Enikő dramaturgiát végzett szülővárosában, Kolozsváron, ahol aztán a mesteri alatt egy könyvkiadónál szerkesztőként kezdett dolgozni. Most mégis azt mondja, az ő mesterségének címere a Telefonos Szeretetszolgálat annál is inkább, mert már a kezdeteknél segített annak létrejöttében.
– Bábáskodtam, igen. Sokszor viccesen azt mondjuk a férjemmel, hogy a Telefonos Szeretetszolgálat (a továbbiakban TELSZ) a nulladik gyermekünk. 2009 májusában volt az esküvőnk, és a nászutunk után egy héttel már fogadtuk az első hívásokat. Hosszú ideig önkénteskedtem. Aztán ahogy megszülettek a gyermekeink – egymás után három – és Marosvásárhelyre költöztünk, feltevődött a kérdés, hogy hova menjek dolgozni? Megszületett bennem a vágy, hogy szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni.
Enikő és férje
Tudtam, hogy Norbertnek, a férjemnek is szüksége van rám. Amíg ő tárgyal, terveket sző, álmodozik, addig én elvégezhetem azokat a dolgokat, amelyek segítik a kerekek olajozott működését. Szóval úgy érzem, az Úristen terelt erre az útra.
– Mivel foglalkozol az egyesületnél?
– Nagyon sok adminisztratív feladatom van, foglalkozom az önkéntesekkel is, valamint a Solidaris Egyesület egyéb rendszeres programjaival, például az Adventi Szeretetvendégséggel, az ingyenes nyári gyermektáborokkal, a Menedékszobával. Idén szeretnénk útjára indítani az Erdélyi Népfőiskolát és van jótékonysági lerakatunk is.
Szívügyem mégiscsak a Telefonos Szeretetszolgálatban végzett ügyelet, amikor a telefonhívásokat fogadom, beszélek a rászorulókkal, illetve nagyon szeretek kimenni hozzájuk,
hiszen a kéréseket teljesíteni kell.
– Merünk segítséget kérni?
– Nagyon sok rászoruló, mikor elvisszük hozzá a meleg ételt, azt mondja, hogy Hát, vigye inkább másnak. Biztos van, aki jobban rászorul. Pedig sokszor nincs. Nagyon sok alázat van bennük. Ám van olyan személy is, aki bár lehet, hogy nem szorulna annyira rá, de mégis úgy érzi, jár neki. Teljesen lazán felsorolja, mit vigyünk, és még tejet is kér, mert a kávét nem tudja anélkül meginni. Ez az a pont, amikor le lehet szűrni, hogy ki mennyire szorul rá a segítségre.
– Adni tudunk?
– Aki hozzánk betelefonál, attól megkérdezzük, hogy Ő mivel tudna másnak segíteni? Ezen komolyan elgondolkodnak, mert erre a kérdésre nem számítanak. És ez nem azért fontos, hogy feltétlenül kérjük majd az ő segítségét, hanem hogy
gondolkodjon el azon, hogy bár nehéz helyzetben van, mégis mi az, amivel tudna segíteni. Lehet az, hogy bevásárol a szomszédnak; vagy az, hogy ha faluról kap 5 kg murkot, akkor egy fél kilót odaad egy családnak; vagy szívesen megvarr egy inget; vagy ablakot pucol.
Nem pénzben kell mérni ezt, a szándék a fontos. A válasz nagyon sok mindent elárul az illető személyről.
– Volt olyan helyzet, ami megviselt?
– Volt egy eset, amikor egy munkatárssal együtt kimentünk egy családhoz terepre. Általában kettesével megyünk, hogy biztonságban érezzük magunkat, és ne érjen vád, hogy valami eltűnt. A család, akihez mentünk nagyon furcsa háttérrel rendelkezett, nagyon sötét, hideg lakásban élnek. Folyamatosan mondták, mondták a panaszt, az olyan jellegű problémákat, amikor már az egész világ ellened van, mindenki rosszat akar. Durva dolgokat meséltek, a férfi közben cigarettázott. A sötétség, levegőtlenség, és az a nagyon rossz hangulat egy idő után annyira nyomasztóvá vált, hogy azt éreztem, nem fogok kijutni soha abból a házból. Ráadásul kulcsra volt zárva, mert kilincs nem volt az ajtón. Félelem lett úrrá rajtam. Majdnem sírva jöttem el, mert azt szuggerálták, hogy ha mi nem segítünk, akkor hiába mentünk. Nem lehet ezt szavakkal leírni. Ez volt a legrosszabb élményem.
– És a legjobb élmény?
– Amikor elmész egy rászorulóhoz, általában alapélelmet viszel neki, és amikor távozol, azt mondja, imádkozik érted. Ennél több nem kell.
– Volt olyan, amikor szakemberhez kellett irányítani egy betelefonálót?
