• Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
– Kíváncsi embernek vallod magad. Szerinted ez predesztinált téged az újságírói szakma felé, ahol ugye az örökös érdeklődés, a folytonos kíváncsiság az emberek, a történetek iránt elengedhetetlen?
– Nem hiszem, hogy predesztinálva voltam erre a szakmára, már csak azért sem, mert nagyon sokáig teológiára készültem. Persze, oda is kell kíváncsiság, de talán egy másik fajta. Aztán valahogy sikerült magam lebeszélni erről az irányról, és tulajdonképpen Marosvásárhelyt, mint várost választottam, utána pedig a kommunikáció szakot. Később jöttem rá, amikor már a médiában dolgoztam, hogy a kíváncsiság jó alap tud lenni ebben a szakmában. Na meg szakmán kívül is.
– A kíváncsiság olykor azt is jelentheti, hogy az ember nem fél változtatni, kilépni a komfortzónából, hisz érdekli, mi van azon túl… Ez is jellemző rád? Elég bátor vagy kilépni időnként a komfortzónádból?
– Nagyon félős vagyok. A mai napig félek egy-egy tévéfelvétel előtt, szorongok élő műsorok előtt a rádióban, nehogy úgy nyilvánuljak meg, hogy az valaki számára bántó legyen.
Félek olyan dolgokat megtenni, olyan élethelyzetekbe belelépni, amelyek másnak esetleg természetesek. Például nekem tíz év kellett, hogy meggyőzzem magam arról, hogy jogosítványt szerezzek.
Félek magas hegyekben túrázni, és még folytathatnám. Szóval, alapvetően a félelem és nem a bátorság jellemez.
– Le tudod küzdeni ezt a félelmet interjúkészítések során?
– Örök elégedetlen vagyok, és félek, hogy jól végzem-e a munkám. Az a legnagyobb kihívás számomra, hogy tudjak önmagam lenni olyan helyzetekben, ami nem egy természetes közeg, ahol kamerák vannak, mikrofon van, hallgatnak, néznek bennünket. Sosem lesz természetes. De ha úgy érzem, hogy nem kikérdezés lesz egy interjúkészítés, hanem valódi beszélgetés, azt sikerként élem meg.
• Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
– Ezt a természetességet, őszinteséget hol sikerül jobban elérni, rádióban vagy tévés interjúknál?
– Egyértelműen a rádióban. Ott csak a hangommal ,,látszom”. A tévé másfajta kihívás. Mi a férjemmel együtt készítjük a Kultúrcseppet (kulturális magazin az Erdély Tv-ben – szerk. megj.), és már ő is tudja, hogy kínszenvedés nekem felvétel után újranézni a beszélgetést. A kamera kíván egyfajta kimértséget, míg a rádióban tulajdonképpen a hangommal teremtem meg a világot, ami aztán elmegy a hallgatók konyhájába, az autókba, a fülhallgatókba.
– A legtöbben a rádióból, onnan is a Kultúrpresszóból ismertek meg téged, legalábbis a hangodat. „Kányádi Orsika, az a szép hangú lány.” Sokan mondják, de te nem szereted a hangod. Rádiózni nagyon szeretsz, a hangoddal mégis problémád van.
– Ez annyira paradox, nem? Egy szorongó, megfelelési kényszerekkel teli embernek, mint amilyen én vagyok, sosem lesz jó. De megtanultam ezt elfogadni. Hálás vagyok, hogy a hallgatóink nemcsak elviselnek, hanem figyelnek ránk, reagálnak, és visszajeleznek.
Hat éve vagyok része a reggeli műsornak, és még mindig meglep, hogy amikor csak annyit kérdezek, ki hogyan szereti a kávét, rögtön húsz üzenet érkezik. Egy-egy játék során akár ötszázan is írnak vagy hívnak bennünket,
és ez még mindig csak egy kis része azoknak, akik hallgatnak minket. Ilyenkor tudatosul bennünk, hogy valójában milyen sok otthonban vagyunk jelen, hány ember reggeléhez tartozunk hozzá, a hangunkkal.
– Ezzel szemben a kulturális műsorok, amelyekkel a neved összeforrt, egy jóval kisebb réteghez szólnak.
– És ezért sokkal nagyobb jelentősége van egy-egy visszajelzésnek. Sajnos kevés érkezik. Gyakran megszületik bennem a kérdés, van-e értelme a kultúrával foglalkozni ilyen formában? Azzal győzködöm magam, hogy az örökkévalóságnak dolgozunk, és majd 20-30 év múlva értéke lesz ezeknek a beszélgetéseknek. Szerintem meg kell mutatni azokat, akik ma maradandót alkotnak, és amikor majd nem leszünk, valakiknek jó lesz ezeket megnézni, meghallgatni.
