A kommunisták által kitervelt államosítási és faluátalakítási folyamat első hivatalos aktusa március másodikához kötődik. A kormány aznap fogadta el az 50 hektár fölötti földbirtokok kisajátításának törvényét, a lista 6258 birtokot, valamint 4456 kastély és udvarházat tartalmazott.
Azon az éjjelen országszerte 280 ezer embert, földbirtokosokat – köztük az erdélyi arisztokrácia itthon maradt tagjait – kuláklistára került személyeket és családtagjaikat hurcoltak el.
Megkezdődött a DO-ként történelembe ivódott kényszerlakhely-periódus, amely egyrészt felszámolta a „kizsákmányoló” történelmi osztályt, másrészt véglegesen megtörte a falusi társadalom nagygazdák által alkotott rétegét, amelyet a kapitalizmus vidéki szekértolójaként kategorizált a hatalom.
Tófalvi Zoltán marosvásárhelyi történész A háromszéki földbirtokosok dobrudzsai deportálása című tanulmányában foglalta össze az akció előkészítésének körülményeit. Ezek szerint 1949. március 2-án a végrehajtó osztagok tagjai átvették a megyei milícia parancsnokságától a kitelepítendő családok névsorát tartalmazó zárt borítékokat, kijelölték az akció során alkalmazott járműveket. Az osztagparancsnokok – pártaktivisták és a Szekuritáté emberei – személygépkocsikon a hatáskörükbe tartozó falvakba mentek, hogy felvegyék a kapcsolatot a polgármesterrel, a falubíróval, előkészítsék a terepet a terv zökkenőmentes végrehajtásához.
A szekuritátés egységek által kísért teherautók és autóbuszok úgy indultak el a megyeszékhelyekről, hogy a sötétség beállta után érjenek a célhoz, nehogy idejekorán lelepleződjenek, alkalmat adva esetleg az embereknek a menekülésre.
Pontban éjfélkor rohanták le a kiszemeltek házát.
Itt emberek éltek: Măcin, ötvenes évek
Társasági élet
Gróf Mikes Katalin a négyéves gyermek igencsak szelektív emlékezetével képes felidézni a történteket. „Amikor Zabolára megérkezett a csoport, csak a nagymamám volt mellettem, édesanyám éppen Torján járt látogatóban az Apor családnál.
Fél órát kaptunk az összecsomagolásra, úgy emlékszem, huszonöt kilós csomagot szedhettünk volna össze, de a nagy zűrzavarban szinte semmit sem tudtunk megmenteni, még ruhát is alig.
Édesanyámmal a sepsiszentgyörgyi rendőrség udvarán találkoztunk, őt Torjáról vitték be.”
Csoportkép deportáltakkal
Akadtak „szerencsésebbek” is, a ma Uzonban élő gróf Mikes Borbála családjára az aranyosgerendi Bánffy-Teleki kastélyban leselkedett a kommunista végzet, azonban „fülest” kaptak az aranyosgyéresi jegyzőtől, hogy mi készül a következő éjszakán. „Mama (gróf Bánffy Mária – szerk. megj.) sürgősen keresett egy teherautót, párnákat, paplanokat raktunk fel, a papa (gróf Mikes Mihály – szerk. megj.) pici szekrényét, a kamrában fellelhető élelmet. Ezzel döcögtünk el Kolozsvárig" – meséli a ma nyolcvanesztendős hölgy.
Donát út – Mikes Mihály, Imre és Borbála, 1954.
„Mamának még volt ideje eljuttatni a falusiakhoz egy-egy festményt, a családi ezüstből megmaradt darabokat.
Egy 18. századi, olasz festő által készített Szűz Mária-képet a család Fehér megyei birtokáról, a magyarcsesztvei kastélyból vitte el valaki, később beüzent Kolozsvárra, hogy három kiló zsírért hajlandó visszaadni. Ma is megvan, egy másik, az aranyosgerendi kastélyból való rámában, amelyben eredetileg egy Brandenburgi Katalint, Bethlen Gábor második feleségét ábrázoló festmény volt. Azt azonban valaki kivágta belőle.”
Az ominózus időponttól kezdődően
bő évtizeden át ezreknek kellett a kijelölt lakhelyen tartózkodniuk megalázó lakáskörülmények között, néhány kivételtől eltekintve képzettségükkel köszönő viszonyban sem lévő alantas munkára kényszerítve.
Közben meg hetente kellett jelentkezniük a helyi milícián. „A nagyszüleimtől hallottam, hogy a kitelepítésben és a heti jelentkezésben egyetlen pozitívum volt: ott mindenki találkozott mindenkivel, szinte társasági életet lehetett élni – idézte fel Mikes Borbála. – Igyekeztek humorral viszonyulni a helyzethez, nem törtek össze, a rosszban is próbáltak valami kis jót találni. A többnyire rokoni szálak által is összekötött családok próbáltak segíteni egymáson, ha már egy helyen lehettek.”
