Mikes Borbála nagyon szenvedett ettől az állapottól. „Ha mégis kaptunk valamit, az követte: az iskolában csak azt mondhatod, amit ott tanítanak, nem pedig, amit itthon beszélünk. Gyerekként roppant nehéz volt felfogni, hogy mindent elvettek tőlünk, hogy csak a város peremén szabad laknunk, hogy nem szabad elhagynunk Kolozsvárt. Akár a jobbágyok, akiknek helyhezkötöttségéről épp akkoriban tanultuk. És ha ezt most elítéljük, bennünket miért kell hasonló sorban tartani? A hatvanas években Magyarországon egy társaságban szembesültem azzal, mennyire nem tudok semmit a magyar történelemről, Erdélyről.
Édesapja, gróf Mikes Mihály valóban nem akart beszélni a múltról. Amúgy is hallgatag ember volt, rengeteg klasszikus zenét hallgatott, néha mesélt is hozzá, képeket alkotott. Visszahúzódását az is táplálta, hogy születési rendellenesség miatt gyakorlatilag egész életében sánta volt, tizenhat éves korában Svájcban több, akkor úttörőnek számító korrekciós jellegű műtétet hajtottak végre rajta, de eredmény nélkül. Fémprotézisével ugyan még autót is vezetett, de állapota rohamosan romlott. A világháború után sokáig nagyon bízott az amerikaiak eljövetelében, abban, hogy a kommunizmus képtelen lesz sokáig talpon maradni. Aztán egyszer csak hirtelen feladta a reményt, igyekezett eltemetni magában az egészet.
Az Argentínában élő, már halálos beteg Bánffy Ágnes kérte testvérét, Esztert, menjen ki hozzá. Borbála édesanyja első útlevél kérését elutasították, másodszor már Borbála jelentkezett kihallgatásra. „A kolozsvári Árpád úti központban a parancsnoknak elmondtam a begyakorolt szöveget, mivel ő mindegyre csak azt hajtogatta, hogy nem lehet. Én meg kezdtem elölről, kérleltem, sírni kezdtem, mire ő egyre idegesebb lett. Aztán hirtelen véget vetett az audienciának azzal, hogy majd írásban válaszol.
