Hajtánnyal (rollerrel) érkezik egy 24 órás mentős ügyelet után a találkozóra. Fiatal, friss, tűz van a szemében, nem is látszik rajta a fáradtság. Kávét kér, azt mondja, az majd helyre teszi, mert elég nehéz éjszakája volt, alig másfél órát aludt. Mint kiderül, 11. osztályban jelentkezett önkéntesnek a marosvásárhelyi SMURD-ra, azóta ügyeletezik ott, és ma már első vonalbeli önkéntes asszisztens. Nem elégedett meg ezzel, 18 évesen a hegyimentőkhöz is bekopogott. Azt mondja, igaz rá a mondás, hogy a szakma talált rá, a hegyek, a hegyimentős élet.
– Hova vezethető vissza a hegyek iránti szereteted? Mikor fordult meg a fejedben először, hogy szívesen lennél hegyimentő?
– Szerettem mindig az adrenalint, hegyet, sziklát mászni, a barátaimmal sokat jártunk túrázni, kirándulni, szerettem a természetet. És bár sokat nem tévéztem, volt két sorozat, ami hatott rám: az egyik a Medicopter 117-Légimentők, a másik a Hegyimentők, ami a svájci Alpokban, Zermattban játszódott. Már akkor mondtam a szüleimnek, én egyszer ezt fogom csinálni. Aztán egy nap, épp egy héttel azelőtt, hogy betöltöttem volna a 18. évet, hazafelé a suliból bementem a Hegyimentő Szolgálathoz, mellyel már régóta szemeztem, és önkéntesnek jelentkeztem.
– Nem kerekedett ki a szemük, hogy mit akar ez a lány?
– Lehet, hogy az elején ők sem hitték, hogy komolyan és hosszútávra gondolom. Beszélgettem egyet Kovács Robival, a vezetővel, aki megkérdezte, hogy csak önkéntes szeretnék lenni, besegíteni a turista útvonalak fenntartásában, jelzések újrafestésében stb., vagy el is akarom végezni az Országos Hegyimentő Iskolát és képzett hegyimentő szeretnék lenni. Én mindent akartam. Így kezdődött el ez az egész, 18 éves lázzal.
– Volt még lány a csapatban akkor?
– Voltak, de nem ilyen fiatalok, mint én.
– Kell plusz erőnlét ehhez a munkához?
– Kell, hiszen nagyon igénybe vesz fizikailag és pszichésen is. Folyamatos edzésben kell lennem, mert
tartanom kell a szintet a csapatban levő férfiakkal. Bár örülök, hogy ők nem lányként, hanem csapattagként tekintenek rám.
Ez viszont azt jelenti, hogy nincs olyan, hogy lemaradok, ugyanazt a munkát nekem is el kell végeznem, mint mindenki másnak. Szeretek sportolni: szaladok, egyéni edzéseket végzek. Ugyanakkor időnként elmegyek extrém időjárásban is a hegyre, mert tudom, hogy meg kell azt tapasztalnom.
– De nem egyedül mégy…
– Nem, egyedül soha. A pszichés erőnléthez elmesélek egy rövid történetet. Barátokkal mentünk kirándulni a Királykőre. Előttünk haladt két, nálunk idősebb férfi. Egy nehéz szakasznál utolértük egyiküket, aki lemaradt a társától és nem akart tovább menni. Hó volt, hideg, kisebb pánikrohamot kapott. Helikoptert akart hívni. Próbáltam megnyugtatni, lebeszélni a helikopteres hívásról, elmondtam, hogy hegyimentő vagyok és meggyőztem végül, hogy együtt menjünk tovább.
Este, a menedékházban, ahol éjszakáztunk, megköszönte nekem, hogy segítettem, amikor ő feladta volna. Nemcsak sérülések esetén lehet és kell segíteni, hanem ilyen helyzetben is.
– Mi kell az Országos Hegyimentő Iskolához?
– Érdemes legalább két évet önkénteskedni az iskola előtt. Addig szükséges egy nagyon sokrétű tudást elsajátítani: megtanulni az eszközök használatát, a kötéltechnikákat, jól kell tudni használni a térképet, meg kell tanulni a csapatban való együttműködést, azt, hogy milyen mentésen milyen felszerelést kell használni, a tiroli kiépítését, az elsősegélynyújtást, amiben már a SMURD-os önkéntes éveimből volt tapasztalatom stb. Ezt követően lehet beiratkozni az Országos Hegyimentő Iskolába, ami a Bucsecs-hegységben, Padinán van. Van egy nyári és egy téli képzés. A nyárit 3 éve, a télit most februárban végeztem el, majd záróvizsgáztam és szakképzett hegyimentő lettem.
– Mesélj, milyen feladatok voltak a hegyimentő iskolában?
– Több mint ötvenen voltunk, ebből csak hárman lányok, a csapatomban pedig én voltam az egyedüli, de nem éreztem magam egyáltalán háttérbe szorítva. Kértem az oktatómat is, hogy velem ne kivételezzen.
