Ha páros rendszámú az első szembejövő autó, akkor rágyújthatsz. HR 07…, persze. De ez nem is életbevágóan fontos. Még lehet egy próbálkozásom. De megígérted a fiadnak. Hogy soha többé. Azóta még egy nap sem telt el. De talán még egy szál cigi belefér. Rendben. Ha beérsz nyolc óra előtt a melóba, akkor egy utolsó. Nocsak, milyen gyorsan tudsz menni, talán még szaladni is ebben a hidegben! Huhh, beértem! Még egy utolsó cigit elszívhatok a kávé mellé. No de egy kávé mellé két cigi jár. Á, akkor majd holnaptól egy szál cigit sem. Egyet sem. Egyetlenegyet sem. Holnaptól soha többé. Csak még ma. Az utolsó dobozzal.
Borzalmas meccseket vívtam azzal, hogy letegyem a cigarettát. Kamaszkorom óta szívtam, ma már elmondhatom, a Micsurinban gyújtottam rá először. Mert olyan menő volt. A Snagov. Ma már látom, persze, mennyire nevetséges, de akkor én voltam a király. És ezzel el is dőlt, hogy függő leszek. Akkor értettem meg, hogy ez mit is jelent, amikor hat évvel ezelőtt megpróbáltam letenni. És két nap után újra rágyújtottam. És megsértődtem, ha valaki kérdezte, hogy most akkor épp cigizel vagy nem. Mondjuk, én magam sem tudtam volna rá választ adni.
Napi kettő
Doboz. Vagyis hat évvel ezelőtt napi két doboz cigarettát füstöltem el. Pánikba estem, ha nem volt legalább öt szál a dobozban. Talán ez nyitotta fel a szemem. Kell ez nekem? Nincs elég bajom? És megszületett a döntés: leteszem. Akkor jó módszernek tűnt, ha mindenkit beavatok az elhatározásomba.
Talán a szégyen megállít, talán az adott szavam erősebb lesz, mint a függőségem.
Hosszú heteken-hónapokon keresztül nem volt erősebb. Újra meg újra rágyújtottam. De az elhatározásom egyre nagyobb volt, a „tiszta” időszakok egyre hosszabbak, immár hat éve tartanak.
Miatta...
Igaz, az elvonási tünetekkel együtt: szédültem, hányingerem volt, fájt a fejem. És ettem. Folyamatosan. Mindent. Kiflit, csokis tekercset, kekszet, csokit, nápolyi szeletet, tökmagot és sok mindent, ami a kezembe került. Így nagyon gyorsan sikerült feltornáznom magam – az átlagos 57 kilómról – közel 80 kilóra. Ez, mondjuk, sokkal gyorsabban ment, mint a cigiről való leállás.
Önsajnálat csordultig
Ki ez a borzalmasan dagadt nő? Te vagy. Ééén? De hát én nem is ettem sokat! Ma is csak két kiflit, két perecet és két csokis buktát ettem. Igen? És most hány óra van? Mindjárt dél. Nocsak. És csak ennyit ettél, te szegéééény.
Hatalmas hiszti kísérte a hízásomat: nem jöttek rám a nadrágjaim, szorítottak az ingeim, lassan azon vettem észre magam, hogy a 38-as ruháim helyett 44-eseket viselek.
És egy szürke, szomorú napon megláttam magam egy fényképen. Elképedtem és elborzadtam.
Tényleg ez lesz mostantól? Ebben a testben kell laknom? Ilyen szánalmasan? Úgy, hogy lihegek egyemeletnyi lépcsőtől? Lépni kellett. Nem sajnálhattam magam tovább, tennem kellett valamit.
Innen indultam...
Előkerestem egy régi mackónadrágot, egy pár teniszcipőt, egy pólót, és elindultam Csíkszeredában megkeresni azt az edzést, ahol pikk-pakk két hét alatt leadom a felesleget.
Bérlet az edzőterembe
Mindenki edzőterembe járt, hát elsőként azt próbáltam ki. Rögtön havi bérletet vásároltam, és személyi edzőt is fizettem. Így – gondoltam – egyrészt tudom majd, hogy mit kell csinálni, másrészt lesz motivációm. Mégpedig a bérlet.
A kezdetekkor ez volt az első gondolat, amiről kiderült, marhaság. Egy bérlet sose tud motiváció lenni. Beléptem a hatalmas elhatározásommal, a mackónadrágommal és a pluszhuszonkilómmal az öltözőbe. És ott volt egy számomra teljesen idegen világ, új szagokkal, kockahasú emberekkel, pink és narancs cuccokba öltözött csinos lányokkal. Ma már arra sem emlékszem, miként öltöztem át. Hiszen senkinek nem szabadott látnia az én kibuggyanó hájacskáimat. De tény, átöltöztem. Misimanóba…
A következő részek tartalmából: Szerelembe esni – a sportba. A szerelem minden következményével: ragyogással és bódulattal, zuhanással és mélységekkel, számtalan újrakezdéssel. De azzal a tudással, hogy a szerelem örök.
Kiemelt kép: Shutterstock
