A Marosvásárhelyen nemcsak arisztokrata körökben Micu bácsiként ismert Teleki Mihálynak más „szórakozást” szánt a történelem. Az 1949-es kitelepítés után rövid ideig a Duna-csatorna építéséhez vezényelték, utána alkalmi munkákat végzett, majd nyugdíjazásáig a jeddi ezüstróka-tenyészeten dolgozott kocsisként.
A rendszer éberségének lazulása következtében rövid ideig raktárnok is volt, de a származása nem tehette alkalmassá hasonlóan bizalmi pozícióra.
Reggelente a városi vágóhídról összeszedte a feldolgozás után megmaradt húst és bendőt, amit a Hidegvölgy mellett lévő telephelyen előkészítettek az állatoknak, azzal pedig kiszekerezett a jeddi erdőbe, a rókatenyészetre.
Felesége, Tisza Aimée ideig-óráig zacskókat ragasztott, gombokat nyomott és nevelte a négy gyermekét. Mindketten több nyelvet beszéltek magas színvonalon,
s amikor a hatvanas évektől egyre több ember számára vált fontossá az idegennyelv-tudás, a grófné teljes „normában” tanított, nyugdíjazása után pedig Teleki Mihály is ezzel foglalkozott. A gyerekek iskoláztatásának, egyetemi tanulmányainak költségeit jószerint a nyelvórákból teremtették elő.
A Teleki-kastély, Gernyeszeg
Fiúk, a család gernyeszegi kastélyának visszaigénylője, jelenlegi gazdája, gróf Teleki Kálmán azt mondja, nem emlékszik, hogy köreikben végletekig elkeseredett, nyafogó, siránkozó emberekkel találkozott volna. „Kastélybeli életükről azonban vajmi keveset tudtunk, a családtörténelemnek ez a része roppant hiányos – valószínűleg azért, mert ez életük roppant fájdalmas szakaszát elevenítette volna fel.
Édesanyám például a kitelepítést követően soha többé nem ment Gernyeszegre. Édesapám kijárt a kriptához, de családi programként soha nem szerepelt gernyeszegi kirándulás.
Apámat a fantasztikus humora, édesanyámat kivételes intelligenciája segítette a kastély, a korábbi életük elvesztése traumájának feldolgozásában”
– meséli Teleki Kálmán.
Gyermekként mégis eltölthetett egy hónapot az ősi kastélyban, miután 1955-ben Mihály bátyja tébécés lett, így valamennyi gyereket beutalták az ott létesített preventóriumba.
Gróf Teleki Kálmán
Eredetileg hosszabb időre, de mivel a gernyeszegi emberek túl nagy cécót csináltak a grófi csemeték körül, az indokoltnál jóval hamarabb hazaküldték őket. Amúgy meglehetősen hamar szembesülni kényszerült azzal, hogy ki is ő, és miért.
Mert ha egy tizennégy éves gyereknek azt mondják, nem mehet középiskolába, nehéz nem arra gondolni, hogy ő valamiért más, mint a többiek. De már előtte is „gyanús” volt önmagának, hiszen pionír sem lehetett.
Nővérét, Juliannát az érettségi előtt eltávolították a Bolyaiból, egy osztálytárs emlékkönyvébe írt valami szöveget, amit egy bizonyos Sárkány elvtárs reakciósnak és államellenesnek ítélt. Kálmán abban az évben volt hetedikes, sportosztályba járt, kosárlabdázott, készült a nyolcadik osztályra jogosító felvételire. A nővére kirúgása után azonban jelezték: a hetediket elvégezheti, de egyetlen vásárhelyi iskolában se próbálkozzon a líceumi felvételivel.
Gróf Teleki Mihály és felesége, Tisza Aimée
„Szüleim kitalálták, hogy a Vajdahunyadon élő barátjuk, Puy Tibor fogadjon engem örökbe, költözzem hozzá, járjak ott iskolába. Így lettem 1962 tavaszától Puy Kálmán, bár amint később kiderült az apám szekusdossziéjából, hiábavaló volt a manőver, a szervek nyilvántartásában változatlanul az apám fiaként szerepeltem.”
Egészen 1985-ig viselte a Puy nevet, akkor – már Belgiumban élőként – változtatta vissza Telekire. A román törvények szerint ma is Puy,
mivel az 1962-es örökbefogadást csak hosszas törvényszéki procedúra révén lehetne semmisnek nyilvánítani, amely során bebizonyítja, hogy a kommunizmus áldozatainak különös válfaja.
Fotó: Köntés Ernő, valamint családi archív felvételek