Az iskolában gyakorlatok voltak. Például bivakoltunk, vagyis kint aludtunk a szabadban éjszaka. -20 fokos hidegben, 100 km/órás szélben túrasíeltünk. Másnap a sípályán gyakoroltuk a mentést. Egy nap a helikopteres mentésre volt szánva, gyakoroltuk a kötélen való mentést: hogyan csatoljuk be magunkat, a beteget, hogyan kommunikáljunk a pilótákkal.
– Volt már olyan, hogy féltél, veszélyben érezted magad?
– A félelmet legyőztem, mindig. Ezért fontos a csapatmunka, mert egymást bátorítjuk. Ugyanakkor mi
folyamatos veszélyhelyzetnek vagyunk kitéve, mert például egy mentésnél akár 5–6 ember is lóghat egy kötélen a sebesülttel. Meg kell tanulni bízni a felszerelésben,
tudni, hogy a karabiner, a kötél mennyit bír, de ha biztonságosan csinálunk mindent – márpedig ez a kötelességünk –, akkor kevés az esélye a veszélyhelyzetnek.
– Van olyan akció, amitől tartasz, félsz…
– Érdekes kérdés… Amikor elmegyünk egy mentésre, soha nem tudjuk, mi vár ránk. Ez folyamatos adrenalin-töltet, hogy na, vajon ott mi lesz. Én ezt szeretem. Azt sem tudom soha, hogy mikor jövünk vissza. Hogy a mentés 5–6 órát tart, vagy 2–3 napot. A szüleimnek mindig szólok, mikor indulok, kérdezik mikor jövök, de erre nem tudok válaszolni.
– Féltenek?
– Igen. Bár nem mutatják, de tudom, hogy féltenek. És úgy látom, hogy azért legbelül büszkék is rám.
– Fiatal vagy még, de érdekelne, hogy látod: ez az életforma összeegyeztethető lesz a családdal?
– Sokat gondolok erre. Nagyon családcentrikusnak tartom magam, szeretnék is családot: férjet, gyerekeket. Úgy gondolom, hogy egy olyan férjre van szükségem, aki ezt megérti, ő is szereti a természetet, a hegyeket, a túrázást. Persze, ha lesz családom, akkor valószínűleg egy picit vissza kell venni a tempóból, de szeretném, ha olyan társra találnék, aki támogat ebben.
– Illetve a jövendőbeli munkáddal is össze kell majd egyeztetni, mert ahogy látom, egyszerre két pályán próbálsz kiteljesedni.
– Azt mondhatom, hogy asszisztensként és hegyimentőként is látom magam a jövőben. Egyiktől sem szeretnék megválni. Ez fontos kérdés most az életemben. Asszisztensként szeretnék elhelyezkedni, de nagyon szeretem a hegyimentős életet és nem tudnám csak úgy abbahagyni.
Legjobb lenne sürgősségi ellátásban elhelyezkedni, mert a kettő nagyon összefonódik.
Már a kezdeteknél is hasznos volt, hogy volt elsősegély-tapasztalatom, bátrabban mertek rám bízni különböző feladatokat, például sporteseményeken, ahol bizony voltak komoly sérülések, amiket sikerült jól megoldani.
– Máshol el tudnád képzelni magad?
– Nem. Ez az életem része, és úgy érzem, ebben kell tovább fejlődnöm. Akár külföldön is el tudnám képzelni magam, mert vannak álmaim…
– A svájci alpok? Zermatt?
– Hátha egyszer oda is eljutok és akkor a Medicopteres álom valóra válik.
– Kinek ajánlanád, ki jelentkezzen hegyimentőnek?
Annak, aki nyitott, szereti a természetet, szeret az emberekkel dolgozni, a hegyekbe járni. Érdemes kipróbálni, megtapasztalni, főleg fiataloknak, mert látom a saját korosztályomat, hogy el vannak lustulva. A barátaim is mondják, hogy milyen menő barátuk van, de ők is tudnák csinálni, csak elhatározás kell, és persze szeretni is kell ezt.
Szeretem azt is, hogy mindig készenlétben kell lenni. A csomagom most is kész van. A hétvégi szolgálatok mellett, ha a hétköznapokban történik valami, és segítségre van szükség a hivatásos, alkalmazott hegyimentőkön kívül, akkor hívnak. Reggel kaptam az üzenetet, hogy ha úgy adódik, szabad vagyok-e. Visszajeleztem, hogy igen. Úgyhogy, ha most interjú közben jönne a hívás, akkor itt kellene hagynom téged, a kávét, és bár ügyeletes voltam a SMURD-on, és keveset aludtam, mennem kellene.
– Még mielőtt megtörténne, hadd kérdezzem meg, hogy mi a legközelebbi cél?
– Rövid távú célok közé tartozik most a sikeres államvizsga és egy mesterképzés. Amúgy meg a hegyimentőknél feliratkoztam a búváriskolába, és el szeretném végezni a barlangi-mentőiskolát is.
Sok sikert hozzá!
