Műsoraikban jelentkeztek már az afganisztáni frontvonalról, a brazil őserdők mélyéről, a gázai övezetből és gengszterek nappalijából is, a johannesburgi gettókból. Bár kilenc év után a közmédia idén nem újít szerződést a filmes párossal, Cseke Eszter interjúnkban megnyugtatott: az erdélyi nézők által is kedvelt sorozat folytatódik.
– Milyen emlékeket őrzöl Erdélyről és a szülővárosodról?
– Nagyon szeretem Kolozsvárt, valószínűleg soha nem fogok tudni érzelmileg elszakadni tőle. De a részévé válni sem tudnék már, nem fogadna be. Az utóbbi években annyira turisztikussá vált, hogy így sokkal könnyebb a bolyongás, mert úgy tehetek, mintha nem ismerős repedések és illatok után kutatnék, nem az jutna folyton eszembe, hogyan rendeztünk színdarabot a Gruia utcában, és melyik sarkon árultam virágot nagyanyámmal a Grigorescu negyedben, hanem kipróbálhatom a legjobb barista kávéját a városban, vagy versenyeztethetem az éttermeket, hol a legfinomabb a vineta… új élményeket szerzek. Már angolul szólok a pincérekhez, nem románul. Egy turista vagyok én is, olyan, aki tele van titkokkal.
– Nemrég, az On the Spot – Az ellenség gyermekei sorozathoz Kolozsváron, Visky András drámaíróról forgattatok. Milyen élmény volt ez számodra?
– Ez a sorozatunk olyan emberekről szólt, akik viharos történelmi időkben hatalmas traumát éltek át gyermekként, és arra voltunk kíváncsiak, hogy sikerülhet-e a feldolgozás, illetve ki mit kezd ezekkel az élményekkel felnőttként. Visky András nem volt még kétéves, amikor kitelepítették a Bărăganra az édesanyjával és hat testvérével.
Ma már egy csapat van mögöttük
Nagyon jó élmény volt a forgatás és a sok beszélgetés. Érdekes volt belelátni kicsit a kolozsvári kortárs értelmiség életébe, a Visky család története pedig azóta sem ereszt, szerencsére a nézők is nagyon szerették a filmet, és jó kritikákat kapott. Andrással találkozunk Budapesten, ha tehetjük, és nyáron részt veszünk majd egy táborban is, amit ők szerveznek. A Visky családnak köszönhetem, hogy kicsit jelenidejűvé vált számomra Kolozsvár, pedig a múltban kutattunk.
– Hogyan lettél dokumentumfilmes?
– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziós szakra jártam. Mi voltunk az első tévéosztály, ahol komolyan vették a dokumentumfilm-készítést. Fekete Ibolya volt a tanárunk, rengeteget tanultam tőle. Ahogy kamerát fogtam a kezembe, tudtam, hogy ez lesz az utam.
– Két évet az Amerikai Egyesült Államokban tanultál. Mennyiben járult hozzá ez a tapasztalat ahhoz, hogy világutazó lettél, hogy most otthonosan mozogsz bárhol a világban?
– Amerika nagyon provinciális. Sokkolóbbak voltak a kulturális különbségek számomra, mint amikor egy szál hátizsákkal Délkelet-Ázsiába utaztam. Éppen ezért volt fontos élmény, asszimilálódni akartam, és amikor végre sikerült, hazamentem. Fájt a szívem, de tudtam, hogy ez nem az én világom. Hogy otthonosan mozgok a nagyvilágban, és folyamatos éhség van bennem az utazás iránt, abból a gyerekkori tudatból ered, hogy le voltak zárva a határok. Ez nagyon erős vágyódást és folyamatos fantáziálást váltott ki belőlem. Mindig arról álmodoztam, hogy mi lehet azon a határon túl... Így aztán, amikor tízéves koromban egy hajnalon felébresztettek a szüleim, és elindultunk a piros Daciával bele a világba, elkezdődött a vándorlás, ami tulajdonképpen azóta is tart.
– Kívülről úgy tűnik, hogy nagyon tudatosan építettétek fel alkotótársaddal, majd később pároddal, S. Takács Andrással az On the Spot brandjét. Így volt, vagy egyik történet hozta a másikat, és magától alakult ki a formátum?
