• Fotó: Hochbauer Éva archívuma
– Édesanyád magyar, édesapád erdélyi német-román családba született. Te minek tartod magad?
– Édesapám 1921-ben született, szász volt, és fiatalon elvitték katonának a német hadseregbe, ami mély nyomot hagyott benne, megutálta a németeket, végül hazaszökött. Később ismerkedett meg édesanyámmal, aki jóval fiatalabb volt nála, 1959-ben született Marosvásárhelyen, onnan költözött Aradra. A gyermekkoromat Szentannán töltöttem, ahol bár sok német élt még akkoriban, de apámtól csak annyit tudtam, hogy nem szeretjük a németeket.
A szentannai németek közül sokan emigráltak, próbálkoztak a szüleim is, de sikertelenül.
Apám még azt sem nagyon akarta, hogy megtanuljak németül, így az elemit magyarul végeztem. Ötödiktől viszont már a német iskolába írattak. Írok, olvasok magyarul, azonban a helyesírással nehezen boldogulok. Azt szoktam mondani, hogy ismerem mindkét nyelvet, de egyiket sem használom helyesen. Van bennem egy pici mindenből, és talán leginkább magyarnak tartom magam.
– Mit gondolsz, a szüleidtől kapott útravaló mennyire segít olyankor, amikor egy nehéz feladat vagy akár egy ultramaraton előtt állsz?
– Arra emlékszem, hogy gyakran ismételték, legyek jószívű és tiszteljek mindenkit, és tilos volt csúnyán beszélni, káromkodni, feleselni. Szigorúan neveltek, de egy percig sem érzem azt, hogy hibáztak volna bármiben is. Nagyon fontosnak tartom a szabályokat. Ha nincs egy irány, amit kövess, akkor szerintem eltévedsz a világban, és most nagyon könnyű eltévedni.
– Mi segít neked, hogy ne tévedj el az életben?
– Elsősorban az a meggyőződés visz előre, hogy legyek korrekt és kövessem az igazságot. Ugyanakkor úgy gondolom, bármi teljesülhet, ha legalább egy picit megdolgozom érte. Igyekszem mindig a lehető legjobbat kihozni magamból, próbálok jó dolgokat tenni, jót adni, mert meggyőződésem, hogy jót kapok cserébe. Mondhatnám, hogy naiv vagyok, mert kaptam már rosszat is, de megtanítottam magamnak, hogy túllépek minden rosszon. Pozitív, optimista ember vagyok, habár volt depressziós időszakom is. 2019-ben szétment a párkapcsolatom, felmondtam az óvodában, ahol addig dolgoztam, és akkor lettem igazán jó barát a futással.
Korábban is jártam futni, és már évekkel azelőtt álmodoztam arról, hogy egyszer egy versenyen leszaladok 500 kilométert.
Fokozatosan erre koncentráltam: megvolt a 100 kilométer, aztán 180, aztán 240. Aztán jött az első nagy kudarc: 2021 decemberében Portugáliában az ALUT – Algarviana Ultra Trail terepfutóversenyen a 300-ason csődöt mondtam, csak 285 kilométert teljesítettem. 72 óra alatt kellett volna megtennem a távot, de kiestem. Itt GPS-szel mentünk, és utolsó nap, 15 kilométerrel a cél előtt lemerült az órám, a telefonom, ráadásul besötétedett, és én bepánikoltam, hallucináltam. Visszamentem a faluba, kerestem egy helyet, ahol feltölthetem a telefonom, továbbra is reménykedtem, hogy még beérhetek…, de végül a faluban maradtam, eldöntöttem, nem megyek tovább. Nagy meglepetés volt számomra, hogy másnap reggel nem haragudtam magamra, amiért nem fejeztem be a versenyt. De azért azóta is tervezem, hogy visszatérek Portugáliába.
– Mi ösztönöz, hogy nekivágj ilyen hosszú távoknak?
