Keresztes Ildikó: Nyughatatlan gyerek vagyok

Szenvedélyes, öntörvényű, acélosan kemény és túlontúl érzékeny. A végletekig végletes, robbanékony nő, akinek a bolondokháza a normális, és a káosz a rend. A népszerű marosvásárhelyi énekesnő szülővárosában, koncert előtt mesélt magáról. Úgy, ahogyan énekel: egészen, mert félig semmit nem tud.

Szenvedélyes, öntörvényű, acélosan kemény és túlontúl érzékeny. A végletekig végletes, robbanékony nő, akinek a bolondokháza a normális, és a káosz a rend. A népszerű marosvásárhelyi énekesnő szülővárosában, koncert előtt mesélt magáról. Úgy, ahogyan énekel: egészen, mert félig semmit nem tud.

{hirdetes}

- Milyen emlékeket őrzöl Vásárhelyről?

- Imádtam Vásárhelyt, és most is imádom, és egészen másként dobog a szívem, amikor jövök haza. Tudom, hogy ez patetikusnak tűnik, meg mindenki ezt szokta mondani, de tényleg. Ahogy az ember idősödik, egyre inkább ragaszkodik azokhoz a tanításokhoz, amit a szülők meg a nagyszülők próbáltak annak idején elültetni. Nagyon úgy tűnt, hogy reménytelenül, mert én egy nagyon makacs, önfejű, egyke voltam, és azt hittem, hogy mindent mindenkinél jobban tudok. De valahogy azok a tanítások - ha nem is tudatosan, de tudat alatt - biztos, hogy belém épültek, és ebből én nagyon sokat profitáltam az életben. És ezért én nagyon hálás vagyok, lehet, nem az lennék, aki vagyok, ha ez nem így lett volna. És persze a sportnak is rengeteget köszönhetek. A kitartást, munkabírást, betyárbecsületet, önfegyelmet. Hozzáteszem, hogy nagyon szégyellem, hogy abbahagytam a Testnevelési Fősikola után az aktív sportot. Természetesen azért odafigyelek magamra, mert fontos a színpadi mozgás miatt is, és mentálisan is jót tesz, ha mozgok.

Futsz? Vagy milyen edzésre jársz?

- Á, utálok futni, sportoló koromban is utáltam, az nekem unalmas, monoton, s én egy ilyen nyughatatlan gyerek vagyok. Van egy fitneszterem, s lejárok ilyen különböző órákra. Néha van, hogy úgy elborít a munkám, hogy nem találok rá se időt, se energiát, de mindenképpen vissza fogok állni rá, mert nem mindegy, hogy mit mutat vissza a tükör, amikor az ember belenéz. Elsősorban nekem nem mindegy, hogy mit mutatok. Vannak igényeim. Magammal szemben is, meg másokkal szemben is. 

Fotó: Rab Zoltán

- Másként készülsz egy itthoni koncertre? Vagy ez is csak egy feladat, amit meg kell oldani?

- Nyilván egy feladat, amit meg kell oldani, de másfajta izgalommal állok neki. Talán jobban zavarban vagyok Vásárhelyen, mint bármelyik másik városban.

- Zavarban?

- Igen. Ha hiszed, ha nem, én a mai napig izgulok. Kívülről teljesen mást mutatok. De önkéntelenül. Talán a túlérzékenységemet leplezi ez a keménység, amit kifelé mutatok, hogy megóvjon bizonyos dolgoktól, de ez is az évek során mászott így rám, ez a páncél. De az biztos, hogy ide sokkal jobban vágyom, hogy itt elismerjenek, elfogadjanak, és hogy szeressenek, mint bárhol máshol a világban. De nem tudom, hogy miért, ne kérdezd meg.

- Az itteni kapcsolataid, barátságaid élnek még?

- Hogyne, abszolút, ragaszkodom is hozzájuk. Magyarországon minden évben megrendezésre kerül egy vásárhelyi találkozó, és ha időm engedi, akkor mindig el is megyek. Szerencsére erre idén is volt lehetőségem. Jókat ettünk, nevettünk, és sírtunk régi emlékeken, megsirattuk az egyik barátunkat, aki sajnos már nem lehet köztünk. Tomboltunk egy erdélyi zenekarra, akik AC/DC- dalokat énekeltek. Egyszóval, nagyon jól éreztük magunkat.

