Sportriporter, műsorvezető, konferanszié, fordító, szinkrontolmács. A csíkszeredai, alig 27 éves Pál-Pál Előd szép karriert tudhat magáénak. Jelenleg az M1 televíziónál dolgozik Budapesten, mellette nemzetközi eseményeken konferál. Szülőföldjét szenvedélyesen szereti, amikor Bécsben élt, képes volt akár két napra is hazautazni. Most úgy érzi, a helyén van, de azt mondja, egyszer biztosan hazaköltözik...
– Érdekes a neved.
– Ükapám, akinek a vezetékneve Pál volt, árva lett, és az a család, aki örökbe fogadta, a véletlenek összjátékaként szintén Pál. Mindkettőt megtartotta, a szülei nevét és tiszteletből az örökbe fogadó család nevét is. Édesapám egyébként Gyimesből származik, édesanyám Homoródalmásról. A mi famíliánkban komoly végletek vannak. Anyukám unitárius székely, apukám katolikus csángó, bennem pedig keveredik a kettő.
A sportriporter
– Gyermekkorodtól komolyan sportoltál, síeltél, tízévesen elkerültél otthonról. Hogyan élted meg?
– Brassóba költöztem, román csapatba kerültem, úgy, hogy jóformán egy mukkot sem tudtam azon a nyelven. Anyukám úgy engedett el, hogy cetliket tett a zsebeimbe, amelyeken ilyenek szerepeltek románul, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, meg az ő telefonszáma, és azt mondta, ha gond van, csak mutassam fel. Az elején nem volt könnyű, de gyermekként gyorsan tanul az ember.
– Középiskolás korodban profi sportoló akartál lenni?
– A csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumba jártam, amit imádtam, és mai napig büszke vagyok rá, hogy ennek az intézménynek a diákja lehettem. Próbáltam komolyan venni a tanulást és a sportolást is, de volt olyan év, hogy három hónapot is hiányoztam az iskolából, mert edzőtáborban voltunk, meg versenyeken, és amikor be kellett pótolni az elmaradást, előfordult, hogy 6-7 felmérőt is írtam egy napon. De megcsináltam. Ekkor már országos dobogós helyezéseket értem el, ám úgy éreztem, azon körülmények között, amik nekem adottak, jobb nem lehetek, akkor pedig minek csinálni. A líceum utolsó két éve alatt már azon gondolkodtam, hogyan mondjam meg édesapámnak, hogy én ezt nem akarom folytatni.
– Mi érdekelt?
– A sportújságírás. Már általános iskolában volt egy kis füzetem, amibe beragasztottam a kedvenc csapataim, sportolóim fotóit, és ezeket megkommentáltam. A nyelvek mindig nagyon jól mentek, és arra gondoltam, kommunikációt tanulok három nyelven, ezek a magyar, a román és a német, így Bécsbe mentem egyetemre. Úgy voltam vele, a kommunikáció szakból még kinőhet az újságírás. Persze nem hagytam az angolt sem. Hivatalosan interkulturális kommunikációnak hívják ezt a képzést, majd miután lediplomáztam, elvégeztem a tolmács szakot is.
Előd gyerekkorától sportol
– Rendszeresen konferálsz sportversenyeken. Ez hogyan kezdődött?
– Középiskolában volt egy saját sportújságom, amelyet szerintem ismert a városunk polgármestere is, hiszen mindegyik számot elküldtem neki. 18 sem voltam még, amikor megrendezték Székelyföld Kerékpáros Körversenyét. Ekkor felhívtam a város vezetőjét, és azt mondtam, szeretném én konferálni, ha kell, négy nyelven is meg tudom csinálni. Így kezdődött, és ezt az eseményt a mai napig szívügyemnek tekintem. Később már hívtak Szebenbe, Kolozsvárra, Bukarestbe is, így már a karrierem elején komoly tapasztalatra, referenciákra tettem szert. Amikor befejeztem az egyetemet, óriási lehetőséget láttam a többnyelvű műsorvezetésben, így sokszor én jelentkeztem a szervezőknél. Naponta 30-40 e-mailt küldtem el az önéletrajzommal. Csak kerékpárosmaraton-ügyben küldtem 40 levelet, és ezekből mindössze két megbízás lett. Így kezdődött.
– Miért nem maradtál Bécsben?
– Nem szerettem azt a várost, túl rideg volt számomra. Ideális hely a művelődésre, a tanulásra, de az emberek nem szenvedélyesek. Jó volt ott egyetemre járni, de dolgozni inkább máshol szerettem volna.
Sokszor maga jelentkezett a szervezőknél, ha többnyelvű műsorvezetésre volt kilátás
– Most Budapesten élsz, az M1 csatorna sportriportere vagy. Ott otthon vagy?
– Budapestet nagyon szeretem, bár ott is lehetnének rossz élményeim, de mindig tudtam kezelni a helyzeteket. Arra szoktam gondolni, hogy aki meg akar bántani, az tudatlan, nem ismeri a történelmet, és nem is kellett annyit alkalmazkodnia másokhoz, mint nekünk, erdélyieknek. Mi sokkal rugalmasabbak vagyunk a történelmünkből kifolyólag. Sokszor van olyan, hogy meg lehetne sértődni, de nem érdemes (nevet).
– Fontosak a gyökereid, vérbeli székelynek tartod magad. Miben mutatkozik ez meg?
– Bármilyen nyelven beszélek, nincs székely akcentusom, de ha magyarul, akkor érződik! Számomra fontos, hogy azt mondják rólam, ez a fiú Székelyföldről indult, lehet rá számítani. Egyébként azt gondolom, a szorgalmam és a vasakaratom a legfontosabb tulajdonságom, és ennek köszönhetek mindent. Ez pedig székely genetika. Nincs lehetetlen, mindenhez (is) értünk, nagy a munkabírásunk. Mert megszoktuk, hogy nekünk többet kell bizonyítanunk, mint másoknak.
Ilyen (is) egy vérbeli székely
– Szerinted igaz, hogy a székely pasik nehezen udvarolnak?
– Én úgy látom, igen. A székely embernek mindig is nehéz volt beszélnie az érzéseiről, a gondolatairól, mert nagyon szűk az a kör, amelyben mi megértjük egymást. Ez kiterjed a kapcsolatainkra is. Sok időnek kell eltelnie, mire megbízunk egy társban annyira, hogy megnyíljunk. Nekem szerencsére sikerül (mosolyog). Én most boldog párkapcsolatban élek, de úgy látom, nagyon nehéz és egyre nehezebb manapság társat találni. Felszínesebbek az emberek, mint régen, többet adnak a külsőségekre, és az igazi értékeket észre sem veszik.
– Gondolkodsz azon, hogy egyszer hazaköltözöl?
– Abszolút, ha idősebb leszek. Aktív szeretnék lenni a közéletben, és tenni a szülőföldemért. A hazaút is mindig örömmel tölt el. Ha Balavásárnál leütöm a kanyarjelzőt, és letérek balra, nagyot dobban a szívem, és tudom, hogy hazaértem.
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. decemberi lapszámában jelent meg.
