• Fotó: Fekete Gyula archívuma
– Hogy kezdődött? Mikor és miért kezdted el kutatni a szülőfaludbeliek több mint száz évvel ezelőtti, amerikai munkavállalásáról szóló történeteit?
– Úgy nőttem fel, hogy a családban a felmenők emlékének, történeteinek felidézése szerves része volt a mindennapoknak. Olyannyira napi szintű volt a téma, mintha meg sem haltak volna… A Ceaușescu-rendszer végén voltam gyermek, és akkoriban a téli estéket, amikor sokszor nem volt villany sem, azzal töltöttük, hogy képzeletben végigjártuk a falut házról házra, hogy az ott lakók rokonaink-e, és ha igen, akkor milyen szálon. Máskor a nagyszüleim barátai-komái jöttek, és hallgattuk öcsémmel, ahogy felidézik a múltban élt embereket és történeteket. Nagyszüleim konyhája falán volt egy fénykép, rajta egy öltönyös férfi, lakkcipőben, zsebórával, nyakkendőben és bal kezének két ujján is gyűrű.
Sokat csodáltam ezt képet, azt mondták, hogy ő Ráduly Mihály, az ükapám, és Amerikában készült a fénykép.
Nehezen tudtam elképzelni a 80-as években, hogy hetven évvel azelőtt valaki járt Amerikában, és olyan ruhát hordott, amilyet a faluban akkoriban sem nagyon lehetett látni. Pásztor szülők írástudatlan gyermeke volt, aki a Falumezejéről elment a Fő út mellett élő, gazdagabb Boér családhoz szolgálni. Szerelmes lett az egyik lányba, Lidibe, és összeházasodtak. Hogy a család anyagi helyzetét, örökösödési ügyeit rendezni tudják, elment Amerikába, ahogy sok más almási is tette. Jobb életet szeretett volna teremteni, földeket venni, ami a legfontosabb megélhetési forrás volt akkoriban. Harminchárom évesen ment el 1912-ben. 1914-ben, amikor kitört az első világháború, több falustársával ott rekedt Amerikában. Pittsburgh mellett, New Brightonban egy ma is létező amerikai cégnél dolgozott, ahol fürdőszobai kádakon csiszolta a porcelánt. Ettől a porcelánportól tüdőbetegséget kapott, amiből az orvosok kigyógyították, és azt tanácsolták, dolgozzon a mezőn, ahol egészségesebb.
Csakhogy a mezei munkát ott sem fizették meg, abból nem lehetett megélni, nemhogy még haza is küldeni pénzt, így visszament a gyárba.
1920 januárjában betegen érkezett haza, és utána mindössze tíz hónapot élt a családja körében. Az amerikás keresetéből a felesége több földet is vásárolt, amelyek ma is a rokonság tulajdonában vannak.
Ibolya kezében a könyvsorozat második kötete • Fotó: Török-Sándor Ibolya archívuma
– A fotón kívül őrzött még meg bármi tárgyi emléket Ráduly Mihálytól a rokonság?
– Hozott haza egy tarisznyát, amivel dolgozni járt, van egy munkáskesztyű is, és megvan az útlevél, amin végig lehet kísérni a hazavezető útján, ahogy több országon keresztül jött. Még egy érdekesség a Munkás Betegsegélyző és Továbbképző Szervezet tagsági könyve, amiről azt hittem először, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában adták ki, azért van magyar nyelven, de nem. Ez Amerikában készült,
akkor annyi magyar munkavállaló volt Amerikában, hogy magyar nyelvű okmányokat állítottak ki nekik.
A kis könyv hátsó részében ott a teljes fordítás angolul is, persze. A kutatók szerint ez igazi ritkaság. Ezeknek az emlékeknek a birtokában, jó pár évvel ezelőtt, amikor már sok digitalizált, kutatható anyag is megtalálható volt online, elkezdtem utánajárni, találok-e bármit az ükapám amerikai útjáról, hogy jutott el Amerikába, hová ment, hol dolgozott…Találtam a hajós utaslistán még két másik almási nevet is: a Ráduly Andrásét és a Deák Ferencét.
Ráduly Mihály, az ükapa és tagsági könyve • Fotó: Török-Sándor Ibolya archívuma
– Mik a legkorábbi „nyomok”, amelyeken elindultál? Mi alapján, hol kutattál?