- Többet éltél Magyarországon, mint Erdélyben. Ennek ellenére erdélyinek vallod magad?

- Abszolút! Ezért nagyon sok bántást is kaptam, de én büszke vagyok erre. Örülök, hogy az anyaországban futhattam be azt a karriert, amit befutottam, mert ha jobban belegondolok, abban a rendszerben, ha itt maradok, akkor mi lett volna belőlem? Nagyjából semmi szerintem. Még tornatanár vagy edző is neccesen, mert akkoriban egyetlen testnevelési főiskola volt, Bukarestben, és nem is voltam én túlzottan jó tanuló, hogy bejussak. Vagy akár egy színművészetire. Talán utóbbi nagyobb sansz lett volna, de a tanulással mindig is hadilábon álltam. Nagyon jó barátaim, szakmatársaim és mentoraim vannak az anyaországban, hogy így mondjam, de bármennyi bántást is kaptam, mindig is hangoztattam minden egyes helyen, hogy honnan jöttem.

Fotó: Rab Zoltán

- Kimondtad a mentor szót, ki volt a te mentorod? 

- Nyilván nem arra gondolok, mint ami én voltam az X-Faktor-ban. Vagyis nem voltam napi kapcsolatban velük, de a pályám elején ott álltak mellettem, és biztattak, egyengették az utamat. Mikó István volt az, aki felfedezett, és lehetőséget adott a soproni Petőfi Sándor Színházban - ő volt akkoriban ott az igazgató -, ahol aztán hosszú éveket játszottam. A zenei pályám elindításában pedig a Kormorán zenekar és Varga Miklós volt az, aki segített.

- A szélesebb tömeg az X-Faktor révén ismer. Azóta mi a helyzet szakmailag veled?

- Valóban, az X-Faktor előtt nem én voltam a címlapok kedvelt sztárja. A tehetségkutató megdobta úgymond az ismertségem, holott 25 éve vagyok pályán, nagyon sok ember akkor kezdett utánam érdeklődni. De azért, mert belekerültem egyszer egy ilyen műsorba, nem azt jelenti, hogy én most nem tudok elvonatkoztatni a televíziózástól, és folyamatosan most már egy televíziós személyiségnek kellene lennem. Nem. Amikor volt olyan feladat, például nemrég a Sztárban sztár, fő műsoridőben, minden hétvégén egy másik sztárnak a bőrébe kellett bújni, na az egy szakmai kihívás volt, és az is egy két-három hónapos tévés jelenlét. De csak azért, hogy mindenáron a tévében legyek, azért nem.

- Mit nyertél az X-Faktortól?

- Egyrészt sokkal nagyobb tömeghez jutottam el, sokkal többen elkezdtek érdeklődni, csomó ember így jutott el odáig, hogy egyáltalán meghallgasson. Emellett értékes emberi kapcsolatokat kötöttem az X-Faktorban, például Baricz Gergővel, vagy Takács Nikolasszal, vagy Király L. Norbival, de olyan gyerekekkel is, akik nem az én mentoráltjaim voltak. Vagy akár a munkatársaim, főnökeim közül, 1-2 olyan emberrel, akiket mai napig nagyon jó barátomnak tudok tekinteni. Rengeteget tanultam magamról is. Például azt hittem, hogy én nem vagyok alkalmas arra, hogy átadjam a dolgokat. És rájöttem, hogy mégis, mert én rosszul, sokkal racionálisabban gondolkoztam az átadásról. 

Fotó: Hevesi Norbert

- Általában racionális vagy?

- Nem, tiszta ösztönlény vagyok. Hiába van agyam, bizonyos szituációkban szinte nem is tudom használni. Oroszlán a csillagjegyem, iszonyú szenvedélyes vagyok, meg eléggé fatalista, végletes.

- Az X-Faktor mentoraként is nagyon végletes, impulzív voltál. Sokakban felmerült azonban, hogy a szerkesztők„osztják ki” úgymond ezeket a szerepeket.