– Milyen batyuval indultál el otthonról? Mi volt a te hamuban sült pogácsád, amit a szüleid, tanáraid, Székelykeresztúr adott neked?
– Mai napig székelykeresztúrinak vallom magam, nem tudom valaha vásárhelyi leszek-e. Nagyon fájdalmas volt eljönnöm Keresztúrról, mert nagyon szerettem a közeget, amiben éltem, a családot, a barátaimat, az osztálytársaimat, a tanáraimat, és amikor ebből kiszakadtam az egyetem miatt,
az volt a fejemben, hogy minden hétvégén otthon leszek majd, és három év múlva haza is költözöm. Aztán nem így alakult,
mert még egyetemistaként elkezdtem dolgozni a Marosvásárhelyi Rádiónál, és végül itt ragadtam. Hogy milyen útravalóval indultam? Egy erős megfelelési kényszerrel. Mindig az hajtott, hogy a lehető legjobban teljesítsek, hogy minden helyzetben a maximumot hozzam ki magamból.
• Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
– Ez szülői elvárás volt?
– Nem. Maximalista alkat vagyok, és a bennem munkáló erős bizonyítási vágy sokáig megnehezítette, hogy tisztán lássam, merre is tartok. Mivel mindenben a legjobbat akartam nyújtani, sokáig azt sem tudtam, mi az, amivel valójában foglalkozni szeretnék, a közvetlen környezetemben pedig még olyanok is akadtak, akik nem értették, mi értelme van az egyetemnek, hiszen „úgysem lehet vele mit kezdeni”. Szerencsém volt, vagy talán a gondviselés kellett hozzá, de végül olyan pályára kerültem, amely összhangban van azzal, amit tanultam, és amit valójában elképzeltem magamnak.
– Hiszel a gondviselésben?
– Nagyon hiszek a gondviselésben, és érzem, hogy tenyerén hordoz az élet. S bár mondtam, hogy nem vagyok bátor, egyik legnagyobb bátorsága az életemnek, hogy azt mondom a Jóistennek, legyen úgy, ahogy Ő szeretné, még akkor is, ha borzasztóan fáj. Azt hozzá kell tennem, hogy
nem voltak nagy tragédiák az életemben, de ezt is a gondviselésnek tudom be. Próbatételek voltak, például édesapám rákos megbetegedése, de próbálok hinni abban, hogy döntés kérdése, hogy az ember hogyan áll a dolgokhoz.
Van, aki bolhából elefántot csinál, és hosszan rágódik kicsinyességeken. Én nem ilyen vagyok. Elnevetem a dolgokat. És szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen a természetem.
– Jó emberek vesznek körül – talán ez is a gondviselésnek tudható be…
– A történet valójában egy váratlan lehetőséggel kezdődött: amikor a Marosvásárhelyi Rádió egyik szerkesztője, Kiss Dénes meghívott a műsorába, majd felkért, hogy legyek a partnere a Kultúrpresszóban. Kolléganője épp szülési szabadságra készült, és szükség volt valakire, aki átveszi a helyét – így kerültem először mikrofon mögé, abban a szerepben, amit akkor még csak ismerkedve próbálgattam, de ami aztán meghatározóvá vált számomra.
– Mondhatni, mentorod is volt?
– Nagyon sok mindent tanultam tőle. Volt türelme hozzám. Én nem tudok úgy haladni, fejlődni, ha kritizálnak, és csak azt mondják el, miben és hol tévedtem. Dénesnek nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy lássa, mi a jó nekem, ő egy nagyon jó tanár. Hálás vagyok, hogy ő volt a kezdetekben mellettem.
– Miben látod a szakmád szépségét?
– Néha magam sem hiszem el, hogy az a munkám, hogy koncertekre járok, színházi előadásokat nézek, könyveket olvasok. Ennél jobbat el sem tudok elképzelni. Mindeközben olyan emberekkel beszélgethetek, olyan alkotókkal, akik folyamatosan értelmezik a világot, és benne saját magukat is. Legutóbb például Könczey Elemér karikaturistával volt egy gondolatébresztő beszélgetésem. Olyan témát érintettünk, amely újra és újra visszatér: művészet vagy megélhetés, hiszen a kettő nem mindig jár kéz a kézben. Van, aki szabadon alkot, de a megélhetését egy rokon műfajban találja meg. Más pedig éppen a saját sérüléseiből, traumáiból merít, és ezeket formálja át művészetté. Gyakran szóba kerül az is, hogy a művészet hogyan segíthet gyógyulni.
Irodalomterápia, meseterápia, sokan legyintenek rá, mégis sokaknak ez jelenti a megoldást.
