A vallási, vallásos témákat boncolgató filmek mindig nagyon ingoványos talajt jelentenek: a valósághűség kérdése, a vallásos áhítat megléte vagy nem léte, a hit- és felekezeti kérdések gyakran konfliktusos helyzeteket teremtenek. Szerencsére a filmtörténetben mindig akadtak alkotók és alkotások, amelyek ezek fölé tudtak emelkedni – például Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című alkotása a nem katolikusok szívébe is belopta Szent Ferencet. Az elmúlt években
Ezek a filmek többnyire nem teológiai kérdéseket boncolgatnak, sokkal inkább a hatalom, az identitás, a hit és kétely feszültségében mozgó emberek portréját rajzolják meg – pápai ruhában.
Fernando Meirelles A két pápa (The Two Popes, 2019) című filmje egyszerre kamaradráma és történelmi tabló. Az alaphelyzet – a reformer szemléletű Jorge Mario Bergoglio és a konzervatív Joseph Ratzinger találkozása – önmagában is elég volna egy feszült történethez, de a film nem áll meg a személyes vitáknál. A két férfi beszélgetései közben óhatatlanul előkerül az egyház múltja, botrányai, elhallgatott konfliktusai, miközben
A két főszereplő – Anthony Hopkins és Jonathan Pryce – finom, árnyalt játékával a film különös érzékenységgel közelít a hithez, a bűnbánathoz, és az emberi esendőséghez.
Egészen más tónusban, de hasonlóan komplex módon ábrázolja a pápaságot Paolo Sorrentino Az ifjú pápa (The Young Pope, 2016) című sorozata. A főszerepben Jude Law, aki XIII. Piusz néven egy olyan fiktív pápát alakít, aki éppen fiatalsága, karizmája és kiszámíthatatlansága miatt jelent fenyegetést a Vatikán hagyományos struktúrájára. A sorozat nem pusztán vallási témájú, hanem esztétikai vállalás is:
A folytatás, Az új pápa (The New Pope, 2020) már John Malkovich karakterére fókuszál, aki egy másfajta pápai archetípust testesít meg – intellektuálisabb, visszafogottabb, de szintén nem mentes a kételyektől. A két évad együtt olyan portrét rajzol a pápaságról, amely egyszerre ironikus és megrendítő, az egyházon belüli hatalmi dinamika és a személyes hit viszonyát boncolgatva.
Nanni Moretti Van pápánk! (Habemus Papam, 2011) című filmje a fenti műveknél jóval halkabb, melankolikusabb hangvételű, de épp emiatt figyelemre méltó. A történet szerint az újonnan megválasztott pápa – akit Michel Piccoli alakít – nem hajlandó elfoglalni a hivatalát, mert úgy érzi, nem alkalmas a feladatra.
– amikor az emberre rászakad egy felelősség, amit valójában nem akar, vagy nem tud elvállalni. Moretti finoman egyensúlyoz a szatíra és az empátia között, és bár a film könnyedebb hangvételű, nagyon is komoly kérdéseket vet fel az alkalmasságról, a küldetéstudatról, és az identitásról.
A Konklávé (Conclave, 2024), Edward Berger rendezésében egy feszült, szinte krimiszerű politikai dráma, amely egy titkokkal terhelt pápaválasztás kulisszái mögé enged bepillantást. A főszerepben Ralph Fiennes alakítja Thomas Lawrence bíborost, aki
A bizonyos szinten várt csavarral csúcsosodó filmet már múlt év végén is különös volt megnézni, az ember úgy érezte, hogy a valóság egy lehetséges forgatókönyvét látja. És most, pár nappal az igazi konklávé kezdete előtt még furcsább érzés a filmről írni: a fikció és a valóság párhuzama óhatatlanul felerősödik: amit nézünk, hirtelen nem tűnik annyira elrugaszkodottnak vagy távolinak. A Konklávé ugyan nem dokumentumfilm, mégis hátborzongatóan ismerős kérdéseket vet fel a hatalmi játszmák természetéről, a választás szabadságáról, és arról, hogy mit jelent ma erkölcsösnek lenni – akár egyházi, akár világi környezetben.
korábban írtuk
Tiltakoztál már a Meta MI-tanítási gyakorlata ellen?
A fiókodat létrehozó pillanattól kezdve, 2007-től, 2010-től vagy bármikortól, évtizedes digitális életrajzod minden eleme felhasználható arra, hogy egy algoritmus megtanuljon „emberként” viselkedni – a te személyiséged, preferenciáid és emlékeid árán.