- Te el tudod képzelni, hogy Nagy Feróra ráosztanak egy szerepet? Hát nem. Ezt az emberek szeretik belemagyarázni. Iszonyú megosztó személyiség vagyok: vagy imádtak az emberek, vagy utáltak, gyűlöltek pont ezért, hogy én megjátszom magam, hogy egy szemvillanásom sem őszinte, hogy egy szerepet játszom. Nem. Azt gondolom, hogy csak egy iszonyú erős ember tud bőgni. Én imádok örömömben bőgni. Én imádom, hogyha hatással van rám valami. Az lehet extázis, lehet sírógörcs, bármi. Szerintem a művészet azért jött létre, hogy hasson. Hogy érzelmeket mozgasson. Én szeretek lenyűgözve lenni, ha jön egy számomra tök idegen ember, és két perc alatt olyant produkál, hogy én, aki már huszonéve a szakmában vagyok, és már végighallgattam az összes Tina Turnert és az összes Janis Joplint és az összes Cserhátit, és jön egy ilyen fiatal, és egyszerűen olyan tehetséges, hogy elkezdesz bőgni. És érzed, ahogy a bokádtól jön fel az érzés, és hiába tartanád, nem tudod. Mert az egy jó érzés. És ha dühös vagyok, akkor odacsapok az asztalra, igen. Vagy ha meg kell harcolni valakiért, akkor igen, leszkanderozom a férfitársamat is az asztalról... Én ilyen vagyok. De rengeteget tanultam is a műsortól… Az én nagy elődeimtől, a Nagyoktól egyébként már megtanultam, akit a Jóisten erre a pályára szánt, úgyis itt lesz. Tökmindegy, hogy te most odaengeded, vagy nem engeded.

- Két évben is a közmédia A Dal című műsorában versenyeztél. Befutott énekesnőként nem derogált elindulni a megmérettetésen? 

- Eljutottam hál’istennek odáig, hogy azt csinálhatok, amit akarok nagyjából. Tehát már nem érdekel az, hogy most mit fognak szólni, hogyha elindulsz A Dalban, és mondjuk, kiesik a dalod az első elődöntőben. Miért, attól én most rosszabb énekesnő lettem? Vacilláltam egyébként, de amikor kész lett a dal, és meghallgattam, akkor azt mondtam, hogy én vállalom és szeretem ezt a dalt, ez a dal érték, s akkor is eléneklem, hogyha átmegy egy tank a fejemen. Persze, mikor benne vagy egy ilyen versenyben, akkor elkap a versenyláz, de ez tart 15 percig. És utána rájössz, hogy énnekem az a feladatom, hogy ezt a dalt megmutassam, átadjam, és aztán aki érti, érti, aki nem érti, nem érti, ízlések és pofonok. Ízléssel nem lehet, és nem is szabad vitatkozni. Ez a szakma nem úgy mérhető, mint egy magasugrás, ez egy szubjektív pálya.

Fotó: Rab Zoltán

- Mi az, ami még motivál?

- Én ezt az ismertséget vagy elismerést nem úgy értem el, mint pusztán énekesnő, hanem főleg az X-Faktor meg a másfajta szereplések révén, egy „csomagban”. Lehet, hogy ideális esetben úgy szerettem volna, hogy elismerjenek mint énekesnőt, de egyáltalán nem vagyok hálátlan, hogy egy kanyarfúróval, de másként történt az egész. Olyant nem mondhatok, hogy mindent elértem, hiszen akkor az ember meg is halhatna. Igazából nem tervezek, de mindig megtalál egy olyan kihívás, olyan szerep, olyan valami, amire azt mondom, jaj, ez még nem volt meg, ez mennyire izgalmas. Inkább arra kérem a Jóistent, hogy adjon erőt és egészséget, hogy addig csinálhassam ezt az egészet ilyen szinten, amíg én ebben örömömet lelem, meg boldoggá tesz, meg boldoggá tesz másokat is. S jöjjenek újabb izgalmas feladatok, amiket meg kell élni, meg kell ugrani. Például Vásárhelyen mint énekesnő már többször voltam, közreműködtem többször itteni zenekarokkal is, de mint színésznő, sosem játszottam itthon. Nyilván vannak jobb prózai színésznők, mint én, nagyon sokukkal barátságot kötöttem, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk, de jó lenne például egyszer vendégszereplőként eljönni mondjuk egy olyan zenés darabra, amiben azt érezném, hogy na, az i-re feltettem a pontot. 