– A legelső nyomot általában az hajók utaslistáin találtam meg, de van, amit leszármazottak elmondása alapján elindulva vagy a halotti anyakönyvek alapján, ahol az akkori unitárius lelkész, Ajtay János megjegyzésben beírta, hogy Amerikában hunyt el. Édesapám, és amíg élt, addig nannyó segítségével megpróbálom megtalálni, hogy ki kinek volt a felmenője. Így jutok el a leszármazottakhoz, akikkel interjút készítek az amerikás felmenőjük élettörténetével kapcsolatban, gyűjtöm az amerikás dokumentumokat, tárgyakat, amit még a család megőrzött. De segítségemre volt például a szintén almási származású Tódor Enikő, Fekete Gyula, Rigó Gyöngyvér és Kenyeres Mátyás is, akik a családjukban ismert történeteket írták meg. Vagy dr. Felméri Judit, aki a fotózásban, sőt, a könyvek lektorálásában is segített.
– Más településeken is kutatod az „amerikázás” témát?
– Most egyelőre csak Homoródalmáson kutatom, de mivel az almási amerikások együtt utaztak és együtt éltek, dolgoztak a szomszéd településről kivándorlókkal, ezért a két Homoród mentéről több ember adatait is megtaláltam, de erre egyelőre nincs kapacitásom.
Most már ott tartok, hogy százötven körüli homoródalmási amerikás adataira találtam rá, többségében férfiak, de van köztük pár nő is.
Többen közülük többször is megfordultak Amerikában, jellemzően a keleti parton vállaltak munkát, bányákban, gyárakban.
Sándor András egyik levele Yukonból • Fotó: Török-Sándor Ibolya archívuma
– Biztos, hogy számos érdekes, és nyilván szomorú történetet, életutat megismertél. Mesélnél néhányról, amely neked valamiért fontos?
– A legszemélyesebb történetek természetesen a saját családomhoz köthető történetek, a már említett Ráduly Mihály ükapám története, és édesanyám felől is van egy ükapám, László Ferenc, akiről gyermekkoromban sokat hallottam, hogy két kisgyermeket hátrahagyva indult neki a nagy útnak, de a hajón megbetegedett és meg is halt. Ennek megtaláltam a nyomát az unitárius anyakönyvben, beírva, hogy eltemetve az Atlanti-óceánban. Itthon gyászistentisztelet tartottak az emlékére, és egy fejfa is volt állítva.
Számomra a legszomorúbb Sándor András Kerti története, aki hat gyermeket hagyott hátra a feleségével. Nemsokára kitört az első világháború, ezért ő is – sokakhoz hasonlóan – ott rekedt.
Dédunokái ma is őriznek néhány levelet 1915-ből, amit családjának írt. Szívszorító olvasni, ahogy feleségével irányítják levélen keresztül a családi gazdaságot.
Egy szerető, gondoskodó és az örökös honvágy miatt gyötrődő apa képét ismerhetjük meg, aki aztán megbetegszik, és 1917 év végén meghal. Egy magyar származású amerikai hölgy segített abban, hogy a Sharon nevű kisvárosban a sírhelyét megkereste az ottani temetőben. Egy másik a Kenyeres Dénes története, aki tizenhét évesen ment el, Chicago egyik külvárosában vállalt munkát. A falustársai elmondása alapján az egyik féltékeny felettese a gyárban, ahol dolgozott, egy nem működőnek mondott géphez csalta, azzal, hogy javítsa meg. Amikor Dénes odament, a felettese beindította a gépet, ami leszakította a karját, ebbe végül belehalt. Ez az eset az akkori újságokban is megjelent, annyi különbséggel, hogy ott véletlen balesetet írnak. Az ő sírját is sikerült megtalálni egy már ötödik generációs, magyar származású amerikai fiatalember segítségével. Érdekes történet ugyanakkor a Józsa Mózesé is, aki egy fogorvos mellett dolgozott, és az onnan hozott foghúzó eszközökkel még a dédunokája is eltanulva a mesterséget, fogat húzott Homoródalmáson egészen az 1990-es évekig.
Sándor András sírja • Fotó: Török-Sándor Ibolya archívuma
– Hogyan zajlik a kutatás? Kaptál szakmai segítséget?