– Először még nem tudtuk pontosan, mit akarunk. Az On the Spot próbaadását, amelyet Gázában forgattunk, hónapokig gyúrtuk Fekete Ibolya és Vitray Tamás segítségével, és pár elutasítás után a Spektrum televízió portáján hagyott DVD végül célba ért. Szerződést kötöttek a két egyetemistával, és olyan lett az életünk, amiről álmodtunk, vagy álmodni sem mertünk. Innen kezdve tudatosan építettük az On the Spot brandet, ehhez főleg Andris zsenialitása kellett.
Kezdettől fogva nagyon vigyáztunk a függetlenségünkre és arra, hogy minden, amit csinálunk, hiteles legyen.
Én többet foglalkoztam a filmekkel. Aztán szépen-lassan mindenbe beletanultunk, és mára már egy csapat van körülöttünk, itthonról segítik a munkánkat. Kezdettől fogva nagyon vigyáztunk a függetlenségünkre és arra, hogy minden, amit csinálunk, hiteles legyen.
– Az utazások során szerzett tapasztalatok, élmények hogyan épülnek be a mindennapjaitokba?
– Biztos folyamatosan ott vannak, de nem tudnék konkrét példákat mondani. Szerintem itthon jobban bezárkózunk, és nagyon keveset mesélünk a forgatások alatt szerzett intenzív élményekről, valószínűleg azért, mert le kell ülepedniük. A hétköznapok számunkra nem unalmasak, hanem nyugtatólag hatnak. A kertünkben van egy óriási platánfa, nagyon szeretjük nézni, ahogy változik az évszakokkal, és jó, hogy a hétköznapjaink része. Az utómunka során aztán újra szembesülünk a forgatásokon történtekkel, és ez sokat segít a feldolgozásban.
– A születésről szóló Kilenc hónap alatt a Föld körül című On the Spot-szériában az élet legelső pillanatáról forgattatok szerte a világban, miközben kiderült, hogy ti magatok is gyermeket vártok. Milyen volt várandós anyaként megélni ezeket a forgatási hónapokat?
– Csodálatos volt, és nagyon intenzív. Hihetetlen, hogy a világ minden táján, Gázától Mexikóig beengedtek életük legfontosabb és legintimebb pillanataiba. A bábák, akikkel forgattunk, elmesélték, hogy azért bírnak néha napokig folyamatosan talpon lenni, mert a szülést segítőben is felszabadul oxitocin, és ez nagyon sok erőt ad.
A vándorlás még mindig tart
Azt hiszem, életem egyik legszebb időszaka volt, hihetetlen, hogy így várhattuk a fiunkat. Közben a sok-sok élményből összeraktam magamnak az ideális szülést, és nagyon szerettem volna, ha minden úgy alakul. Persze teljesen máshogy történt: 44 óra vajúdás után végül nem otthon, hanem a kórházban született meg a fiunk császármetszéssel.
– A forgatások, de főleg a filmes utómunkák nagyon intim együttlétet, együtt gondolkodást igényelnek. Első perctől megvolt ez az összhang köztetek Andrással?
– Igen. Már az iskolában is egy követ fújtunk, nagyon élveztük az együtt gondolkodást, az ötletelést. Akik sokat utaznak együtt, rekordgyorsasággal ismerik ki egymás minden bugyrát, ha ezek után meg képesek egymásba szeretni, valószínűleg tudják, mit csinálnak. Nagyon szerencsés vagyok, hogy Andris a társam és a gyerekem apja.
– Majdnem három éve dolgoztok együtt úgy, hogy mindenhova magatokkal viszitek a kisfiatokat. Többször nyilatkoztad, hogy az ő jelenléte nem hátráltatja, sokkal inkább segíti a munkátokat. Miért?
– Egyrészt nagyon jó hármasban utazni, látni, ahogy ennek a kisembernek is kinyílik a világ, és ezt mennyire élvezi. Másrészt jó pár olyan forgatásunk volt már, ahol sokkal közvetlenebbek voltak velünk, mert Mózes is velünk volt.
A messziről jött emberre néha több titkot, régi történetet bízunk rá, mint a közvetlen környezetünkben élőkre.
Az ellenség gyermekei sorozatunkban például forgattunk egy észak-koreai fogolytáborban született férfivel, aki borzalmas dolgokon ment keresztül. A szeme láttára végezték ki az anyját és a testvérét, mert ő kisgyerekként jelentette a tanáránál, hogy szökni terveznek. Vele és a feleségével dolgoztunk Szöulban, és nem meglepő módon nagyon zárkózott volt. A fiunkkal rögtön felengedett, felszabadultan nevetni is csak akkor láttuk, amikor a babával játszott. Közelebb hozott bennünket. Sok ilyen történet van.
