annak tudatában, hogy az udvaron alkalomadtán öt gyermek is tartózkodik. Szóval, nincs ok a félelemre. A házban nyüzsgő családi élet: Anna, Gyopár és Lehel érdeklődve fogad, miközben a nagymama altatni készül az alig néhány hónapos ikreket, Sárát és Örsöt, hogy én a szülőkkel nyugodtan letelepedhessek a nappaliban. A házaspár több mint egy évtizede alkot egy párt. Mint mondják, mindketten nagy családban gondolkodtak, bár kezdetben nem feltétlenül öt gyermekben. Ma hálásak mindegyikükért.
Két kislányt vártak, egy kislány és egy kisfiú érkezett
Nagy kincs a két apróság, nagyon várták őket – mesélik –, igaz, nem kis meglepetés volt, amikor kiderült, hogy az orvos a második vizsgálaton két szívhangot észlelt. A falon gyermekrajzok láthatók a családról, de
nagy becsben vannak tartva azok a színes rajzok is, amelyek a két újszülöttnek készültek.
Ők még az anyaméhben növekedtek, amikor a három testvér rajzok sokaságát készítette, álmaikat, vágyaikat vetették színes ceruzával papírra. Így történt meg, hogy a gyermekrajzok Sárának és Zselykének készültek, aztán kiderült, hogy Sára és Örs érkezik. „Nagyon hálásak vagyunk. A Jóistentől kaptuk őket, és örvendünk nekik” – mondják a szülők.
Útkeresés és megtérés
Mint meséli Hunor, az ő életében a megtérés egy útkereséssel teli időszak után következett be, Zseni esetében pedig a hit már fiatal korában tudatos döntéssé vált, és ez kísérte végig tanulmányai alatt, a hivatás választásakor és a családi életben is. „Huszonöt évvel ezelőtt én sem így gondolkoztam, mint ma” – jegyzi meg mosolyogva Hunor, aki egy mélyen hívő, baptista családban nőtt fel. „Tizenhárom-tizennégy éves koromig rendszeresen jártam a gyülekezetbe, majd egy lázadó korszak következett, a saját magam útján próbáltam haladni, ám nem éppen úgy alakult az élet, ahogy terveztem.
Isten megmutatta, hogy nélküle nem olyan könnyű. Huszonöt éves voltam, amikor eljutottam arra a pontra, hogy végiggondoljam, merrefelé is tart az életem”
– magyarázza. Ekkor jött az áttörés, a megtérés, a felismerés. És adódik is a kérdés, mi történhetett egy fiatalember életében, hogy az Istenbe vetett hit újra fontossá vált számára. Mint meséli, a középiskola elvégzése után barátaival Magyarországon próbált szerencsét, azzal a nagyon határozott céllal, hogy önerőből álljon meg a saját lábán. Nem működött. „Mindegyikük ott maradt, mindegyiküknek családja van, én akartam a legjobban elmenni, én akartam a legjobban ott maradni, de nekem nem úgy alakult, hogy maradjak. Nagy törés volt az életemben, amikor haza kellett jönni, és be kellett látni, hogy nem jól alakultak a dolgok” – mondja.
Egyszerűen az élet alakította úgy, hogy megszülessen a fejében a gondolat, „jobb az Úrral járni, nagyobb biztonságban van az ember”.
Hazaköltözött Marosvásárhelyre, és megismerte Zsenit, leendő feleségét, aki a Gyógyszerészeti és Orvostudományi Egyetem hallgatója volt.
Zseni Székelyudvarhelyen református közösségbe járt, ami meghatározó szerepet töltött be az életében, gyermekkorában édesanyja sok bibliai történetet mesélt neki. Talán ennek is köszönhetően már tizenkét-tizenhárom éves kislányként meghozta azt a döntést, amely azóta is meghatározza az életét, azaz „az Úr Jézust választom, hogy az életem Ura legyen”. Ezt az erős hívást érezte akkor is, amikor egyetemet választott. Orvos akart lenni. A döntés pedig még inkább megszilárdult a fiatal lányban, amikor Marosvásárhelyen egy nagyon összetartó baptista gyülekezet tagjává vált.
„A gyermekáldást fogadni kell, amikor érkezik”
Saját bevallásuk szerint mindketten nagycsaládban gondolkodtak, noha nem mindenki értett velük egyet. Annál is inkább, hogy Zseni még nem tette le a szakvizsgákat, albérletben laktak, amikor bevállalták az első két gyermeküket. Mert már akkor tudták – jegyzik meg mosolyogva –, hogy idővel majd lesz autó is, lakás is, de a gyermekáldást fogadni kell, amikor érkezik. „Mi a gyermekekbe láttuk értelmét belefektetni” – mondja határozottan Hunor. És a Jóistennek is ez volt velük a terve – ismerik el –, mert ma már öt gyermeket nevelnek, otthont teremtettek.
Nem hivalkodó az ő történetük, életüket nem a csodák sorozata szövi át, a héttagú családnak a hit ad egy nagyon erős bázist, erőforrást ebben a forrongó, zavaros világban.
