Gombola András: A legfontosabb, hogy most józan vagyok

– Könyvedben azt írod, hogy te voltál a kiskirály, mesélj a kiskirály életéről.

– Amikor megéreztem a verseny ízét, amikor elkezdtem edzeni, nagyon furcsa volt számomra, mert megéreztem, hogy kemény munkával sok mindent el lehet érni. Korán tehetségesnek láttak a vívásban, és ezt próbáltam ki is használni. Sokszor úgy mentem el edzésre, hogy a nagyok álltak, és nem csináltak semmit, én meg mint a kis hülyegyerek dolgoztam egyedül ,és ennek egy idő után meglett az eredménye is.

– Mit éreztél egy-egy győzelem után?

– Szerintem ez már a szenvedélybetegségnek az egyik jele volt. Tehát ha valaki fanatikusan csinál valamit, az már függőség szerintem. A munkamánia is az. Ezeket így most már látom, de akkor nem tudtam, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy nekem abban a pillanatban topon kell lennem, és meg kell nyernem a versenyt.

Fotó: Czinzel László

– A könyvben írod, hogy az érettségidet is elintézték, a katonaságodat is elintézték, a katonaságnál az eskütételt is kiskapukon keresztül intézted. Ez természetes volt, azért, mert te sportoltál, az élet többi részével nem kellett foglalkoznod?

– Igen, abban az időben ez így működött. Természetes volt az, hogy ha valaki a sportnak él, akkor a többiek igyekeznek segíteni, amiben csak tudnak. Viszont ez egy hihetetlen elkényelmesedés. Én azt hittem, hogy ez ezzel jár, és ez így kötelező, ezért is voltam ilyen pökhendi. Ezzel szemben Magyarországon megtapasztaltam, hogy ez nem így van. Ott, ha valaki egyetemet akar végezni, akkor ott is segítik, amiben csak tudják, de rendesen bejár órákra, és nincs minden elintézve. Meg kell dolgozni mindenért, és valószínű, hogy ott azért nem csúsznak el ennyire a sportolók.

– Azt mondod, hogy akkor még pökhendi voltál, most az vagy?

– Dolgozom azon, hogy ne legyek. Van egy fajta önismeretem most már, és ezt nem csak én határozom meg, hanem a szenvedélybeteg társaim, akik ugyancsak szabadultak, és egymásnak tartunk tükröt. Sokat dolgozom a személyiségemen, és kezdem megismerni, hogy ki is vagyok én valójában.

Fotó: Czinzel László

– Ki vagy te valójában?

– A legfontosabb, amit most el tudok mondani magamról, hogy józan életű vagyok. Volt egyfajta szűklátószögem, ami már nincs, és ezért vagyok kicsit bátrabb. Jelenleg nem tartom magam önző embernek. Szeretek másokon segíteni, főleg azokon, akik hozzám hasonló cipőben járnak, akik most is ott vannak a gödör mélyén az alkohol vagy a drog miatt.

– Hogy kezdődött a te alkoholizmusod? Milyen út vezetett a vívóteremtől a kocsmáig?

– Kíváncsi kamasz voltam, akinek jó sporteredményei voltak, és ezeket megünnepeltük. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy verseny után rögtön elmentünk berúgni, de megtaláltuk a módját. Versenyek előtt én soha nem buliztam, hiszen egy kimaradt éjszakával két heti munkámat dobtam volna ki az ablakon. Utána viszont mindig nagy bulikat csaptunk.

Fotó: Czinzel László

– Hogy reagált a környezeted az alkoholizmusodra?

– Az alkohol  mindent rombol, és a legrosszabb az egészben, hogy én részegen nem azokat bántottam, akik közömbösek voltak számomra, hanem azokat, akiket szerettem. Nagyon mocskos volt a szám. A körülöttem lévőknek tudtam a gyenge pontjait, és ezzel terrorizáltam őket a sírógörcsig vagy a menekülésig. Az áldozat lehetett az anyám, a nővérem vagy a feleségem, nem számított. Ezzel a lelki terrorral pedig bárkit nagyon hamar ki lehet készíteni, éppen ezért elmenekültek tőlem az emberek.

– Neked mikor jutott el a tudatodig, hogy segítségre van szükséged?

– Mikor egyedül maradtam. Mikor reggel úgy keltem fel, hogy öklendeztem, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy a két deci vodkám meglegyen. Akkor, amikor eljutottam arra a szintre, hogy a két deci vodkát a tenyerembe hánytam, és mivel nem volt pénzem, hamar visszaittam a tenyeremből. Ettől mindig helyrejöttem egy kicsit.

– Most, több mint két év józanság után, mit tudsz javasolni azoknak, akik alkoholistákkal élnek együtt?