– Nehéz témákat, tabusított történeteket igyekeztek feldolgozni nap mint nap. Forgatásokon, interjúk közben hangzanak el olyan mondatok, amitől újságíróként és emberileg is megáll bennetek az ütő. Mondanál példát?
– A messziről jött emberre néha több titkot, régi történetet bízunk rá, mint a közvetlen környezetünkben élőkre. Ráadásul átgondoljuk, átfogalmazzuk a régi sztorikat, kicsit más megvilágításból látjuk magunkat is. Ez a dokumentumfilm-készítés varázsa, legalábbis számunkra. Két lánnyal forgattunk tavaly Szarajevóban, akik az ostrom alatt voltak gyerekek, és azt hitték, már rég túl vannak a történteken.
Az egyikük végül olyan sötét titkokat árult el, olyan háborús traumákat, amikről még a testvére sem tud. Aztán megkért, hogy ezeket ne hozzuk nyilvánosságra, és ez így volt jó. Egy másik szereplőnk, Máté Gábor, a híres függőségspecialista orvos és író már a megismerkedésünkkor jelezte, hogy ne számítsunk túl sok érzelemre a részéről, mert ő ezen már rég túl van. Aztán előkerült egy napló, amelyben az anyukája és az apukája írta le neki a gondolatait 1944-ben, Budapesten. A napló felénél egy olyan bejegyzésre bukkant, amit még sosem olvasott, és a traumafeldolgozás 73 éves guruja zokogni kezdett. Ott például biztosan megállt az ütő bennünk is.
Cseke Eszter
Dokumentumfilm-rendező, riporter, televíziós újságíró.1980. március 10-én született, 1990 óta él Magyarországon. Dokumentumfilmezéssel a Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdett el foglalkozni. 2009 óta az On the Spot riportfilmsorozat rendezője S. Takács Andrással, akivel két kiskamerával emberi történeteket kutatnak a hírek mögött, legyen szó rettegett diktátorok gyermekeiről Castrótól Pinochetig vagy eldugott törzsekről Pápuától Etiópiáig. Munkájukért Monte-Carlóban Albert hercegtől vehették át a legfontosabb európai elismerést, amit tévéműsor kaphat, az Aranynimfát. Magyarországon Prima Primissima és Pulitzer-emlékdíjat, az Európa Tanácstól 2011-ben Press Freedom Awardot kaptak sorozatukért. 2015-ben kisfia született, most már hárman utaznak a világban.
– Az On the Spot sorozatoknak felületet biztosító médiaszolgáltatókkal, a Duna Médiaszolgáltató Zrt.-vel és az MTVA-val jövőre már nem folytatódik a közreműködés. Hogyan alakul tovább az On the Spot formátum? Hol lesztek láthatóak?
– Idén még ugyanúgy a Duna Tévén, ősszel indul az új sorozatunk. 2019-től máshol folytatjuk majd, hogy pontosan hol, még nem árulhatjuk el. Szerencsére sokan megkerestek, több ajánlatot kaptunk, mint gondoltuk.
– Enyhén szólva rutinos utazó vagy. Itt a nyár, a nyaralások, utazások ideje. Melyek azok a legpraktikusabb tanácsok, amelyeket szívesen megosztanál a kevésbé tapasztalt utazni vágyókkal?
– Próbáljanak minél kevesebb dolgot magukkal vinni. Nekem ez valahogy soha nem sikerül. Rutin ide vagy oda, mindig túl sok mindent gyömöszölök a bőröndbe. Apropó, bőrönd: érdemes befektetni egy nagyon jó minőségű darabba, mert a sok repülés hamar elbánik a rossz minőséggel. A világosabb színeket is kerülném, mert általában szurtosan kerülnek le a bőröndök a poggyászkiadó szalagról. Ha végre pihenhetünk, mi próbálunk a digitális világból is kikapcsolódni és egymásra figyelni. Szomorú látvány a legszebb nyaralóhelyeken az egymás mellett telefont nyomkodó párok és családok kavalkádja.
– Hova térnél vissza szívesen, illetve mi van még a bakancslistádon?
– Sokszor visszatérünk a kedvenc helyeinkre, például Indonéziába, Mexikóba vagy a Maldív-szigetekre. Nekem India is nagy kedvencem, a fiunk már háromszor járt ott. Bakancslistát nem készítek, de jelenleg Galapagos és az Antarktisz az áhított úticél.
Fotó: Emmer László
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
