Küldetésben Bukarestben

{hirdetes}

- Örült, hogy halasztani kellett beszélgetésünket, mert így Szent Antal napján elmehetett a délutáni misére. Gyakorló katolikus?

- Igyekszem elmenni templomba vasárnaponként is, nem csak a főünnepeken. Ahogy telik az idő, egyre több szent kerül az ember életébe és figyelmébe, mert az élet azért néha megvisel, és nem csak örömöket, de bánatot is kimér ránk. Ha az embernek nincs hite, akkor hová forduljon?

- Gondolom, Csíkszentdomokosról hozza ezt a szokást, gyerekkorából.

- Természetesen gyerekkoromban is jártam templomba,  nálunk, a csíki székely falvakban ez a szokás. Jó, hogyha ez benne van az ember gyerekkorában, mert egyébként nehezebben történhetett volna meg, hogy az élet problémáit így próbáljam orvosolni. 

- Magyarországnak van Takács Máriája, Aczél Annája, nekünk, erdélyieknek Grosu Magdolnája, akit bár-ki felismer Erdélyben, de Bukarestben is. Volt olyan, hogy megszólították az utcán?

- Igen, ez többször is megtörtént, vicces helyzetek is voltak. Volt egy érdekes eset, ha már  vallásról, hitről volt szó… Elmentem egyszer gyónni- alig egy-két hónapja kerültem képernyőre- , a gyónás végén megkér-dezte a pap bácsi, hogy, ugye önt ismerjük?  Nagyon meglepődtem  azon, hogy az embert a hangja alapján ilyen   hamar azonosítani tudják.  Az elején nem tudtam, hogyan viszonyuljak  ehhez, szégyenlősebb voltam. Egyszer egy néni elsírta magát, amikor meglátott, és ez meghökkentett, de tudom, hogy tulajdonképpen meghatódott. Hiszen a kilencvenes évek elején nagy dolog volt, hogy az ember felvállalhatja azt, hogy magyar, és a magyar szellemiségről láthat, hallhat műsorokat.

- Olvastam, hogy biológiatanárnak készült Székelyföldön. Ehhez képest tévésztár lett Bukarestben. Ez hogyan történt? 

- A tévésztár egy kicsit túlzás. Én boldog szerettem volna lenni egész életemben, semmi másra nem készültem. Biológia- kémia szakosztályban végeztem Csíkszeredában, a Márton Áron Gimnáziumban. Osztálytársaim többnyire orvosnak készültek, gyógyszerésznek, én nem nagyon tudtam elképzelni magam ezen a területen. Mindig a humán tantárgyak vonzottak, ez volt az én világom. Azért tanácsolták nekem, hogy a biológia területét válasszam, mert akkoriban ott könnyebben el lehetett helyezkedni, és néhány tantárgyversenyen jól teljesítettem.

- Hogyan került mégis Bukarestbe?

-Egyetemre készültem Bukarestbe, de nem tudtam elég jól románul. Így eljöttem a fővárosba azzal a céllal, hogy először megtanulok románul- volt itt egy nagynéném, hozzá jöttem. Aztán közben más dolgok is történtek, és kialakult itt az életem.

 - Kicsit előreugrottunk az időben. Férjhez ment tehát a fővárosban.

- Amikor eljöttem Bukarestbe, elég hamar megismertem a férjemet, aki egy évre rá feleségül is vett. Nagyon szerencsés voltam, a férjem  művelt, nemeslelkű ember volt. Sokat utazott a világban, élt külföldön, nyitott elméjű  volt, nem voltak gondok még a baráti társaságában sem amiatt, hogy magyar vagyok. Munkát kerestem,  és a férjemnek az volt a meglátása, hogy olyan állást találjunk, ahol a saját népemmel lehetek kapcsolatban, és ne érjenek engem bántalmak amiatt, hogy nem a többségi nemzethez tartozom.

- Így került a televízióhoz?

- Mint bármi lényeges az életemben, ez is a véletlen folytán, de az is lehet, hogy csoda folytán alakult ki. Hiszek a csodákban. Először az Előréhez kerültem, ott egy évet dolgoztam korrektorként.  Majd a rendszerváltás után a Művelődési Minisztériumban kaptam  állást, ahol Horváth Andor volt  akkor az államtitkár. Nem telt el egy hónap, és a magyar adástól Boros Zoltán és csapata jött filmezni hozzánk. Felvétel után megkérdezték, hogy elmennék-e bemondónőnek a magyar adáshoz.  

- És igent mondott...

- Én nagyon megijedtem, hisz akkor egyetlen televízió volt az országban, ez a felkérés eléggé hihetetlen volt, és ijesztő is egyszerre. Úgy éreztem, hogy nem vagyok erre felkészülve. Mégis valami azt súgta, hogy ezt el kell vállalni, fel kell nőni ehhez a feladathoz. Ez az állás azt is jelentette, hogy a lelkiismeretem szabadságát megőrizhetem, hogy megmaradhatok magyarnak a fővárosban, és nem kell kompromisszumokat kötnöm.

- Mindez a kilencvenes évek elején történt. A marosvásárhelyi események fényében nem lehetett könnyű magyarként Bukarestben dolgozni...

- Nagyon sokáig rettegtem, és féltem, hogy letámadnak, vagy rám förmednek itt Bukarestben. Amikor húszévesen felültem a vonatra, már Sepsiszentgyörgy után nagyon idegennek éreztem magam. De meg-értettem, hogy nyitottnak kell lenni, be kell fogadni a román kultúrát is – és akkor a félelem is elmúlt. Azután más kultúrákat is könnyebben elfogadtam,  és megtapasztaltam, hogy a világ  nagy és  érdekes hely. Különösen, hogy a minisztériumban más vallásúakkal,  muzulmánokkal, ortodoxokkal , más nemzetiségű  emberekkel dolgozom.