Úgy érzik, életük során többször megtapasztalták az isteni gondviselést. Például amikor a hitelből vásárolt telken építkezni szerettek volna, hosszas várakozás után az építési engedély pontosan azon a napon érkezett meg, amikor vevő jelentkezett a székelyudvarhelyi lakásukra. Egymásba simultak a dolgaik, számtalan kérdésükre időközben kaptak választ. Például arra is, hogy miért kellett Hunornak Magyarországon munkát vállalnia. Mert amit ott tanult, itthon kamatoztatta, amikor az otthonukat alakították, házat építettek.
Megérkezni, otthonra lelni
És miért éppen Csíkszeredát választották otthonul? Mosolyogva mondják, tizenöt évvel ezelőtt ezt maguk sem hitték volna. Az ideköltözésüknek is van története – derül ki Zseni visszaemlékezéséből. Rezidensvizsga után állást kellett választania – meséli –, de nem tudott dönteni. „Vasárnap választani kellett, és én még szombaton sem tudtam dönteni. Egész héten imádkoztam. Csíkszeredában volt olyan állás, ami érdekelt volna, de azt mondtam, ide nem jövök, itt nagyon hideg van. A választás előtti nap reggelén azzal a gondolattal ébredtem, mi van, ha Isten engem ott akar látni? Egész nap ez járt a fejemben. Felhívtam estefelé a barátnőmet, hogy segítsen a döntésben, és amikor elmeséltem, hogy hol van álláslehetőség, de nem akarok menni, azt kérdezte: mi van, ha téged Isten ott akar látni, és te nem akarsz oda menni?
Ekkor éreztem, hogy itt nincs ellenkezés, innentől már azt kívántam, szülessen meg bennem az akarat, az érzés, hogy én is akarjak Csíkszeredába jönni.”
Ma a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház ideggyógyász szakorvosa, úgy érzi, a helyén van, s bár szakmája – a neurológia – rendkívül nehéz, a családjától mindig kapott és kap támogatást, hogy fejleszthesse magát. Szereti a munkáját, szeret a betegekkel dolgozni – hangsúlyozza. Férje, Hunor az Intervenciós Kardiológiai Központ ápolója, azt mindenképpen fontosnak tartja megjegyezni, csaknem hét évig volt a kórház Sürgősségi Osztályának munkatársa, szívéhez közel álló munkaközösséggel, a váltást a nagycsaládos mindennapokhoz való alkalmazkodás tette szükségszerűvé.
Beszélgetésünk során határozottan érezhető, a hit számukra nem elvont fogalom, inkább racionális meggyőződés.
A Kertész család életének gerince. Ez korántsem jelenti azt – sietnek leszögezni –, hogy tökéletesek lennének, alkalomadtán nekik is bocsánatot kell kérniük. „Istené a dicsőség mindenért, amit elértünk” – mondják mindketten. Bár az isteni gondviselés bizonyos jeleit megtapasztalták életük különböző szakaszaiban, mindennapjaikat egyáltalán nem tartják misztikusnak. Legtöbbször a józan ész vezeti őket. „Nem látjuk Istent, de minden nap látjuk a művét. Az emberekben, a történésekben” – mondja az alapvetően racionális gondolkodású ideggyógyász.
Zajos mindennapok, élő csodák
Csíkszeredában egy kis számú, ám annál összetartóbb közösség tagjai, ahol gyermekeik is jól érzik magukat. Anna tizenkét, Gyopár tíz-, Lehel hatéves, az ikrek, Sára és Örs 2025 végén születtek. Nagyon nehéz időszakon vannak túl – mesélik. Öthetesen az ikrek elkaptak egy akkor tomboló légúti fertőzést, s amíg Sára erősebbnek bizonyult, problémamentes volt a gyógyulása, Örsöt megviselte a betegség, nehezen gyógyult. „Azt hittem, a fiamat el is veszítjük. Azt megélni, hogy vissza kell adni… ezt nem kívánom senkinek. Én csodának éltem meg, hogy visszakaptuk” – mondja az édesanya, tekintetében ma is az aggodalom látszik, ha eszébe jutnak a megpróbáltatásokkal teli napok.
Szerető gondoskodással viszonyulnak egymáshoz. A gyermekek aktívan részt vesznek a kicsik gondozásában is, a szűk és nagy családon belül mindenki abban segít, amiben ereje engedi.
A mindennapok zajosak, sűrűek, néha nehezek és hangosak, de számukra ez a természetes.„Lehet, hogy egy kívülálló számára megszülni az ötödik gyermeket már nem nagy dolog. De szerintem ugyanolyan csoda, mint az első. Egyiket sem adnám semmiért” – jegyzi meg búcsúzáskor Zseni. Türelmetlenek már a kicsik. Örs keserves sírásra fakad, édesanyjához kéredzkedik, nemsokára Sára is követi. Többszemélyes feladat az ikrek ellátása, jó, ha mindig akad egy segítő kéz – értünk egyet.
