– Mikor kapta az első biciklijét?
– 4 éves koromban egy triciklivel kezdtem. Arra nagyon emlékszem, egy bordópiros jármű volt, és sokak örömére mindig húztam magam után meg zörgettem vele. Aztán 13–14 éves koromban lett az első saját vásárlású biciklim.
– Szerelem volt első látásra?
– Igazából nem. Mint minden kisgyerek, megtanultam én is kerékpározni, viszont idővel megtanultam, hogy biciklivel nem csak el lehet jutni A-ból B-be, hanem öröm egyensúlyozni, tekerni. Vallom, hogy
a biciklizés számomra olyan, mint az élet: ha van lendület, akkor meg tudom tartani az egyensúlyt is.
Gyimesfelsőlokon nem műúton kezdtem, de az megfogott, hogy milyen vagány két keréken gurulni, erőfeszítést kifejteni.
– Mikor merészkedett el először két keréken hosszabb távra?
– 2006-ban tekertem el először Szászsebesről Csíksomlyóra. Az egy másfél napos táv volt. Az első hosszú zarándoklatunkat pedig 2012-ben szerveztük Csíksomlyó–Mariazell (Ausztria) útvonalon. Azt öt és fél nap alatt tettük meg, és 14-en voltunk. Akkor volt kibontakozóban a Mária út, és jött az ötlet, hogy milyen jó lenne hosszabb biciklitúrákat is szervezni. A mi zarándokcsoportunk az első, amely biciklivel teljesen bejárta a Mária utat: Csíksomlyó–Mariazell–Czestochowa–Medugorje, ezek kereszt formában helyezkednek el a térképen.
Santiago de Compostellaban, a Szent Jakab út célállomásán
De tulajdonképpen a mi biciklizéseink mindig egyfajta „Mária úton” vezettek, mert
a katolikus székely ember számára a zarándoklat a Szűzanyával kezdődik, és vele ér véget.
Így, amikor kifogytunk a Mária-útból, évente szerveztünk egy-egy hosszabb zarándokutat távoli kegyhelyekre: voltunk Lourdesban (Franciaország), Fatimában (Portugália), Santiago de Compostellában (Spanyolország), Rómában.
– Idén volt a 14. Ferences Biciklitúra, a Ferbit. Hogyan indult ennek a szervezése?
– 2008-ban kezdtem el szervezni, amikor másodéves teológus hallgató voltam, azzal a céllal, hogy a teremtett világ értékére, szépségére jobban odafigyeljünk. Ez bennem mély nyomot hagyott már kisgyerekkorom óta, mivel szerettem barangolni, csodálkozni a természetben, és gondoltam, milyen nagyszerű lenne ugyanez kerékpárral. Egyfajta figyelemfelkeltéssel indultunk, az első három évben szemétgyűjtési akciót is szerveztünk, de aztán rájöttem, hogy nekünk nem aktivistáknak kell lennünk, hanem sokkal inkább hirdetni Szent Ferencnek, a rendünk alapítójának szellemiségében: minden élő és élettelen dolog Isten dicséretére teremtetett.
Bár az első túrán csak hatan voltunk, a másodikon már több mint nyolcvan, a harmadik-negyediken pedig 120–130-as létszám volt. Ez már logisztikailag tarthatatlan, legalábbis egyedül. Úgy tapasztaltuk, hogy 60 és 90 között van az az ideális szám, ami még koordinálható. Ennyi emberre még oda tudunk figyelni. Mert
számomra nem az a cél, hogy nagy számok legyenek, hanem itt lelki folyamatok mennek végbe, mert miközben tekerünk, erőfeszítést fejtünk ki, a lelkünk zarándokol.
– Idővel, hogy ennyire felduzzadt a létszám, hosszas és komoly előkészületet igényelt egy ilyen túra megszervezése. Gondolom, másokat is bevont.
– Saját korábbi mulasztásaimon sokat tanultam, így alakult ki egy forgalomirányító csapat, egy egészségügyi, szerelői csapat. Ez első pillanattól megvolt, csak nem ilyen szervezett formában. Hála Istennek már több szervezet is kért tanácsot tőlünk, ellesték, hogy mi hogyan csináljuk, miként tudunk ennyi fiatalt együtt mozgatni? Ez a logisztika az évek folyamán kristályosodott ki, habár az alapkövetelmények mindig is megvoltak, a rendőrséggel, mentőegységgel mindig tartottuk a kapcsolatot.
– Az idén ez ráadásul kiegészült egy nagyobb tömeget megmozgató kezdeményezéssel, amelynek Csíksomlyó volt a helyszíne.
– Bennem sajnos keserű szájízt hagyott, hogy sok embert vissza kell utasítanom, nem tudom elfogadni a jelentkezését. Emiatt fogalmazódott meg, hogy miért ne szervezhetnénk egy 1001 Székely Kerékpáros Napot? Erre felkapták a fejüket a motoros barátaink, ismerőseink, hogy ők is kerékpárosok, mint mi. Így a motoros közösséget is meg tudtuk szólítani. Aztán a lovasok azt mondták, hogy ők is nyeregben vannak. Ezért mondtuk, hogy legyen mindenki nyeregben, a Csíksomlyói hegynyeregben, innen született a mottó is: „Jézus hív. Nyeregbe fel!”
Előtte sokan kérdezték, hogy nem túl merész vállalkozás ez? Ezer embert nem fog sikerülni összegyűjteni, de végül több mint 2700-an voltunk. A Jóisten segítségével mi azt szeretnénk, hogy ezt hagyománnyá tegyük: minden évben augusztus első vasárnapján találkozzunk a csíksomlyói hegynyeregben, ahol egy ferences búcsút szeretnénk kialakítani.