– Ezt most már nagyon egyszerűen látom. Nem szabad lenézni senkit azért, mert alkoholista. Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük. Nagyon sokan nem tudnak segítséget kérni, és ezért nem tudnak kiszállni ebből az állapotból. A legfontosabb, hogy valódi segítséget keressünk. Azt tapasztalom, hogy ilyen embereknél a veszekedés és agresszív segítségnyújtás nem szokott segíteni.

– Valódi segítségről beszélsz, ez mit jelent?

– Tudni kell, hogy a pszichiátria  nem megoldás! Berakják az embert két hétre a pszichiátriára, majd onnan kijőve legtöbben négy hónap után újra isznak. Olyan hely, vagyis terápiás csoport kell, ahol az illető saját személyiségén dolgozhat. De először is az kell, hogy az illető elismerje, hogy alkoholproblémái vannak, és segítséget kérjen.

Fotó: Czinzel László

– Mit tegyen mindeközben a hozzátartozó?

– Nagyon gyakori, hogy egy kilenc hónapos terápiáról kijön az illető, hazamegy, és a társa egy teljesen más embert kap vissza, aki őszintén tud beszélni, nyílt, megváltozik a szexualitása, sokkal nyugodtabb és higgadtabb. A feleség vagy a férj meg azt mondja, hogy te sokkal hülyébb vagy most, mint mikor ittál, meg hogy a szex sokkal jobb volt akkor, és egy csomó más dolog is. Tehát ha a hozzátartozó nem tudja kezelni ezt az új helyzetet, akkor nagy veszélyforrásnak teszi ki az alkoholistát. Éppen ezért szoktak ők is bejárni a csoportba.

– Neked mi kellett ahhoz, hogy segítséget kérj, és elmenj terápiázni?

– Amikor anyámat láttam, hogy már totál ki van készülve. Ül, bámul egy pontot, és már nem is mond semmit... Ekkor döntöttem úgy, hogy megyek, mert már teher vagyok mindenki számára.

– Józanon döntöttél?

– Nem, spiccesen.

– Az otthonba józanon mentél be?

– Soha! Mindig részegen mentem be, mert mindig az volt, hogy most fogok utoljára inni. A legtöbb embernek sikerül egyből leállni, nekem kellett két visszaesés ahhoz, hogy most itt legyek, és józan legyek.

– Félsz a visszaeséstől?

– Nem, nincs bennem félelem! Én jelenleg azt tudom, hogy szándékosan nem akarok többet inni.

– A terápia után a kapcsolataidat mennyire sikerült rendezni?

– A legnehezebb, ugyanakkor a legfontosabb a bizalom visszaszerzése. Kijöttem a terápiáról, és minden ismerősömön egy hatalmas kérdőjelet láttam, kíváncsiak voltak, hogy ez meddig fog tartani. Bizonyítani kellett, s kell ma is. Az idő és a bizalom az, ami visszahozhatja a kapcsolatokat. Persze ott, ahol totál felégettem mindent, vagy tartozásaim vannak, vagy nagyon csúnya vége lett a történetnek, ott egy kicsit nehezebb. De én megtettem és teszem a tőlem telhető dolgokat. Őszintén bocsánatot kértem.

– A terápia segített leszokni az alkoholról és drogokról, mi van a szexmániával? Miben változtak a párkapcsolataid azóta, hogy józan vagy?

– Freud évekig dolgozott nőkkel, de soha nem kapott választ a kérdésére, hogy mit akar a nő? Lassan én is eljutottam erre a szintre, most már soha az életben nem akarom megérteni őket. Rájöttem, hogy nem lehet őket megérteni, hiszen én azt mondom, hogy kérek egy kávét, ti meg úgy közelítitek ezt meg, hogy el kellene menjünk anyádékhoz, utána fel kellene vegyük a gyereket, és utána igyunk egy kávét – nevet jóízűen. Azt azonban tudom, hogy szeretni kell a nőket. A perverz dolgok teljesen elmúltak. A vadászösztönt az alkohol és a droghatás erősíti fel. Természetesen most is szívesen megnézem a szép lányokat,alkalomadtán utánuk is fordulok az utcán, de pont ennyi a történet. Nem szeretnék már szex után ismerkedni, hanem fordítva. De ha már itt tartunk, amennyi szexuális kalandom volt az életemben, ha egy sem lenne többé, akkor is nagyon jól állnék. Ugyanakkor társas lény vagyok, nem akarom egyedül leélni az életemet, de nem megfelelő dolgokat sem akarok magamra erőltetni.

– Jelenleg mivel foglalkozol?

– Sportolok, és angolt tanulok. Erősítem magam, ugyanis vívással kapcsolatos terveim vannak. Hihetetlen mennyiségű energia van bennem. Megszűnt az alkoholizálás, és maradt egy csomó szabadidőm. Ma már nem kell napi hat-hét órát a kocsmában üljek. Éppen ezért edzek.

Kiemelt kép: Czinzel László