Én még keresem a saját válaszaimat, de abban biztos vagyok, hogy a művészet képes valami nagyon lényegit adni az embernek, és ezt nap mint nap megélhetem. Még akkor is hiszek ebben, ha tudom, vannak, akik lenézik ezt a területet. Hiszek abban, hogy a művészetre akkor is szükség van, ha minden összeomlik körülöttünk, mert talán ez az egyetlen dolog, ami még akkor is vissza tud rántani az életbe.
• Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
– El szoktál bizonytalanodni olykor, hogy kell-e a kultúra a nagy tömegeknek? Szükség van-e a munkádra?
– Előfordul, de inkább az a jellemző, hogy elveszünk abban, hogy mindent meg akarunk mutatni, a kultúra minden szegmensét. Azt is, hogy milyen az élet egy motoros csapatban, vagy hogy a Filharmóniában milyen művek kerülnek műsorra, hogy Salieri és Mozart között volt-e igazából viszály, vagy Nyáry Krisztián milyen történeteket szed elő a levéltárból és gyúrja össze úgy, hogy az emészthető és olvasható legyen. Van, amikor elbeszélgetünk egy alkotóval, máskor egy jelenségre világítunk rá, de elmegyünk egy zenei táborba is megnézni, hogyan lehet a népzenét megmutatni a gyermekeknek úgy, hogy az ne legyen unalmas, és otthon is akarjanak még furulyázni, hegedülni, vagy népdalokat énekelni. Szeretnénk, hogy lássák az emberek, mi van körülöttünk. Persze
tudom, hogy egy jóságos buborékban élek, mert olyan emberekkel találkozom, akik olvasnak, megnézik a legújabb román vagy magyar filmeket. De nyilván tudom, hogy nem ez az igazi valóság,
mert van, aki nem igényli a kultúrát, és olyanok is vannak, akiknek elérhetetlen. Mondják, hogy a művészet az élet sója, és nem feltétlenül a szórakoztatás a célja, hanem hogy elgondolkodtasson. Mert akkor jó egy előadás, ha kicsit más emberként jössz ki utána a színházból, vagy egy könyv olyan értékekre világít rá, amit azelőtt nem láttál a világban, és gyakran a legnagyobb nehézségekből is a művészet segíti és hozza ki az embert.
– Sokak számára a színház, az olvasás, a mozizás jelenti a kikapcsolódást. Neked ez a munkád. Te hogyan töltődsz fel?
– A csenddel. Nagyon szeretek csendben lenni.
– Igazán?
– Furcsán hangzik, ugye? De én szeretek néha magammal lenni. A nyugalom nagyon fontos számomra. Szükségem van rá, mert azalatt bizonyos dolgok letisztázódnak bennem. Így szoktam takarítani két órát, vagy mosogatni, főzni. Olyan ez nekem, mint egy terápia. Ellopom a napomból ezeket a kis énidőket. Főzök vagy foglalkozom egy kicsit a lakással, és közben hangoskönyvet hallgatok. Meg eljárok úszni, s közben is hangoskönyvet hallgatok, mert a férjemtől kaptam egy olyan fülhallgatót, amit vízben is tudok használni. Földi paradicsom…
Nagyon szeretünk utazni, új helyekre menni és eltévedni (nevet), azaz céltalanul felfedezni a városokat.
Nem az a fajta kirándulók vagyunk, akik otthon eltervezik, hogy mit néznek majd meg, hanem hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. Mi minden utazásra csapatostul megyünk, csak a nászutunkon voltunk ketten. Vannak barátaink, akik a világ másik pontján élnek, és közösen választunk egy helyet, ahol találkozunk, és azon a héten 4-5 napot együtt vagyunk valahol a világban.
– Az, hogy együtt dolgoztok a férjeddel, megerősíti a kapcsolatotokat vagy konfliktusokat szül a közös munka?
– Mi azért dolgozunk közösen, hogy legyen, amiért veszekedjünk (nevet). Máskülönben tényleg nem nagyon veszekszünk. Velem amúgy sem egyszerű, mert hajlamos vagyok mindenre azt mondani, hogy „igen, igazad van”,vagy elnevetem a dolgokat. Ritkán veszem igazán életbevágóan komolyan azt a témát, amit talán komolyan kellene. A tévés munkáinkon szoktunk összekapni. Mi máshogy működünk: én rugalmasabb, megengedőbb vagyok, ő határozottabb, szigorúbb, főleg ha szervezésről van szó, ami nem könnyű terep, ha művészekhez kell alkalmazkodni. De végül mindig megoldjuk.
• Fotó: Szigeti Szenner Szilárd
– Szoktál azon gondolkodni, hogy miért őt lett a párod?