– Milyen a hangulata a biciklitúráknak?
– Ami nagyszerű ebben a Ferences Biciklitúrában, hogy nem verseny jellegű, itt nincs első és nincsenek utolsók, senkinek nem akasztunk hervadó babérkoszorút a nyakába. Mindig vannak olyanok, akik meghallva ezt a lehetőséget, úgy jelentkeznek be, mint valami teljesítménytúrára. Aztán rájönnek, hogy itt egészen más a hangulat, itt közösség van. Aki gyorsabb tempóban akar haladni, annak azt javasoljuk, hogy maradjon le öt kilométert, és jöjjön hátul, mert nem elöl kell megmutatni az erőt.
Nagyon jó azt megtapasztalni, hogy ez már nem is egy csoport, hanem egy közösség, hiszen egymásra szorulunk.
Érseki áldás Budapestre indulás előtt
Megtapasztaljuk, milyen alkalmazkodni egymáshoz. Ez hatalmas dolog, még most is tanuljuk. Kezdetben nem gondoltam, hogy ezeknek közösségépítő jellege lesz. Az elmúlt 14 alkalommal több mint ötezer fiatal fordult meg köztünk, akikkel együtt, Jézussal tekerünk, miközben a Jóistenre váltunk át. Ez számunkra fontos tanúságtevés, hiszen amikor az emberek meghallják, hogy indul a FerBiT, sok faluban és városban már készülnek, várnak, ez spontán alakult ki. Megtapasztaltuk, hogy milyen nagyszerű dolog úton lenni. Igazából én úgy gondolom, hogy
mindenki, aki zarándokol, nemcsak úton van, hanem jó úton van.
– Hogyan választják ki az útvonalakat?
– Az útvonalat minden évben úgy állítjuk össze, hogy legyen olyan rész is, ami nem túl forgalmas. Székelyföldet, Erdélyt már körbetekertük: Háromkúttól elkezdve Farkaspallóig, Csobányosig, Kostelekig, az Uz-völgyétől el egészen a Kászonokig, Torockóig, Máriaradnáig. Számunkra ismeretlen út már nincs. Viszont a kezdetektől nagyon ragaszkodtunk Csíksomlyóhoz, hisz vagy onnan indult vagy oda érkezett a Ferbit. Idén például Torockóról indultunk, és Csíksomlyóra érkeztünk.
– Volt-e valaha veszélyben az úton, akár egy sofőr óvatlansága miatt?
– Nagyon szemfülesnek kell lennünk, most már a forgalmas utakon rendőri kíséretet kapunk. Mi a szabályokat betartjuk, egymásra odafigyelünk, és hála Istennek nekünk még nem esett bántódásunk. De édesanyám tudja, hogy amikor én biciklizek, akkor ő csuklik, mert emlegetik, de hát, ez van.
– Mi volt az utolsó nagyobb kerékpáros célpontja?
– Szeptember közepén voltunk Budapesten a Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszuson. Azt igazából alig hirdettem meg, kapásból tizenöten voltunk. Ennél több jelentkezőt ezúttal sajnos nem tudtunk fogadni, bár nem akartunk senkit kizárni. De itt most tempó volt, hiszen csak oda 580 kilométert tekertünk négy és fél nap alatt. Az utolsó szakaszon már motoros rendőri kísérettel haladtunk, úgy bevittek a parlament elé, hogy észre se vettük.
– Hogyan tudja Istent belopni ezekbe a túrákba?
– Reggel közös imával kezdünk, közös torna, közös elmélkedések és csendes időszakok vannak. Szent Ferenc szellemében egyszerűségben arra törekszünk, hogy visszataláljunk a forrásokhoz.
Az a fontos, hogy felekezettől függetlenül mindenki olyan úton legyen, amely felemel, gazdagít.
Most már kialakult egy résztvevői mag, de sokszor olyan emberek vesznek részt, akik „nem templomajtó szaggatók”. Én arra érzek késztetést, hogy miközben az evangéliumot hirdetem, nyissak a világ felé, lépjek ki a megszokott környezetemből, vegyek részt egy olyan közösség életében, amely Istenre figyel, de nem erőltetve. Nálunk még senki nem panaszkodott, hogy „jaj, imádkozni kell”. Olyan szép egy pihenőnél egy tized rózsafüzér vagy egy jó beszélgetés. Aki akarja, az megosztja az élményét, van, aki könnyebben leírja. Tehát nagyon rugalmasan kezeljük. Amikor valakiért, valamiért felajánljuk az erőfeszítéseinket, akkor van egy közös cél. Azt tapasztalom, hogy érdemes útra kelni, és Istennel tekerni, hiszen kihajtjuk magunkból azt, ami lehúz, és ez szárnyakat ad.
Fotók: Gulyás László
korábban írtuk
Darvas Piroska: Mi a hagyományápolásról nem beszéltünk, mi azt éltük
Ha azt kérdezik, milyennek kell lennie a XXI. század egyházának, azt mondom: olyannak, amely mindenhol az ott élő emberekhez hasonul, az ők igényeire válaszol – tisztelettel és alázattal. Nagyon vonzó és hiteles lehet például egy székely falusi környezetben, ha egy szerzetesnő szövőszéken sző, üstben zakuszkát főz, gyógynövényeket szed, kapál, szénát gyűjt, és igen, akár mezőségit jár. Darvas Piroska, Csíkszentdomokoson szolgáló segítőnővér kezdetben ilyen tevékenységekkel „botránkoztatta” meg a falubeli
