Sportos családban nőtt fel. Székelyudvarhelyen, a helyi csapatban kezdett kézilabdázni, onnan 2000-ben került Szegedre. Később játszott Veszprémben, majd a német Lemgónál és a lengyel Wisla Plocknál is, 2013 óta újra a Pick Szeged alakulatát erősíti. Tagja a magyar férfi kézilabda- válogatottnak, ahol korábban csapatkapitányi tisztséget is betöltött.
– Mi jelent számodra kihívást a magánéletben és a pályán?
– A pályán mindenféleképpen az, hogy eredményeket érjünk el. Így harminc fölött mentálisan is nagyon nehéz felpörögni a mérkőzésekre, elég nagy megterhelést jelent. Magánemberként szeretném megalapozni a jövőmet.
– Mit tartasz magadban erénynek, és mit gyengeségnek?
– Nagyon tudok harcolni és küzdeni a céljaimért. Gyengeségem az, hogy néha kishitű vagyok az adottságaimmal kapcsolatban. Talán jobban kellene hinnem a képességeimben.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Talán arra, hogy egy kisvárosból, Székelyudvarhelyről elindulva sikerült profi kézilabda-karriert befutni Magyarországon, aminek szerencsére még nincs vége.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
– Hogyan kezeled a konfliktushelyzeteket?
– Nehezen. A sportban megszoktam, ha valami egyik nap nem működik, másnap könnyen ki lehet javítani, ez az életben nem mindig ilyen egyszerű. Megpróbálok türelmes lenni, csak így lehet megoldani a dolgokat.
– Elképzelhető, hogy kiabálsz?
– Nagyon ritkán. Néha azonban kifakad belőlem.
– Sírhat-e egy férfi?
– Mindenképp, ha megvan rá az oka. Miután csapattársammal, Marian Cozmával megtörtént ez a sajnálatos dolog Veszprémben (szerk. megj. – 2009. február 8-án, egy szórakozóhelyen meggyilkolták), az első héten majdnem mindennap sírtam.
Fotó: Farkas-Ráduly Sándor
– Mit teszel a külső megjelenésed érdekében?
A beszélgetés folytatását a Nőileg novemberi számában olvashatják.