– Mi sokat szenvedtünk egymásért. Nem volt egyszerű a kezdet. Mindketten épp egy hosszú kapcsolatból léptünk ki, amikor találkoztunk. A családja lakását béreltem, így ismertük meg egymást. Nem tudom pontosan megmondani, miért éppen mi lettünk egymás társai, de van az az érzés, amikor az ember egyszerűen csak tudja: ez jó lesz így.
Nem félek attól, hogy a következő negyven, vagy akárhány évet együtt éljük le. Nekem ezt jólesik kimondani.
Tíz éve vagyunk együtt, és még most is ugyanolyan izgalmas, kalandos és új minden, mint az elején. Most is meg tud nevettetni. Most is meglep. Vele soha nem unalmas az élet. Szokta mondani, hogy nem kell minden kártyát kitenni az asztalra, jó, ha maradnak meglepetések. Mi ebben hiszünk.
– Olyan ember vagy, aki dicsér másokat, mindig van az emberekhez egy-két jó szavad. De te tudsz-e büszke lenni magadra?
– Talán csak arra, hogy olyan természetem van, hogy a számomra legdrasztikusabb helyzeteket is könnyedén tudom kezelni. Nem mindig volt így, gyakran sírtam azon, ha hibáztam, és én mindig hibázok az én szemléletem szerint. Most már elkacagom. Megtanultam azzal együtt élni, amilyen vagyok. Talán ez is olyan dolog, amiért büszke lehetek magamra, nem? Hogy
elfogadtam magam a hülyeségeimmel, a szétszórtságommal együtt. De tudok örülni az apró dolgoknak.
Nekem óriási boldogság a tűző napsütésben sétálni, jó zenét hallgatni, állni a buszmegállóban és nézni az embereket, percekig elmélázni. Ezek áldásos pillanatok, és ezeket szeretem megélni, kimerevíteni a pillanatot, hogy ilyenek is vannak az életben.
– A jövőre is ilyen pozitív hozzáállással tekintesz?
– Nem szoktam tervezni. Nem félek attól, hogy mit hoz a jövő, mert tudom, úgy is minden elmúlik: a jónak és a rossznak is vége lesz egyszer. Mindig ezzel biztatom magam. Bármi van, az elmúlik. Mondom ezt úgy, hogy eddig még nem volt olyan érthetetlen dolog az életemben, amikor az ember azt kérdezi, hogy miért pont én, vagy miért pont nekem van ilyen feladatom.
– A tíz évvel idősebb, tapasztaltabb Kányádi Orsi mit tanácsolna a mostaninak?
– Hogy egy kicsit többet pihenjek, egy kicsit türelmesebb legyek magammal. Próbálkozom, csak ugye nem mindig sikerül. És még azt is üzenné, hogy jobban figyeljek azokra a dolgokra, amelyek mulandóak. Olyan természetesnek veszem, hogy felhívom a szüleimet, és beszélhetek velük. Ezek olyan dolgok, amelyekre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy természetesek és örökkévalóak.
Kicsit jobban kellene figyelni az emberi kapcsolatokra, a minőségi időre, a családra, egymásra.
Szilárd szokta kérdezni, hogy miért kell megint porszívózni, miért kell megint takarítani? Azt szoktam válaszolni, hogy ha most nem csinálom meg, két nap múlva több lesz a piszok. Erre meg az ő válasza az, hogy ha most nem figyelünk egymásra, egy hét múlva más problémáink lehetnek. És milyen igaza van! Ha pedig arra gondolok, hogy tíz év múlva mi lesz, remélhetőleg tíz év múlva már Szilárd édesapa lesz, én meg édesanya. Nekünk ez a nagy álmunk! Mi arra vágyunk, hogy hátha megérkezne egy gyerek hozzánk. Vagy tíz.
Bővített, dupla Nőileg lapszám sem lenne elég ahhoz, hogy kifejtsem, mi minden köt minket össze Orsival. Az elmúlt 11 évben (néhány évig lakótársként) mindkettőnk életének legnagyobb magasságait és mélységeit együtt, egymást támogatva, egymásnak szívből örülve éltük át. Számomra Orsi a nagybetűs Barát, aki feltétel nélkül elfogad, akivel a közös nevetés, a humor minden élethelyzetben feljebb emel. Sokszor elmondjuk, hogy kölcsönösen talán mi értjük meg legjobban a másik sajátos humorérzékét. Emellett a nagybetűs Nő, aki szívből és őszintén gondoskodik, segít, ápol és szeret. Végül, de nem utolsó sorban a nagybetűs igaz Ember, akinek tisztalelkűsége, becsületes, segítőkész jelleme, végtelen kedvessége és jósága mindenkor példaértékű számomra. Mellette az ember szebbnek és jobbnak látja a világot és önmagát is. Nagyon hálás a lelkem, hogy életem legfontosabb személyeinek egyike Ő.
Tófalvi Blanka
