A mama, Bánffy Eszter maga volt a csoda. Miután kimentette a családot a veszélyesnek ítélt városközpontból, teljes erejével, hitével fordult szembe a mindennapok viharával. Erős katolikus hite lánykorában az egyházi szolgálat irányába terelgette, s a Mikes Mihállyal való házasságkötése után
az egyre betegebb férj, valamint gyermekei gondozásában vélte megtalálni élete értelmét.
A család egyetlen munkaképes tagjaként sok mindennel megpróbálkozott: cukorkacsomagolás, karácsonyfadísz, majd harisnyakötés. Ez utóbbi munkában jelentős fantáziát láthatott, kötőgépet is vásárolt, hogy beállhasson egy kötőipari szövetkezetbe. Az álom azonban nem tartott sokáig, alig másfél év után „lebukott”, arisztokrata származása miatt nemcsak kirúgták, de a saját pénzen vásárolt gépet sem kapta vissza.
Harminc év alatt húsz munkahelyen fordult meg.
Dolgozott zöldségelosztóban, káposztasavanyítóban, hatalmas hordókat mosott, fertőtlenített, amelyekben ipari mennyiségben savanyították a gyalult káposztát. Kis híján belerokkant, a már-már elviselhetetlenül közönséges emberi környezet, az erős fizikai igénybevétel adott pillanatban puszta létében veszélyeztette. Később a csomagolóba került, ahol ládákat szedtek szét és kötegeltek, s bár a munka roppant nehéz volt, a jóval kellemesebb társaság – hozzá hasonló arisztokrata „elítéltek” is dolgoztak ott – a kékre fagyott kezeket is elviselhetőbbé tette.
Mikes Mihályné Bánffy Eszter
„Nem emlékszem éhezésre, de utólag borzasztó lelkiismeret-furdalásom van, hogy
akkor nem vettük észre: a szájuktól vonták meg az ételt, hogy nekünk kicsivel több jusson.
A velünk élő Mikes nagyanyám mindig éhes volt, csak mostanában tudatosult bennem, hogy ezért kopogtatta kanalával a tányért. A szüleim sok teát ittak, s ma már tudom, csak részben azért, hogy ne fázzanak. A fényképeket nézegetve tudatosult bennem, hogy a mama mennyire sovány volt. Csak jóval később, amikor már egy magánszabónál dolgozott, engedte meg magának, hogy fizetéskor megegyen egy 1 lej 50 banis mignont. Egyet, soha nem többet. Azt hiszem, hosszú éveken keresztül folyamatosan éhes lehetett szegény.”
Mikes Borbála életében 1952-ben jelent meg a jó tündér: magához vette egy jómódú zsidó család, ahol saját gyerekként kezelték, mindene megvolt.
A jó tündért is a mama hajtotta fel, akárcsak a kis házat a hegyoldalban.
Miután az iskolába járással társuló sok gyaloglás és a zsúfolt buszon való nyomorgás ellen két alkalommal is tüdőgyulladással tiltakozott a kislány nem túl acélos szervezete, Bánffy Eszter úgy döntött, tenni kell valamit. Valahányszor bement a városba, fölösleges csomagjait mindig ugyanabban a cipőüzletben hagyta egy időre. Ezek a betérések beszélgetésekkel is társultak, az anya pedig elpanaszolta, mennyit betegeskedik a lánya.
Mikes Mihályné és Josika Jankó a munkahelyen
A bolttulajdonos Kleinék egy alkalommal pedig arra panaszkodtak, hogy el akarnak venni tőlük egy szobát – akkoriban személyenként 8 négyzetméternyi lakófelületet tartott helyesnek a népjóléti kommunista hatalom –, és ők inkább odavennének egy gyereket, mit szól hozzá, kedves grófné?
„Ma is hallom anyám hangját, amint megkérdezi tőlem: akarsz Jolán néniéknél lakni?
Onnan járhatnál iskolába. A menekülés során annyiféle helyzettel találkoztam, hogy már semmilyen változás nem tudott megijeszteni, és csak arra tudtam gondolni, hogy megszabadulhatok a borzalmas, zsúfolt autóbusztól. Azt mondtam: igen, szeretnék.”
Kiemelt képen Mikes Mihály és Borbála 6 hónapos
korábban írtuk
Gróf Bethlen Anikó: Kislány a rengetegben
Gróf Bethlen Anikó a család első gyermekeként született 1938 októberében Kolozsváron. Azért a kincses városban, mert abban az időben egy kis szanatórium orvosprofesszor tulajdonosának feleségeként ott élt édesanyja, Ferencz-Mihály Éva nagyobbik nővére. Az apa, gróf Bethlen Gábor Debrecenben végezte az agrárakadémiát, a Kolozsváron orvosnak tanuló leendő nejét is ott ismerte meg.