– Van ilyen. Néha az illető tudja magáról, hogy problémája van, és meg is nevezi, hogy skizofrén vagy pánikbeteg, mert már volt szakembernél, és gyógyszert szed vagy szedett. Ilyen esetben ismét szakemberhez irányítjuk. Volt egy húszéves betelefonálónk, aki tudta, hogy lelki gondokkal küzd, őt a pszichológus-önkéntesünkhöz irányítottuk. Kiderült, hogy változtatni kell a gyógyszeradagoláson, ezért vannak félelmei, rémálmai. Betelefonált egy néni pár hete, mert nagyon félt, légszomja lett és attól tartott, hogy elkapta a koronavírust. Lehetett érezni, hogy ez már a pánikbetegség egy jele. Nyilván elmentünk hozzá, megnyugtattuk, de kérte, hogy ha lehet, egyik önkéntesünk maradjon ott éjszakára.
– Előfordulnak olyan kérések, amelyeknek nem tudtok eleget tenni?
– A bonyolult családi problémákat nem lehet átlátni pár perc beszélgetés után. Ilyen esetben többször helyszínre megyünk és találkozunk a betelefonálóval – bár erre az elmúlt időszakban nem volt lehetőség. Telefonon keresztül is sok minden kiderülhet, ez vezetett rá bennünket arra, hogy határozottabban rákérdezzünk olyan részletekre, amelyekre eddig talán nem mertünk.
– Több hívás érkezett a kijárási tilalom idején?
– Igen, sokan tanácstalanok voltak. Amikor beállt a szükségállapot, az idősek nem tudták, velük mi lesz. Ki váltja ki a gyógyszereiket, ki vásárol be nekik? Kimehetnek vagy nem? Mindenkit próbáltunk megnyugtatni, hogy kérdéseikkel bátran hívhatnak minket.
A szükségállapot kezdetén az önkénteseknek gyorstalpaló felkészítőt tartott egy családorvos, beszélgettünk pszichológussal arról, hogy mire számítsunk,
a betelefonálókkal hogyan beszéljünk, milyen szavakat mellőzzünk. Mire legyünk érzékenyebbek? Hogyan veszünk át például egy egészségügyi kártyát. Ezekre fel kellett készülni, mert számunkra is egy új helyzet volt.
– Mit tapasztaltatok az elmúlt két hónapban?
– Azért volt nagyon érdekes tapasztalat ez az időszak, mert gyorsan kellett rá reagálni. De felismertük, hogy nagyobb szükség van ránk, mint valaha. Naponta lehetett hozzánk telefonálni, segítséget kérni. Volt, hogy bevásároltunk, másnak kivettük a gyógyszerét, maszkokat, fertőtlenítőket osztottunk szét, tisztálkodási szereket, mosószert adományoztunk. És volt mindennap Szilágy megyéből kicsi Juliska néni, aki rendszeresen csak azért telefonált, hogy beszélgessünk vele.
– Miért fontos szerinted a telefonos segítségnyújtás?
– Mert a telefon mindig kéznél van, a kiszolgáltatott helyzetben levők számára is elérhető. Az elmúlt két hónapban azok, akiknek nem volt internet- vagy számítógép-hozzáférésük, nehezen élték meg, hogy nem tudnak kapcsolatba lépni emberekkel.
Ha segítség kell, krízishelyzet van, vagy csak egy egyszerű beszélgetésre vágynak, minket hívhatnak, elérhetőek vagyunk és segítünk.
Sokszor lehet, hogy az aznapi Igével, amit minden beszélgetés végén felolvasunk. Előfordul, hogy szíven találja a betelefonálót. Sokan el is pityergik magukat és megköszönik. Ilyenkor úgy gondolom,
nagyon jó, hogy az Igéé az utolsó szó, mert sok helyzetben tehetetlenek vagyunk mi is.
Bár segítünk, a megoldás nem mi vagyunk. Az, hogy telefonon kérnek segítséget, és hogy egyáltalán mernek segítséget kérni azért is fontos, mert sok rászoruló gondol, érez valamit, de nem tudja megnevezni. Amikor velünk beszélget, miután felsorolta az összes problémáját, rákérdezünk arra, hogy de mire van szüksége. És akkor ki kell tisztuljanak a gondolatok, és meg kell nevezze, hogy mit szeretne. Számukra ez nagyon fontos.
– Ha nem itt, akkor hol máshol tudnád elképzelni magad?
– Ez a munkahely számomra amennyire sokszínű és dinamikus, épp annyira stabil, hisz 11 éve ugyanazok az alappillérei. Ez biztonságot ad nekem. Úgyhogy nem gondolkodom azon, hogy hol máshol dolgoznék.
Ez egy olyan szolgálat, amely számomra létforma, nem merül ki a napi nyolc órában, és amely a családommal együtt végezhető. Pótolhatatlan az az élmény és tapasztalat, amikor egy-egy csomagot a gyerekekkel közösen készítünk el, viszünk ki, amikor családokat együtt látogathatunk meg, és esti imánkban gondolunk rájuk. Úgy érzem, itt a helyem és itt szükség van rám. És ha megkérdeznéd, mi lenne az én mesterségem konkrét címere, akkor a TELSZ logója lenne: a szívet bezáró telefonkagyló.