– Én teljesen amatőr gyűjtő vagyok, közigazgatást és pénzügyet tanultam – ez utóbbi területen is dolgozom. Tényleg csak úgy ösztönösen próbáltam keresgélni, leginkább a téma iránti már-már szenvedélyes érdeklődés vitt előre. Természetesen közben olvastam ebben a témában cikkeket, könyveket, de a kutatásban, gyűjtésben szakmailag nem segített senki. Kezdetben a családfakutató csoportokban is figyeltem a leírtak alapján, hogyan csinálják mások, aztán amikor rátaláltam az amerikás csoportra, akkor onnan. És vannak adatbázisok virtuális temetőkről, azokban is sok mindenkit meg lehet találni.
Amikor elkezdtek gyűlni a nevek, egyre többen lettek, rájöttem, hogy ezeket valahogy rendszerezni kellene, mert máshogy nem látom át a végén.
Ezért aztán az összegyűjtött adatokból egy komolyabb Excel-táblázatot kellett készítenem, ami egy-egy amerikás ember fontosabb adatait tartalmazza, linkekkel, ami a részletesebb adatokhoz vezet. Minden amerikás almásinak készítettem egy-egy külön mappát, ahová az összes hozzá tartozó anyagokat, dokumentumokat, fotókat gyűjtöm. Amikor otthon vagyok, Almáson, személyesen keresem fel a hozzátartozókat, lefotózom az őrzött emlékeket, rögzítem az elmondottakat.
Az 20. század elején alapított almási fúvószenekar tagjai között is voltak amerikások • Fotó: Török-Sándor Ibolya archívuma
– Hogyan kerültek bele ezek a történetek a Bakos Réka és dr. Fenyvesi Anna által szerkesztett könyvekbe?
– Pár éve, miközben az ükapám amerikás útjáról kutattam adatokat és családfakutató Facebook-csoportokban olvasgattam, rátaláltam az Óhazából az Újvilágba – Hungarian Roots & American Dreams elnevezésű csoportra, amelyet éppen néhány nappal azelőtt hozott létre Bakos Réka és Szabon János, és ahol a tagok mindannyian amerikás felmenőjükkel kapcsolatos történeteket osztották meg. Miután ükapám történetével én is csatlakoztam ehhez a Facebook-csoporthoz, Réka megkeresett, hogy annyira sok szép történetet osztottak meg, hogy
szeretnének ezekből a személyes történetekből egy könyvet, ahol én is megírhatnám Ráduly Mihály történetét.
Így született meg Bakos Réka és dr. Fenyvesi Anna társszerkesztők segítségével az Óhazából az Újvilágba könyvsorozat első kötete negyvennyolc történettel, amelyet követett egy második kötet is ötvennyolc történettel. Ebbe a második kötetbe írtam újabb húsz homoródalmási amerikás élettörténetét. Angolul is megjelentek a kötetek, Amerikában is voltak már bemutatók. Sok ott élő leszármazott érdeklődik a téma iránt.
Hétkötetes sorozat készül, köztük egy almási tematikájú • Fotó: Antal Orsolya
– Nem titok, hogy készül egy kötet kimondottan az almási amerikások történeteiből.
– Igen, ezekből, a könyvsorozat első két kötete után összegyűjtött történetekből készül egy könyv, csak az almásiakról. Egyelőre gyűjtési fázisban van, 2027-re tervezzük a kiadását. A szerkesztők még öt kötetet terveznek, tehát összesen hetet, ezek egyike lesz, amit én állítok össze.
Így lett időközben a közösségi médiában alakult csoportban összegyűjtött élettörténetekből egy adatbázis és könyvsorozat, amely egyfajta örökségprogrammá nőtte ki magát.
Most, ahogy időm engedi, próbálok minden még fellelhető anyagot összegyűjteni, és azokat leírni. Mivel már az ötödik generációt számoljuk azóta, amióta a felmenőink az 1900-as évek elején megjárták Amerikát, egyre kevesebb tárgyi anyagot és a családokban megőrzött történetet lehet találni, felkutatni. Csak az lesz majd egy idő után, amit megmentettünk. Az almási ilyenfajta értékmentéssel nem szeretnék megállni, vannak még terveim, majd meglátjuk…
korábban írtuk
Fekete István: A legnehezebb képernyőszabály a sajátunk
A baba pár másodperc alatt észreveszi a változást. Először próbálja visszahozni az anyát: hadonászik, gügyögve hív, mosolyogni próbál. Mikor nem jön válasz, hangosabb lesz, nyűgöl. Ha továbbra sem kap választ, magába roskad. Sír, vagy csak üresen néz.
