Kiskamasz koromban elolvastam egy Csoma-életrajzot, talán ez volt a kiindulópontja, mondja Pengő Zoltán. A vágy valamikor a 90-es években született meg bennem, igaz, álmodozás szintjén. Arra gondoltam: milyen izgalmas projekt lenne elindulni itthonról gyalog Ladak felé.
– Mi vezetett oda tavaly, hogy meg is valósítsd?
– Csetri Eleknek a Kőrösi-életrajzát lapozgattam, és megakadt a szemem azon, hogy Csoma 1819-ben indult útnak. Azt mondtam: most lesz a 200. évforduló, a megfelelő alkalom, hogy elinduljak. Egy pillanat alatt született meg bennem a döntés.
– Kalandortípusnak tartod magad?
– Nem, az eddigi életem azt mutatja, hogy nem vagyok igazi kalandor.
– Mi alapján tervezted meg az útvonalad?
– Csak nagyon kis részen követtem Csoma útját. A realitásból indultam ki és a lehetőségeimből. Úgy terveztem, hogy csak azokon a szakaszokon fogom követni az útvonalát, ahol fizikailag lehetséges és nem túlságosan veszélyes. Emiatt az út jó része esett. Fel sem merült, hogy átgyalogoljak Irakon, Szírián, és Afganisztánt is kizártam, mint helyszínt.
– Mely országokon, városokon vitt keresztül az utad?
– Nagyenyedtől Russéig Kőrösinek az útvonalát követtem. Utána Szófia, majd Burgasz felé haladtam, onnan Isztambulba. Majd keresztül az Anatóliai-félsziget közepén Iránba. Teheránban értem el ismét Kőrösi útvonalát és követtem is volna, ha a körülmények engedik.
De a nemzetközi és iráni politikai helyzet felforrósodott, miután az amerikaiak likvidálták Szulejmáni tábornokot.
Másrészt előre nem látott kiadások miatt a tervezettnél hamarabb elfogyott a pénzem, és nem tudtam készpénzt felvenni, ez külföldieknek nem megengedett. Emiatt úgy döntöttem, hogy repülővel megyek tovább Indiába. Amritszárnál léptem rá újra Kőrösi útvonalára, Dzsamuig követtem, de ott véget is ért az út gyalogos szakasza, mivel Kasmír nem biztonságos, folyamatos harcok vannak az iszlamista szeparatisták és a kormányerők között, ezért járművel utaztam a fővárosig, Srinagarig. Mivel Ladakba május közepéig lehetetlen eljutni szárazföldön, repülővel mentem a fővárosba, Lehbe. Sajnos Zanglába, ahol Kőrösi a legtöbbet dolgozott, nem sikerült eljutni, a nagy hó miatt márciusban még járhatatlanok az utak, nem tudtam két hónapot várni, míg megnyitják. A pénzem sem tartott volna ki, de a járványügyi helyzet miatt sem vállaltam a kockázatot, hogy Indiában rekedjek.
– Hogy értékeled, mennyire sikerült elérni a kitűzött célt?
– A célom az volt, hogy eljussak Zanglába – ezt nem sikerült elérni. De nincs bennem hiányérzet, a körülmények gyakran erősebbek, mint az ember. Elégedett vagyok: több mint 4000 kilométert gyalogoltam, úgy érzem, ez tiszteletre méltó teljesítmény, főleg hogy átlagemberként vágtam neki az útnak, utoljára serdülőkoromban sportoltam.
– Mi volt a legnagyobb kihívás az út során?
– Az út különböző szakaszain más-más volt a domináns nehézség. Az elején rendkívül igénybe vett a gyaloglás, fizikai fáradtság gyötört, nagyon kimerültnek éreztem magam. Aztán ez elmúlt, a testem hozzászokott a terheléshez. A stabilitás hiánya is zavart, ez folyamatosan jelen volt az út során. Mindig egy új helyre kellett érkezni, és aztán tovább is indulni, új és új helyzetekkel kellett szembenézni megszakítás nélkül, ez nehézséget jelentett. Iránban a lehangoló közegtől szenvedtem, ez megnehezítette az ottlétet. Indiában is volt pszichés akadály: sok volt a mocsok, diszkomfort érzetet keltett. Természetesen a honvágy is megjelent egy adott ponton és folyamatosan nőtt. És nem tudtam kezelni, nem volt hogyan.
– Említetted, hogy Irán lehangolt, milyennek láttad a nők helyzetét?