- Hogy látod, a tehetség, az adottság fontosabb vagy a szorgalmas munka?

- A tehetség – ma már főleg - nemcsak arról szól, hogy jaj, de szépen énekel valaki. Ha más szempontból nem alkalmas a szakmára, akkor azt mondják, hogy nem elég tehetséges. A tehetségbe az is beletartozik, hogy kitartás, munkabírás, mindig “topon levés.” Nyilván az adottság, amit kaptál, az alapvető, vagy kaptad, vagy nem kaptad meg. De az összes többit neked kell hozzátenni. 

- Mindig „topon” kell lenni?

- Most sokkal nagyobb a terhelés, mint amikor én kezdtem. Akkor kevesen voltunk, könnyebb volt kitűnni. De azt gondolom, minden generációnak megvannak a saját nehézségei és saját könnyebbségei. Amikor én rajongtam zenészekért, színészekért, akkor én összetéveszthetetlen egyéniségeket és hangokat láttam és hallottam. Hiszen ki kíváncsi 40 egyforma énekesnőre, aki ugyanúgy kirakja a fenekét és a mellét, és ugyanaz a duc-duc szól alatta. Ha végignézek most egy zenei csatornán, azt gondolom, hogy reggel 10-től déli 1-ig ugyanaz az énekeső ment, közben meg nem, lement 30.

- De látsz olyanokat is, akik nagyon elkülönülnek, kiemelkednek?

- Igen. Fenn tudott maradni például Tóth Gabi, Tóth Vera, és nem tudod őket összetéveszteni. Vagy ott van a Pásztor Anna, most már ő is egy eklatáns figurája ennek a zenei világnak. Vagy a saját mentoráltjaimat is mondhatom, Baricz Gergő is egyedi a maga kis világával, Takács Nikolas megint csak ilyen, akit nem tudsz mással összetéveszteni. És azt gondolom, hogy ügyesen csinálják, tologatják a pályájukat, és fennmaradtak.

Fotó: Rab Zoltán

- Miként telnek a napjaid?

- Én már így szocializálódtam, nekem a bolondokháza a normális, és a káosz a rend. Mivel most elég sokat játszunk, ezért külön nem kell készülnöm a koncertekre. Nyilván akkor próbálunk, amikor összeteszünk egy koncertprogramot, vagy hogyha valami újat kell megtanulnom, mert például vendég vagyok egy koncerten. A színházban is akkor próbálok, amikor 2-3 hónapja nem játszottam egy darabot. De van olyan napom, hogy délelőtt elindulok, és este úgy esek az ágyba, hogy egyik interjúról ki, másik fotózásra be, onnan be a próbára. És én is csak egy élő ember vagyok, nekem is el kell menni a cipészhez, a patikába, a közértbe, a postára, na, ezek mennek a legnehezebben, ezek a hétköznapi intézési dolgok. De anyukám sokat segít, például a kutyám most is nála van, mert nem cibálom magammal mindig mindenhova. Van egy kis törpe pincserem, Liza, előtte volt 14 évig egy kis tacskóm, akit innen vittem el, Vásárhelyről. Az első X-Faktor alatt halt meg, és aztán sokáig nem akartam kutyát, aztán most a sors úgy hozta, hogy lett kutyám, 3 éves törpe pincser. Olyan, mint egy instant dobermann, gyönyörű, sokkal szociálisabb, sokkal kedvesebb, sokkal több helyre tudom vinni magammal. És anyám imádja, és akkor ilyenkor a nagyinál van a „szőrös unoka”, és ő rendezi. És hát itt van az agyam, a mindenem: a menedzserem, aki nagyon sok mindent levesz a vállamról. Ennek a fajta életnek az adminisztrációját, meg az anyagi, szerződéses oldalát, letelefonálni, leszervezni, tehát én ebbe belehalnék. Nekem iszonyúan nagy az alvásigényem, és mivel az életem is fordítva működik, mint egy normális embernek, akkor a fél nap elmegy az alvással. De muszáj a hangom miatt, mert ha nem alszom ki magam, az az első, ami  megsínyli. És én ebből élek. Tehát nekem muszáj alkalmazkodnom, és kiszolgálnom őt, mert csak így szolgál ő is engem. 

