Farkas Boglárka Angéla, aki az idei Transylvania International Film Festivalon átvehette a legjobb helyi (romániai) filmért járó fődíjat, még csak az út elején jár, de ügyesen helyt áll, és bizonyít a filmes világban.
Fiatal és lelkes
Nagyváradon született, Kolozsváron tanult, tanul párhuzamosan a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, és míg a filmrendezésben még csak nyitogatja a szárnyait, filmkritikusként már több éves gyakorlata van, 2018-ban a Filmtett Egyesület erdélyi fiataloknak meghirdetett kritikaíró versenyének fődíját is elnyerte. Mindemellett a filmtudományt érintő kutatómunkákba is becsatlakozott tanárnője, Virginás Andrea oldalán, a továbbiakban pedig Fischer István erdélyi dokumentumfilm-rendező munkásságát szeretné vizsgálni.
Budapest vagy Bukarest felé
Saját elmondása szerint nem emlékszik konkrétan, mikor döntötte el, hogy filmmel akar foglalkozni, de azt tudja, hogy mindig is szívta magába a filmeket. Bár nem volt szokványos döntés, a szülei támogatták, illetve azt mondták, hogy rendben, adjon egy esély a dolognak, de akkor álljon oda, csinálja, és mindent adjon bele.
Ha valaki azt a célt tűzi ki maga elé, hogy filmrendező lesz itthon, Erdélyben, nincs könnyű dolga. Hamar tudatosítani kell, hogy ez nem Amerika, hanem Kelet-Európa, ahol igencsak más költségkeretekkel dolgozik a filmipar, másfelől ez Románia, ahol magyarként gördülhetnek elénk extra akadályok, és igen, ez egy hagyományos társadalom, ahol így a postmetoo-erában, amikor nyugat már harcol a nők egyenjogúságáért a filmes közegben, itt még épp csak kezdünk nyitni bizonyos dolgok felé. Bogi ilyen téren
optimista, szerinte ez a legjobb kor, hogy egy nő rendező legyen. Sőt, elmondása szerint ezek a tényezők, amiket az emberek többnyire akadályként, nehézségként látnak, motiválók tudnak lenni.
Őt ezek mozgatják. Hálás az egyetemi tanárainak azért, hogy nem éreztették, hogy valami olyasmit tanul, amiből itthon úgysem lehet megélni, amire nincs kereslet, lelkesen tanították, és tudatosították, hogy elsősorban az a feladatuk, hogy a szakmát jól megtanulják. Hisz abban, hogy Erdélyben lehet kisjátékfilmet csinálni, van esély szakmában dolgozni, de közben realista is, nem tartja valószínűnek, hogy itt fog a következő Federico Fellini kikupálódni.
A díjátadón (bal szélen) /fotó: Nicu Cherciu, TIFF hivatalos
Alapvetően két irányba szokás a Kolozsváron megkezdett utat folytatni, meséli Bogi, Budapest vagy Bukarest felé. Ő itthon tervezi a jövőt, mert itt vannak kapcsolatai, itt van egy közeg, amelyből inspirálódni tud. És érzi magában azt a hitet, azt a buzgóságot, hogy itthon tegyen valamit.
Kell tudni, hogy fekete vagy fehér
Díjnyertes kisjátékfilmjét, az Amit nem vettünk észre című alkotást négy nap alatt forgatták, amatőr és profi színészekkel egyaránt, főleg fiatalokból álló stábbal. A forgatásról kérdeztem, arról, hogy számára, mint rendezőnek milyen volt a hangulat, a munkafolyamat – annak tükrében, hogy köztudott, hogy a filmipar eléggé rendezőcentrikus. Egy 23 éves nőt, lányt nehéz elképzelni a rendezői székből, hangosbeszélővel az évfolyamtársainak vagy épp a két-három évtizeddel idősebb elismert színészeknek kiabálni, parancsolgatni (legalábbis a filmekből ismert rendező képzet szerint).
Bogi meglepően tudatosan viszonyul a kérdéshez, szerinte
minden esetben, minden rendező számára egy komoly kihívás, hogy autoritást szerezzen maga számára, de ezt nem erőszakkal, hanem ésszel kell.
Ő is dolgozott ezen, például előre felkészült a stábtagok esetleges kérdéseire, hogy ne lehessen rajta fogást találni. A rendező autoritásához hozzátartozik, hogy tudja a válaszokat. Amikor megkérdezik, hogy fekete vagy fehér, akkor meg kell tudni mondani, hogy fekete vagy fehér. De azt is hangsúlyozza, hogy ez nem azt jelenti, hogy a rendező megy a saját feje után, és mindent jobban tud mindenkinél. Számára fontos volt a csapatmunka, akár ötleteket is kért, főleg a forgatás előtt, magánbeszélgetéseken volt erre lehetőség, volt idő emésztgetni, mérlegelni, és így a forgatásra már megvoltak a biztos válaszok.