Cukrászda vagy halál
A szélsebesen végrehajtott kitelepítés azonban sokak számára csak a megpróbáltatások kezdetét jelentette. Másfél évvel később, 1950. szeptember 30-án ugyanis 76 háromszéki kényszerlakhelyest bevagoníroztak, és Dobrudzsába küldtek kényszermunkára. Ugyancsak Tófalvi Zoltán tanulmányából tudhatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgyre hurcoltakat azzal vádolták meg, hogy ők biztatták a gidófalvi kollektív gazdaság erőszakos megszervezése ellen lázadókat.
A zendülés letörésére kivezényelt karhatalom sortüzében ketten életüket vesztették, a lázadás szításával megvádolt, Dobrudzsa lakatlan pusztaságába hurcolt embereknek pedig éveken át a legnehezebb fizikai munkát kellett végezniük:
a rizstelepen dolgoztak, gátat építettek, állatokat gondoztak. A Tulcea megyei Măcin település közelében embertelen körülmények között, a legelemibb higiéniai feltételek teljes hiányában, vékony falú, egyterű barakkokban voltak kénytelenek átvészelni a zord teleket. A többség egészen a kényszerlakhelyre vonatkozó törvényrendelet 1963-as feloldásáig volt kénytelen ott élni, de az évek során akadtak olyanok is, akiket követhetetlen kritériumrendszer alapján hazaengedtek.
Gróf Mikes Éva, 1936.
Az első ilyen gróf Mikes Éva, Katalin édesanyja volt, akinek a megrendült egészségügyi állapotára való hivatkozással engedélyezték 1951-ben a Kolozsvárra költözést. Az ügyben némi kapaszkodót a zabolai Mikes-birtok mai reneszánszát vezénylő unoka, Roy Chowdhury Gergely által talált családi iratok kínálnak.
A két világháború között bizonyos dr. Gróza Péter ügyvéd a család jogi tanácsadójaként tevékenykedett, ugyanaz a Petru Groza, aki 1945. március 6. és 1952. június 2. között Románia miniszterelnöke volt. Bizonyíték ugyan nincs rá, fajsúlyos támogató nélkül azonban aligha kerülhetett volna sor hasonló kivételezettségre.
A család egyesítésére azonban igazából soha nem került sor. Katalin a szentkatolnai Künnle család által befogadva nevelkedett a háromszéki nagyközségben, ott végezte az elemi iskola osztályait is. Középiskolás korában került Kolozsvárra, de ott is csak ritkán találkozhatott az édesanyjával.
A dálnoki Beczásy Tánya – a kitelepítés-napi sepsiszentgyörgyi megemlékezések legfőbb animátora és szervezője – szülei a dobrudzsai különítmény utolsó hazatérői között voltak. Két lányuk, Erzsébet és Tánya szüleiktől elszakítva éltek itthon azokban az években, csak a három nyári hónapban mehettek hozzájuk a száműzetésbe, így inkább vakációként emlékeznek a várva várt hetekre, amikor végre lubickolhattak a Dunában és a szülői szeretetben. Meghatóan beszédes, ahogyan a két kislány reagált a ’49. március 2–3-i éjszakán történtekre: a tízéves Erzsébet azt kérdezte, hogy megölni viszik-e őket, míg a négyéves Tánya meg volt győződve, hogy a szentgyörgyi cukrászdába indulnak. Hiszen a szüleik megígérték nekik…
Gróf Mikes Éva a kolozsvári lakatgyárban, ötvenes évek
Szövet cafatokban
Az Ausztriában született és szocializálódott Roy Chowdhury Gergely igazából csak felnőtt korában, a Zabolára való hazatelepülést követően szembesült a történések tényleges tragikumával. Addig legfeljebb felületes ismeretekkel rendelkezett az elveszített Erdélyről, a gyerekként tett hazalátogatásokról pedig többnyire kellemes emlékeket őriz. Hazatérése óta azonban igyekszik egyre mélyebbre ásni nemcsak saját családja történetében, hanem a kor eseményeinek krónikájában is, és azt tartja, hogy a kitelepítésekkel és a vagyonkisajátításokkal a kommunista hatalom alapvetően elérte a célját.
A családok ugyan fizikailag tovább léteztek, de társadalmi rétegként gyakorlatilag sikerült felszámolni őket, a nemesi családok szövete meggyengült, a birtokok, az épületek állapota végletekig leromlott, és ebből a helyzetből nagyon nehéz visszaépíteni a hajdani világot.
A 72 évvel ezelőtti kitelepítettek emlékét ma kopjafa idézi fel a sepsiszentgyörgyi Erzsébet-parkban, „békeidőkben” ott gyűltek össze az érintettek és érdeklődők a drámai társadalomátalakító intézkedés évfordulóján. Ma már csak öten élnek azok közül, akik Măcint tüskeként hordozzák a lelkükben.
Fotók: családi archívumokból
Kiemelt képünkön balról Bánffy Dani, Mikes Mihály, Stolberg Wika, Bánffy Eszter, 1937.
korábban írtuk
Keresd, a viszály és a béke otthona
Közepes minőségű, patak mellett kanyargó aszfalt úton haladok, a völgy gyönyörű, persze a természet Erdélyben gyakran kényeztet bennünket hasonló látványosságokkal. Ennek ellenére a Segesvár közeli Keresd amolyan világvége hely benyomását kelti.