– Irán embertelen, de viszonylag civilizált ország. A nők másodrendű állampolgárok, mégpedig törvényileg. Nem teljes értékű emberi lények: egy nő csak akkor kaphat útlevelet, ha jóváhagyja az apja vagy a férje.
Per esetén egy férfinak a tanúvallomása két nő vallomásával ér fel, tehát a nő félembernek számít.
De vannak képmutató dolgok is. A törvényi előírás az, hogy a nők el kell takarják a hajukat, de a kendő színére nincs kitétel, a rendszer mégis a feketét nyomatja az állami televízióban, a rendezvényein. A férfiak többsége is feketébe van öltözve. Ha valaki közalkalmazott, ajánlatos, hogy ne élénk színű ruhákban jelenjen meg a munkahelyén. Nem fogják kirúgni, de lőttek a szakmai előmenetelének.
– Találkoztál nőkkel családi körben? Hogyan nyilvánultak meg?
– Roppant tartózkodóan. Korlátozott a két nem érintkezésének lehetősége, szegregált az oktatás, csak az egyetemek koedukáltak. Kérdeztem fiatalokat, hogyan tudnak ismerkedni, és azt mondták: interneten keresztül találnak párt. A kislányokra is ráadják a kendőt, a családban az érintés, puszi csak szülő és gyerek, testvérek között fordulhat elő. És nem vallási fanatikusok között forgolódtam, csak olyanokat ismertem, akik nem rokonszenveztek a rendszerrel, de a nők ott is visszafogottak voltak. A legfelszabadultabbnak egy képzőművésznőt láttam, ő úgy beszélt, olyan gesztusai voltak, mint egy európai nőnek.
És volt még egy érdekes tapasztalatom: autóbusszal hagytam el Iránt, és amint átléptük a török határt, valamennyi utas felszabadultabb lett, a férfiak is és a nők is.
– Hogyan fogadtak a helyiek a különböző országokban?
– Mindenki barátságos és segítőkész volt Romániától Indiáig. Csak egy-két negatív tapasztalat akadt.
– Indiát milyennek láttad?
– Ha az ember nyitott szemmel jár Indiában, van egy kis rálátása a kultúrára, teljesen evidens, hogy multikulturális ország: vallásilag, nyelvileg, rasszok szempontjából.
– Rád melyik tartomány tett a legnagyobb benyomást?
– A legjobban Ladak tetszett, ahol a tibetiek a domináns etnikum. Teljesen más világ, mint India többi része. Civilizáltabb, tisztább, nyugodtabb. India nagyon hektikus, nyugtalan ország, a városokban hatalmas a zajszennyezés, aminek a fele indokolatlan. Ladak lényegesen tisztább és az emberek is lazábbak. Más a temperamentumuk, és ebből fakadóan az egész vidék nyugodtabb, békésebb.
– Mennyire lehet azonos azzal, amit annak idején Kőrösi Csoma Sándor láthatott?
– Ladak a vallásgyakorlás terén nem sokat változott, a tibeti nagyon valláscentrikus társadalom. Ennek ugyanazon megnyilvánulásait láthatta ő is, mint én. Bár a 200 év alatt a főváros, Leh átalakult, ez olyan szempontból is speciális, hogy a helyi építészeti stílus dominál, míg Indiát építészetileg az igénytelenség jellemzi. Itt a legtradicionálisabb az építészet egész Indiában. Ha Kőrösi odavetődne, ma is felismerné.
– Útinaplót is vezettél, magyarul, románul és angolul. Milyen volt a visszajelzés?
– Ez egyrészt időt és energiát vett el, de jelentős volt a pozitív hozadéka. Megerősítés volt, mivel a visszajelzések elsöprő többsége támogató, biztató volt. Sok, számomra ismeretlen román ember is követte az utamat. Érdeklődéssel figyelték, egy csomó pozitív visszajelzést kaptam. A román sajtó is írt rólam, úgyhogy elégedett vagyok.
– Így a végén, hogy látod: megérte az áldozatot?
– Egyáltalán nem volt áldozat. Ezt az utat élvezetből jártam végig, élvezetet okozott.
– Nekivágnál egy újabbnak?
– Nem, ezt amennyire tudtam, megvalósítottam, más út nem izgat. Soha nem fogok többé az életben több száz kilométeres gyalogútra vállalkozni. Egyszeri vállalkozás volt és egyáltalán nem bántam meg.
Fotó: Pengő Zoltán, The Kőrösi Project - From Transylvania to Ladakh
Friss lapszámunkat alább kérheted:
