• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Nehéz volt a visszatérés két és fél év után, a gyönyörű gyermeked mellől?
– Érdekes, mert amikor a nehéz várandósságom közepén azt javasolta a nőgyógyászom, hogy jobb lenne pihenni, főleg, mert előtte már volt két vetélésem, nagyon nehezen fogadtam, hogy a munkát most egy kis időre félre kell tenni. Nyilván nem volt kérdés, hogyan döntök, hiszen egész életemben gyermekre vágytam.
Három hónappal korábban hagytam abba a munkát, de az a három hónap nagyon nehezen telt el.
Aztán egyszer csak, a gyermekem születése után egy kis idővel már eszembe nem jutott a munka. Ő kezdte el kitölteni a mindennapjaimat, csak rá összpontosítottam. Amikor jelezték a két intézménynél, ahol dolgozom, hogy hamarosan vissza kell térni, akkor meg azt éreztem, hogy: úristen, máris?
– Kettős érzések vannak ilyenkor egy anyában.
– Bár vágytam vissza dolgozni, az is munkálkodott bennem, hogy sokkal kevesebbet leszek így a lányommal. Azóta persze látom, hogy szépen lassan kialakul egy új ritmus az életünkben. Érdekes volt a visszatérés, mert bár tizenéve dolgozom a Marosvásárhelyi Rádiónál és az Erdély Tévénél is,
volt bennem egy kis gyomorideg, amikor újra mikrofon elé kellett ülni, két és fél év után megszólalni, hogy Jó reggelt, Erdély! De az első Nőszemközt előtt is nagyon izgultam,
holott tudtam, mi vár rám, hiszen azt a műsort anno együtt találtuk ki a főszerkesztővel. Azt éreztem, mi van, ha nem leszek elég jó, ha nem tudom onnan felvenni a fonalat, ahol abbahagytuk. Most már mondhatni, visszarázódtam, és kezd kialakulni az egyensúly a magánélet és a munka között, bár sokszor van még lelkifurdalásom, amikor a lányom elmondja egy hosszabb nap után, amit külön töltünk, hogy hiányzom neki.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Sokáig vártál rá…
– Mindig közel éreztem magamhoz a gyermekeket, valahogy könnyedén megtaláltam velük a hangot. Ez azért is fontos, mert a lányom mellett van még egy gyermek az életemben, aki nagyon fontos számomra, ő a gyermekem apjának a másik lánya, aki alig ötéves volt, amikor találkoztunk. Én úgy váltam idézőjelesen anyává 24-25 évesen, hogy nem tudtam, mit jelent ez, Teklával közösen nőttünk bele ebbe a szerepbe. Ő ma már tinédzser.
Sosem akartam anyáskodni felette, inkább a barátnője szerettem volna lenni, hiszen neki van egy szuper anyukája. A mai napig közeli viszonyt ápolunk Teklával, pont a laza kapcsolat miatt, ami köztünk volt.
Az azonban, hogy saját gyermekem is legyen, nehezebb „falatnak” bizonyult. El nem tudtam képzelni, hogy az, hogy anya legyek, nekem nem egy csettintésre fog összejönni. Bántott, amikor időnként karrieristának is neveztek, és azt gondolták, szándékosan nem akarok gyermeket, mert sokkal többet jelent nekem a rádió, a tévé, a társasági élet. Közben meg nem tudták, hogy ez ennél sokkal összetettebb. A két vetélésem trauma volt, és megrengette a környezetemmel, a családommal, a párommal való kapcsolatomat is. Szakemberhez fordultam, hogy ezt tudjam magamban helyre tenni, és sokáig féltem, hogy nem lesz gyermekem. Magamban kerestem a hibát, hogy én vagyok a felelős ezért, biztos túl stresszes vagyok stb. Rengeteg kérdést feltesz magának az ember ilyenkor, amíg egyszer csak elengedi ezt az egészet, és a gondviselésre bízza magát.
– El lehet engedni?
– El. Most már tudom, hogy el lehet. Hiszem azt – bármekkora közhely –, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, és mindennek megvan a helye és ideje. Abban a pillanatban, ahogy én ezt elengedtem, gyakorlatilag akkor jött az életünkbe Eszter, aki ma már egy csodálatos két és fél éves kislány, és gyökerestül átírja minden egyes napomat.
– Hogyan változtatott meg téged az anyaság? Akinek göröngyösebb az útja odáig, hogy gyermeke szülessen, jobban is félti aztán a gyermekét?
– Én egy aggódó típusú ember vagyok. Ezt a mintát hozom. A várandósságom alatt is rettenetesen féltem, hogy minden rendben legyen, és azt hittem, nagyon parás anya leszek. De nem így lett, és annyira örülök, hogy a környezetem is egy laza, kiegyensúlyozott anyának lát, aki nem parázza túl a dolgokat. A lányom minden egyes nap feladja a leckét gyermeknevelés terén.
Meg kellett tanulnom rugalmasnak lenni, hiszen minden nap tervezünk, majd újratervezünk.
A kontrollmániámba bele kellett csempészni a rugalmasságot. Egy dologért azonban nagyon hálás vagyok: a következetes munka révén Eszter este nyolc órakor lefekszik, és egyedül elalszik. Ilyenkor kezdődik a felnőtt életem, ahogy mondani szoktam. Nem tudok elég hálás lenni a Jóistennek, hogy ezt sikerült kialakítani. S ez nem azt jelenti, hogy hagyom őt sírni, egy percig nem hagytam. Szóval, nagyon sok mindenben megváltoztatott engem, és alakít minden nap.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Van valami, amit mindenképp szeretnél átadni neki?
– Szeretném, ha sokkal jobban szeretné magát, mint én valaha szerettem magamat. Sokkal jobban hasonlít az édesapjára, mint rám. Egy nagyon határozott, öntörvényű, makacs gyermek, nem annyira mimóza, mint én, ő egy túlélő. Szeretném, hogy szeresse az embereket, legyen karakán, és álljon ki amellett, amiben hisz, ne legyen mindenben megalkuvó.
Legyen bátor, mondja ki, amit érez, és ne akarjon mindenkinek és mindennek megfelelni. És higgyen. Mert azt gondolom, hit nélkül nem érdemes élni.
Higgyen a családban, úgy is, hogy nem azt a mintát kapja, amiről egy hagyományos család szól. Én sem feltétlenül így képzeltem el az életemet, én is az egységben hiszek, de ha nem is alakul így ez a fajta egység, akkor ne bélyegezzük meg azzal a gyermekünket, hogy eleve predesztináljuk, hogy neki is ilyen lesz a jövője.
– Hoztam neked valamit. Az első Vásárhelyi Forgatag programfüzetét 2013-ból, amelyhez te készítetted a grafikát. Sokan nem tudják, nagyon jól rajzolsz is...
– Az túlzás, hogy nagyon jól… Egyébként rég nem rajzoltam, és a bakancslistámon van jövőre, hogy az a rengeteg vászon és festék, ami ott kallódik valahol a padláson, előkerüljön, és kezdjek velük valamit. A lányom is nagyon szeret rajzolni, és sokat énekel is, úgyhogy hátha valamit sikerült átadni neki ebből a művészi vénából. Egyébként képzőművészetit végeztem Marosvásárhelyen, ruhatervezés szakon az akkori Művészeti Líceumban. Olyan érdekes ez a művészi vonal az életemben, mert gyakorlatilag senki nem hitt bennem. Abban sem, hogy egyáltalán tudok rajzolni.
A szüleim reál beállítottságú emberek, és nagy meglepetés volt számukra, amikor bejelentettem, hogy a Művészeti Líceumba szeretnék menni.
Szóval, nem nagyon rajzolok egy ideje, de hátha sikerül ezen változtatni, ahogy azon is, hogy a gyermek és a munka mellett több időt fordítsak magamra. Körülbelül egy éve elkezdtem egy nagyon jó barátnőm ösztönzésére táncolni. Sokat jelent nekem ez a heti két óra, amikor csak magamra és a zenére összpontosítok, de jó lenne többet olvasni, kirándulni, pihenni, többet aludni. Kicsit önzőbbnek lenni. Ötödikes voltam, amikor egy nagyon jó pszichológus azt mondta nekem egy csoportos foglalkozáson, hogy az az én legnagyobb bajom, hogy nem tudom szeretni saját magam. S bár akkor ezt nem értettem, mindig velem volt ez a mondat. Most, 37 éves koromra kezdtem megérteni, hogy ez mit is jelentett az életemben.
– És mit jelentett?
– Azt, hogy ha saját magadnak nem vagy elég fontos, és nem vagy jól, akkor hogyan tudj jó viszonyban lenni a gyermekeddel, a társaddal, a barátaiddal? Talán mondogathatnám többet magamnak, hogy az élet úgy van jól, ahogy van, a jó és a rossz dolgokkal együtt. Ne másra támaszkodva várjam el azt, hogy boldog legyek. Ez hosszú távon zsákutca.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Jól értem, hogy nem vagy elégedett magaddal, és általában magadban keresed a hibát?
– Mindig magamban keresem a hibát. Folyamatosan magamat okolom a csalódásokért, amelyek értek, vagy ha megbántok valakit, ha a baráti kapcsolataimban, a párkapcsolatomban van olyan probléma, amellyel nem tudok megküzdeni. De közben már tudom, hogy ez nem ennyire fehér-fekete, és nem mindig csak rajtam múlik. Amióta megszületett a lányom, többször van halálfélelmem, sokszor gondolok arra, hogy ha velem történik valami, akkor vele mi lesz. Azelőtt sosem foglalkoztatott ez a gondolat, most gyakran érzem, hogy jobban kellene értékelnem azt, amim van.
– Az azért elég nagy kihívás, hogy nem éltek együtt a kislányod édesapjával…
– Próbáljuk kihozni a legjobbat a helyzetből mindketten. Szerencse, hogy egy városban lakunk, így csaknem napi szinten részese tud lenni az Eszter életének, amiben tud, mellettünk van minden szempontból. Egy gyermeknek legalább akkora szüksége van egy apára, mint egy anyára. Sőt, tudjuk, hogy a lányoknak milyen fontos az apakép.
Ez egy csapatmunka, és próbálunk erre figyelni. Igaz, hogy különleges a mi helyzetünk, de nem mondanám magam a szó szoros értelmében véve egyedülálló anyának.
Álszentség lenne, hiszen sok segítséget kapok. Mindketten sokat dolgozunk, így nagyon sokat segítenek a nagyszülők, sőt, a keresztszülők is. Nagyon nehéz megoldani a mindennapokat úgy, ha nincs egy plusz támasz, ha valaki kiesik a képletből. El sem tudom képzelni, hogyan csinálják azok, akiknek több gyermekük van.
– Ezt a részét, az együttműködést, gondolom, tanulni kell…
– Igen. Ahogy a megbocsátást is. Hogy bármilyen sérelem éri az embert, meg kell próbálni megbocsátani. Nagyon nehéz. Egy hullámvasút. Mert ha ez nem sikerül, akkor éveken át viszed a sérelmeidet, és valószínűleg nem a másiknak ártasz vele, hanem saját magadnak. Én sajnos hosszasan tudom cipelni magammal a világ összes fájdalmát.
Érzékeny ember vagyok, és nem csak a saját életem történései viselnek meg, hanem a másik ember történetei is.
Ez mondjuk a szakmámban pont hasznos, mert azt gondolom, csak addig érdemes a médiában dolgozni, amíg érzékenységgel tudsz nyitni a világ felé, és amíg kíváncsi vagy arra, aki veled szemben ül. Mihelyt ez elmúlik, abba kell hagyni, és ezt teljesen őszintén mondom. Már 15 éve dolgozom a médiában, és főleg miután Eszter megszületett, sokat gondolkodtam azon, hogy vissza kell-e nekem jönni a képernyőre és a rádióba a mikrofon mögé, vagy valami teljesen mást kellene kipróbálni.
– Mi máshoz lenne kedved?
– Mondjuk, főznék. Sokáig szerettem volna valami gasztróval kapcsolatos dolgot kipróbálni, valamint a lakberendezés is érdekelne, de ez a vonat már elment. Nem tartom túl valószínűnek, hogy tíz év múlva azért fogunk beszélgetni, hogy elmondjam, milyen lakberendezési trendeket látunk az erdélyi otthonokban, vagy éppen melyik a legfinomabb töltött káposzta.
– Szerintem nem ment el az a vonat. Sokan váltanak akár 40-50 évesen is.
– Soha nem mondd, hogy soha – ezzel is egyetértek. Talán kicsit nagyobb hittel kellene néznem a jövő felé, és ne folyton a múlton rágódnom. Megint közhely, de a hála jut eszembe: van egy csodálatos gyermekem, remélem, egészséges vagyok, olyan emberek vesznek körül, akik szeretnek, ott van a családom, akik feltétel nélkül támogatnak, és van egy-két igaz barátom, akikkel tudok egy jót beszélgetni. Ezeket az apróságokat sokszor nem látjuk meg. Csak akkor érezzük a hiányukat, ha elveszítjük. Valójában pedig úgy kellene élni a mindennapokat, hogy meglássuk a szépet, az értéket a világban. Nem könnyű feladat.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
– Ebben az egyik legnagyobb segítség a természet tud lenni, aminek te is szerelmese vagy.
– Amit többek között a gyermekem apjának is köszönhetek. Sokat kirándultunk együtt, jól érzem magam a természetben, de bevallom, lusta ember vagyok és következetlen, ami a sportot illeti. Többször is elkezdtem szaladni, a lelkesedés nagyjából egy hónap után lankad. Talán még nem találtam meg azt a sportágat, amelyben igazán jól érzem magam.
A természet szeretete mindig megvolt bennem, de a sport iránti szeretet tőle jött: megtanított sízni, többet úsztam, bicikliztem, kajak, kanyoning, rafting, mindent kipróbáltam…
A természetben a csendet szeretem. Most például arra vágyom, hogy elvonuljak egy kis erdei faházikóba, amely mellett csobog a patak, hullhat a hó, ég egy kis tűz a kandallóban vagy a fáskályhában. Egy bekuckózós helyre vágyom, elolvasni egy jó könyvet, meginni egy pohár bort, és csak úgy lazulni.
– Egyedül vagy barátnővel?
– Egyedül, barátnővel, társsal, nem tudom, amit hoz az élet. Ezen nem gondolkodtam még, de ennek a varázsát szívesen átélném egy hétvégére.
– Kisgyermek mellett biztosan átértékelődnek az ünnepek is. Ti hogyan készültök a karácsonyra?
– Alapjáraton az ünnep embere vagyok, és az egyik kedvencem az évből a karácsony, amely nekem a családról szól. Kellenek ezek az ünnepek, amelyek kicsit különlegesebbé teszik a megszokott hétköznapokat. Be kell vallanom, sosem tudom tartani magam az előre eltervezett dolgaimhoz, nem vagyok időben kész a takarítással, ajándékok beszerzésével, és nem is tudok mindig úgy ráhangolódni, ahogyan kellene.
Nincs tökéletes ünnep számomra, csak elég jó. Igyekszem rugalmasan kezelni.
Amióta édesanyává váltam, tudatosabban figyelek arra, hogy ne fosszam meg a gyermekemet az ünnep varázsától csak azért, mert nekem nem mindig van hangulatom hozzá. Most már elég nagy ahhoz, hogy együtt is tudjunk díszíteni, sütni, készülődni. Mindig van adventi naptár is felakasztva, kis apróságokkal benne. Szeretném, ha örömét lelné ezekben a dolgokban, és így engem is jobban visszahoz a jelenbe. Megtanít lassítani. Azt hiszem, idén csak csendre vágyom, a szeretteim körében.
Kinga, Kingus, Kinguskám! Így szólítom őt, és ebben annyi szeretet, elfogadás, tisztelet és hála van, ami megtölti a mi barátságunkat csaknem tíz éve. Kezdetben tapogatózva indult kettőnk barátsága, de ebben a közös utazásban mindketten sokat formálódtunk, csiszolódtunk. A különböző habitusunkból adódóan, sokféle színt megélt a barátságunk. Talán azért, mert merünk kendőzetlenül őszinték lenni egymással még akkor is, ha nem mindig kedvező az, amivel szembesülünk. Van, amikor egyszerre írunk, hívjuk a másikat, és ahogy beleszól a telefonba, pontosan tudom, milyen napja van, hogy érzi magát, mivel küszködik. Tudunk egymás támaszai lenni a nehéz pillanatokban, tudunk együtt örülni egymás sikereinek, merünk egymástól elfogadni kritikát és tanulni a hibáinkból. Mindezt őszinte, igaz szeretettel.
Kicsi Eszter ennek a köteléknek a megérdemelt ajándéka, hiszen azon túl, hogy a születésnapom éjszakáján született, a keresztanyukája lehetek. Velük teljes a családom.
Benő Kinga
színművész
korábban írtuk
Nézzünk pápás filmeket!
Az elmúlt években a pápaság intézménye, valamint a pápa személye kapcsán is született néhány olyan alkotás, mely vallási hovatartozástól, felekezettől függetlenül nézhető, élvezhető, érdekes.