– Először a depresszió hajtott, szerettem volna magamba fordulni, és ebben leginkább a futás segített. Így utólag pedig elmondhatom, hogy a futás megnövelte az önbizalmam. Ugyanakkor semmire sincs szükséged a futáshoz, tehát könnyű elkezdeni.
Persze, később jönnek az olyan extra dolgok, hogy ilyen-olyan futócipő, póló, mit tudom én, de igazából a futáshoz csak én kellettem. És láttam magamon a javulást.
Szeretem az ilyen hosszú távokon, hogy nincs ott senki velem, csak egyedül én számítok, és így jutok közelebb magamhoz. Nekem mindez hatalmas segítséget nyújtott abban, hogy megértsem, minden tőlem függ, és ez nemcsak egy versenyen érvényes, hanem a hétköznapokban is. Ezért nagyon hálás vagyok a futásnak.
– Azt mondtad, hogy futottál 2019 előtt is. Hogyan találtál rá erre a sportra?
– 2011-ben volt az első Arad megyei félmaraton aszfalton. Ott megismerkedtem a futókkal, barátságok kötődtek. Addig igazából nem sportoltam semmit. Mindig is szerettem biciklizni és táncolni, de csak kedvtelésből. Pingpongoztam, úsztam, de semmit sem sportszerűen. 2012-ben lefutottam az első terepversenyemet, 23 kilométert a Herkules-maratonon. Akkor még nem is tudtam, hogy ez pontosan mit is feltételez, mert előtte 5-6 kilométereket szaladtam sportpályán, de nagyon vágytam rá, és a futótársaim biztattak.
Sok kérdés volt bennem, elsősorban attól féltem, eltévedek. Valahogy inkább túrának fogtam fel, mint futóversenynek.
Mellém csapódott egy barátnőm, és együtt megcsináltuk, nagyon boldog voltam, szuper élmény volt. És azt hiszem, ott megfertőződtem. 2014-ben nekivágtam az első 42 kilométeres távnak a Királykő-maratonon, és egy évre rá már eljutottam egy mini ultramaratonra, részt vettem egy 52 kilométeres magyarországi versenyen, később pedig Isztrián egy 69 kilométeres távon. 2017-ben kénytelen voltam szünetet tartani, mert motoros balesetet szenvedtünk az akkori párommal, és eltörtem a lábam. 2018-ban azonban megcsináltam az első 100 kilométeres ultrámat az Isztrián.
2019-ben eldöntöttem, évről évre növelem a távot, és egyre hosszabb versenyekre koncentrálok.
Nagyon élvezem, hogy mindegyik verseny más és más, millió sztorit mesélhetnék, mert mindig új élményekkel jövök vissza, és valahogy ez függővé tesz. A hosszú távú, többórás fizikai teljesítmény számomra olyan, mint a drog, de ami a legfontosabb, hogy érzem, menni akarok, minél több időt akarok egyedül lenni önmagammal, és akarom, hogy történjenek velem dolgok, mert kíváncsi vagyok, hogyan reagálok útközben. Mindig az a kép van előttem, hogy végigcsinálom, látom magam a célban.
• Fotó: Hochbauer Éva archívuma
– Az elképesztő teljesítmények hallatán elsőre azt gondolnánk, hogy keményen edzel és szigorúan odafigyelsz az étkezésre, de ez nincs teljesen így. Általában, hogy készülsz fel a versenyekre?
– Nagyon „free” futó vagyok. Nincs szigorú edzéstervem, komoly étrendem, sőt dohányzom is. Én amatőrnek tartom magam, amit én csinálok, megcsinálhatod te is, ha akarod. Mindössze egy a lényeg: eldöntöm fejben, hogy ezt akarom, és menni fog. Persze, vállalni kell a következményeket, mint például a fájdalmat, az izomlázat, ha mondjuk edzés nélkül vágok bele. Így történt az 1400 kilométer hosszú Via Transilvanica útvonalon is. Nem voltam felkészülve.
A 2021-es portugál verseny után, amit nem fejeztem be, nehezen vettem rá magam arra, hogy újra elkezdjek szaladni. Inkább túrázni jártam a hegyekbe.