Meg kell találni az egyensúlyt
Bogi elmondása szerint, kezdetben kicsit intimidáló volt profikkal dolgozni, a Kolozsvári Magyar Színház már elismert, ismert színészeivel, de mivel nagyon fontos volt, hogy például Kali Andreával, a film főszereplőjével egymásra hangolódjanak, valahogy minden jól alakult. A színészek megbíztak benne, nagyon pozitív volt a hozzáállásuk – alkotótársak voltak. Szerinte ez kortól független: a színész instrukciókat vár a rendezőtől. Tulajdonképpen az amatőrökkel való munkától még jobban „félt”, hiszen nekik nem lehet úgy utasításokat adni, mint valakinek, akinek ez szakmája.
Az Amit nem vettünk észre forgatásán /fotó: Orosz Bence
A forgatás utolsó napján, az utolsó kép után úgy érezte, hogy:
oké, készen vagyunk, befejeztük, most pedig kezdjük elölről, csináljuk újra, mert most már tudom, hogy hogyan kell.
Kamatoztatni kell a tapasztalatokat, és le kell tisztázni a dolgokat a fejedben. Segít, ha tudatosan állsz a munkához, a szerepedhez, mert bármennyire is csapat a stáb, vezetőként tekintenek a rendezőre, elvárásaik vannak vele szemben. Ez olyan szerep, amelyben nem szabad kétségbe esni, vagy ha kétségbe is vagy esve, ez nem szabad látszódjon rajtad.
A rendező nő
A nő-kérdés, illetve a női rendezők kérdése újra és újra előkerül a beszélgetésünkben. Bogi hangsúlyozza, hogy bár nem értük el a maximumot, és rengeteg harc áll emögött, most végre jó női rendezőnek lenni, talán a legjobb most. A torontói filmfesztivált említi példaként – amelyen kritikusként, online ő is részt vesz –, ahol a felvonuló filmek 46 százaléka női rendezőhöz vagy női társrendezőhöz kapcsolódik.
Fotó: Nicu Cherciu /TIFF hivatalos
Bár nálunk annyira még nem bevett szokás, de Nyugat-Európában fesztiválok, pályázatok vannak a női rendezőkre kiélezve, fontos, hogy a nőket segítsék. Úgy véli most kell jönni, most kell lépni, mert most tényleg rengeteg lehetőség van a nők számára.
Azt szeretné, ha a skatulyázások megszűnnének, és ma, amikor már nők is rendeznek háborús filmeket és szuperhős vagy akciófilmeket is, akkor az emberek nem társítanák a női rendezőket a csepegős, romantikus filmekhez.
Amikor arról faggatom, hogy ha majd ő rendez nagyjátékfilmet – ami Erdélyben nem lenne újdonság egy nőtől, hisz Szőcs Petra Déva című filmje tavaly került a mozikba, és remélhetőleg hamarosan Felméri Cecília, kolozsvári rendezőnő Spirál című filmje is bemutatásra kerül a hazai mozikban – Bogi arról beszél, hogy bár még nem érzi késznek magát egy nagyjátékfilmre, egyelőre csak azt tudja, hogy olyan filmet szeretne, aminek egy jelenete, mondata, poénja maradandó, és összekötheti az embereket. Példaként az általa kedvelt cseh új hullám, nemrég elhunyt rendezőjét, Jiří Menzelt említi, és az ő nagy „poénját”: Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!
Lehet vagy nem lehet pénz nélkül?
Bár kiábrándítónak tűnhet a válasz, Bogi szerint is a filmkészítéshez pénz kell. Nem kell hollywoodi gázsikat elképzelni, de akár így, egy erdélyi filmecske kapcsán is nagyok a költségek, sőt egy egyetemi vizsgafilm kapcsán is, hiszen hiába nem kapnak fizetést a stábtagok, de a napi két étkezés vagy a helyszínbérlés, az áram vagy akár a parkolás biztosítása meglepően nagy költségek. Minden projekt más, és persze, vannak low-buget filmek, mint például Hajdu Szabolcs legutóbbi filmje, a Kolozsváron forgatott Békeidő is, de azért bizonyos tőke mindig kell.
Ami pedig a megélhetést illeti, szerinte Erdélyben nincs olyan, hogy valaki csakis kizárólag filmrendező, és ebből boldogul, azonban ő optimista, szeretne a kettős leosztásban maradni, írni és rendezni is, reméli, hogy mindkettőre lesz minél több lehetősége.
Kiemelt kép: Orosz Bence