- Korábban attól volt hangos a magyarországi bulvársajtó, hogy 25 év után elváltál a férjedtől, Kicska Lászlótól (az Edda Művek basszusgitárosa – szerk. megj.). Beszélgetésünk elején azonban előrebocsátottad, hogy a magánéleted szigorúan csak a tiéd.

- Azelőtt is annyit osztottunk meg a magánéletünkből, amiről azt gondoltuk, hogy elegáns, és belefér. Ahhoz képest, hogy erről nem nyilatkoztunk, tele volt vele a bulvársajtó, nyilván két ismert zenészről volt szó. És nem 2 évet töltöttünk egymással, hanem 25-öt. Miközben más ember már 60-szor elvált, ezért nem értettem ezt a nagy cécót, hogy miért nem szállnak le rólam, és iszonyúan megviselte Lacit is ez az egész mocskos sajtóhadjárat. Szívesen közlöm, mit csinálok a szabadidőmben, van-e kutyám, milyen divatirányzatot követek, de azt, hogy kivel vagyok éppen, vagy kivel nem - arról nem szeretek beszélni. 

Fotó: Rab Zoltán

- Láthatóan befeszültél most. Még mindig ennyire megvisel?

- Az első 10-15 évemben felhívott egy normális, hús-vér újságíró, leült velem beszélgetni, megírta a cikket, átküldte, majd én belejavítottam. Mert lehet, hogy félreértett valamit, vagy egy nevet rosszul írt le, bármi. De amikor ezek a pletykalapok elkezdtek olyan dolgokat írni rólam, ami köszönőviszonyban sem volt a valósággal, meg amikor azt mondtam, hogy beütötted a kisujjamat, és az jelent meg, hogy kivették a lépemet, és láttam, hogy úgy jelennek meg ezek, hogy föl se hívnak, na én ezt nem bírom. Talán ez az, amit a székelyektől örököltem, hogy nem bírom a hazugságot. Lehet lódítani, és én is lódítottam már kegyes hazugságokat életemben. De amikor azt mondja a szemedbe egy főszerkesztő, hogy fél éve nem jelentél meg a lapjában, márpedig te láttad, hogy kéthetente jelenteti meg a mocskosságait rólad, akkor mit csinálj? Tehát ezért húztam be a féket. 

- Említetted a divatot. Mindennap van időd és energiád kitalálni azt, hogy hogyan öltözz fel?

- Nem vagyok Glamour-girl, aki reggel 8-kor fölkel, és műszempilla nélkül ki sem lép az utcára. Az én ruhatáramban a haute couture-től egészen a homeless cuccig minden megtalálható. Imádok turkálóba járni. Imádok neves divattervezőktől egy-egy cuccot elhappolni. Nyilván az effajta vágyaimat annyi fotózáson, fellépésen, előadáson kiélhetem, hogy a civil életben ilyen szempontból pihenek. Mivel én az egész életem fordítva élem, hétköznap, ha nem muszáj, nem csinálom meg a hajamat, nem sminkelek, nem öltözöm kényelmetlen ruházatba, de a fotózásokon meg a koncerteken szeretek jól kinézni. Nagyon szeretem a feketét feketével. A feketében tudsz a leginkább kihívó lenni, és feketében tudsz a leginkább inkognitóban maradni. Állítólag jó lábaim vannak, és nagyon szeretem a szép cipőket. Nem igazán vagyok oda ezért a tucatdivatért. Ma, ha megnézed azokat a huszonéves lányokat, akik azt gondolják, hogy nagyon trendik, nem tudod őket megkülönböztetni egymástól. Na, én ezt nem szeretem. Az egyéniséget viszont nagyon sokra tartom. 