De vágytam arra, hogy találkozzak a futókkal, és 2022 májusában úgy alakult, hogy eljutottam a Transylvania Legends elnevezésű futóversenyre, amely szintén a Via Transilvanica vonalán vezet végig, és nyolc nap alatt nyolc szakaszt kellett teljesíteni. Ott találkoztam Alin Ușeriuval, a Tășuleasa Social Egyesület vezetőjével, a Via Transilvanica megálmodójával, aki elmesélte, hogy a testvére, Tibi ősszel lefutja a Viát. Pár napra rá olvastam a felhívást a közösségi médiában, hogy csapattagokat keresnek, és akkor rákérdeztem, lenne-e esélyem bekerülni közéjük. Nagyon izgatott voltam. Annyit tudtam, hogy 25 nap alatt kell teljesíteni az 1400 kilométeres távot, hogy minden nap más és más szakasz vár ránk, a leghosszabb napi táv 80 kilométer lesz. Belevágtam. 2022. szeptember 10-én indultam Aradról, Besztercén találkoztam a csapattal, majd szeptember 12-én Putnánál nekivágtunk az útnak.
– Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a 25 nap alatt?
– Ez a projekt egy esély volt számomra, de mindmáig nem tudom megmagyarázni, hogyan bírtam végigcsinálni. Mondjuk, itt is úgy indultam útnak, hogy végigmegyek, nem végzek félmunkát. És közben egyszer sem jutott eszembe, hogy feladjam. Mondhatom, hogy szinte egyénileg mentünk, mindenki a maga dolgával törődött, a többiek nagyon férfiasan kezeltek minden helyzetet, én voltam az egyetlen nő a csapatban. Szinte minden nap én voltam az utolsó, és picit
hiányoltam, hogy sokszor nem is vártak meg, legtöbbször egyedül vacsoráztam. Egyszer például még a pásztornak sem szóltak, hogy ott jövök mögöttük, és majdnem megettek a kutyák.
Ezt szóvá is tettem nekik, de csak viccelődtek velem, úgyhogy útközben nagyon sokszor eszembe jutott, mennyire különbözőek vagyunk nők és férfiak. Sokszor mondtam nekik, hogy ők „nem dobhatják fel a talpukat”, azaz az én jelenlétem igazából egy kihívás számukra, ha én nőként kibírom, akkor nekik is bírni kell. Hiányzott az is, hogy egy-egy nap végén beszélgessünk egy picit, hogy két szót váltsak valakivel. Hiányzott a szociális interakció, de mindezek ellenére nem bántam meg, hogy belevágtam.
• Fotó: Hochbauer Éva archívuma
– Mi tetszett a legjobban? És mi volt a legrosszabb?
– Hát, az egész szép volt, az a sok gyönyörű táj, az élmények, minden. A legrosszabb pedig az volt, hogy véget ért, amikor feleszméltem, hogy befejeződött, hogy holnap már nem kell újra útra kelni. Ugyanakkor utána nagyon jó érzés volt a megnyugvás, amit hónapokon át éreztem.
Mintha egy kis felhőn lebegtem volna, valahogy semmi rossz dolog nem tudott megérinteni.
Még az sem érdekelt, hogy évek óta nem találok párt magamnak, mert ez a problémám azért újra és újra visszatér. Én nagyon szerető embernek tartom magam, és vágyom a szeretetre, és úgy gondolom, hogy a párkapcsolati szeretet az valami más, valami egyedi dolog. Szerethetnek a barátok, az ismerősök, a családtagok akármennyire is, de semmi sem pótolja egy társ szeretetét.
korábban írtuk
Művész a kor legjobbjai közül: Mattis Teutsch János
Az avantgárd európai rangú mestere alkotó módon kapcsolódott be az expresszionizmus, a kubizmus és az absztrakt művészet stílusirányzataiba. Brassóban, a Hosszú utca 143. szám alatt négynyelvű emléktábla hirdeti: ott élt és alkotott Mattis Teutsch János.