Fotó: Hevesi Norbert

- Te megbékéltél már teljesen a fizikumoddal?

- Nem. Jobban meg vagyok békélve természetesen, mint húsz- vagy harmincévesen, amikor ha nem volt tökéletesen kihúzva a szemem, nem mentem ki az utcára, ma már simán kimegyek smink nélkül is, nem érdekel. De nagyon maximalista vagyok, egy A4-es papírt tele tudnék írni arról, hogy mit szeretnék magamon megváltoztatni. Miközben nagyon sok huszon-harmincéves barátnőm a fél életét odaadná, hogy így nézzen ki, ahogy én 51 évesen. Ez is furcsa, kimondani, hogy 51 éves vagyok, miközben még úgy szólítanak, hogy „léánka”. Szóval ez jó, ezt a géneknek tudom be, meg a sportnak. Mondjuk, a stresszt nem tudom kiiktatni az életemből, de nem zabálok, nem  eszem egészségtelen ételeket, nem dohányzom, nem iszom, nem kábítószerezem. Buliban, néha, ha elszabadul a jókedv, akkor egy-egy cigit elszívok.

- Pedig azt gondolná az ember, hogy a cigarettától is ilyen szexin rekedtes a hangod.

- Még licis korunkban mondták a barátaim, hogy te, Kenguru - mert ez volt a becenevem, mai napig sokan így ismernek itt - te, Kenguru, nem akarsz énekelni dzsesszt? Mit? Énekelni? Dzsesszt? Azt már végképp nem értettem, mi az, hogy dzsessz. Tudod, nagyon pici és vékony voltam, megszólaltam, és ilyen rekedtes hangom volt. Igazából ők kezdték a figyelmemet erre felhívni. Meg ott volt a rockzene, a lázadás, hogy mi majd megmondjuk...

Fotó: Rab Zoltán

- Nagy lázadó vagy még mindig?

- Tulajdonképpen nem nőttem ki, igen. Egyszer voltam egy pszichológusnál, kb. félórát. Sokan megkérdezték, hogy nekem miért nem lett gyerekem. Mondtam, hogy azért, mert nem akartunk. Nem tudjátok ezt elképzelni, hogy van két ember, akinek nem ez az útja? Én elvárom, hogy ezt ne kérdezd meg tőlem. Azt gondolom, hogy intelligens emberek között nincs szó arról, hogy nemileg hova tartoznak, ki milyen vallású, milyen politikai nézetű, van-e gyereke, vagy nincs gyereke. Én ezt be is tartom. Barátilag megkérdem, ha éppen, de egyébként meg nem. 25 évet együtt éltünk. Szerinted, ha akartunk volna gyereket, akkor nem lett volna? S amit még rám szoktak nyomni, hogy na, a hülye karrierista, azért nem vállal gyereket, hogy nehogy megváltozzon az élete. A pszichológus mondta, hogy magának azért nincs gyereke, mert maga egy nagy gyerek. Maga még nem nőtt fel, és valószínűleg már nem is fog. Én tudtam, hogy nem tudok felelősséget vállalni, nekem nagyon erős a betyárbecsületem. Amiért tudok felelősséget vállalni, azt végig is csinálom. Amiért nem tudok, azt nem vállalom. Mert én is megkérdezhetem, maga miért szült 10 gyermeket a 20 négyzetméterre, amikor még megetetni se tudja őket, s putriban laknak? Na, akkor maga se kérdezze meg tőlem, hogy én meg miért nem szültem. Csak ezek ilyen begyöpösödött sztereotípiák, társadalmilag elvárt hülyeségek, hogy ma sem lehet ezt egy nőnek kimondani.

- Mit kívánsz magadnak, a családodnak és a barátaidnak? 

- Azt, hogy sokáig élvezzük még egymás társaságát, meg ezt a kimondhatatlan köteléket, ami van, s remélem, még odaát is fog működni, ha elköltözünk a másvilágra. Erőt, egészséget. Az összes többit megveszem. (nevet) Vagy nem. Mert igen, tényleg azok a legértékesebb dolgok, amiket nem lehet pénzért megvenni.