- Tehát elvállalta a bemondói állást, de a minisztériumban is dolgozott tovább.

- És azóta is mindkét állásom megvan. Már 26 éve. A Művelődési Minisztériumban a kisebbségekért is feleltem, sőt,  a külkapcsolatokért is, tehát a nagykövetségekkel, azaz más kultúrákkal  is kapcsolatba kerülhettem ezáltal. Ezért sosem tűnt unalmasnak ez a hosszú idő.

- Nem lehet szó nélkül hagyni: alig beszélt románul, mégis román férfihez ment férjhez. Nagy szerelem lehetett, de mit szólt hozzá a család Csíkszentdomokoson?

- Az igazság az, hogy nem voltak egyáltalán elragadtatva. Más vallású, más nemzetiségű férfi lett a férjem, ráadásul idősebb volt nálam 18 évvel. Egyáltalán nem örültek a szüleim. Féltettek. Akkor Csíkszentdomokoson még az is idegennek számított, aki egy másik faluból jött. De szeretettel és hálával gondolok a szüleimre, mert nem akadályoztak. Elmondták: te döntesz, te választasz, de úgy gondold meg, hogy innen visszaút nincs. Végül, amikor megismerték a  férjem, nagyon megszerették, és mindenki tisztelte őt - így aztán a szüleim is megnyugodtak.

- Egyáltalán nem csendes időszakban költözött Bukarestbe, a forradalmat is itt élte meg, mondhatjuk, hogy az első sorból követhette az eseményeket.   

- Az Előrénél éltem meg a forradalmat. A régi Scânteia Házban néztük az ablakból, hogy mi történik. Emlékszem, odajött egy idősebb újságíró, és mondta, hogy na, ebből nem élünk meg, vissza dolgozni! A belvárosban laktam, és ott gyalog jöttem-mentem azokban a napokban. Arról nem lehet mesélni, egyszerűen át kell élni azt az euforikus hangulatot. Mivel a Palota téren laktunk, élőben láttuk a lövöldözéseket, a bányászjárást, mindent.

- A magyar adáshoz is ebben az euforikus időszakban került, négy év kötelező csend után a forradalom napjaiban újraindulhatott a magyar nyelvű adás, és pár hónapra rá csatlakozott a tévéhez.

- Számunkra  kincs volt a magyar adás,  és az, hogy a rendszerváltás után lehetett újra magyar nyelven közvetíteni. Ez a munka valóban  küldetés volt,  és mindent felülmúlt akkor . A magyar adás, amióta csak létezik, csak akkor nem mondta ki az igazat, amikor megszüntették- máskor, ha kellett, metanyelven kommunikált, ahogy egyszer Boros Zoltán nagyon szépen fogalmazott, vagyis a nézők értették az üzenetet, és a cenzor   úgy  tehetett, hogy nem érti.

-Milyen volt a hangulat a szerkesztőségben a kilencvenes években?

- A magyar adásnál mindig olyan volt a hangulat, mintha egy nagy család lennénk. Az elején nem mertem nagyon közvetlen lenni. Nagyon tiszteltem a kollégáimat, felnéztem rájuk- aztán az évek során megismertük egymást, és összeforrt a csapat. Intelligens emberek dolgoztak és dolgoznak ott,  és egytől- egyig mindenkinek van humorérzéke. Ez az,  ami átsegítette őket a szörnyű időszakokon, és a közösséget is megtartotta.

- Fiatal, kezdő bemondóként rengeteget izgulhatott az elején.

- Félelem, az mindig volt bennem, hiszen élő adásban bármi megtörténhet. Évekig izgultam. Öt-hat év kellett, amíg  megszoktam. Sokszor azt álmodtam, hogy elfelejtem a szöveget. A technikai felszerelés a tévénél most sem az, ami lehetne,  és ami kellene legyen, de akkor még ilyen sem volt. Ott készült az adás élőben. És volt olyan is, hogy behoztak gyorsan egy újságcikket apró betűkkel, vagy olvashatatlan kézírással egy szöveget, és azt úgy be kellett olvasni,  hiszen közben  mindig történt valami , és csak így tudtunk aktuálisak lenni.

- Meg lehet tanulni ezt a szakmát az egyetemen, főiskolán, vagy inkább a gyakorlat teszi a mestert?

- Fontosak a veleszületett adottságok, de nagyon fontosnak tartom a képzést is, mindenképpen segít. Ez volt az én egyik problémám.  Szigorú vagyok magammal szemben,  és azt vártam volna el magamtól, hogy én ezt egyetemen tanuljam. De akkor nem volt ilyen lehetőség. Abban is segített volna, hogy ne izguljak ennyire. 

- És az önbizalma is erősödött volna.

- Igen. Az önbizalmam tulajdonképpen akkor jött meg, amikor hívtak Magyarországra  néhány műsorba. Ott meg voltak velem  elégedve, és két-három évig kijártam. Arra gondoltam, hogy akkor mégiscsak elfogadhatóan, jól csinálom. Miután meghalt a férjem, aztán ez  az együttműködés elmaradt, mert olyan szomorú voltam, hogy nem akartam menni sehova.

-Több mint két évtizede hétről-hétre láthatjuk a képernyőn. Hogy tapasztalja, a nézők ma   is igénylik a kultúrát, az értéket, amit a közszolgálati televízió próbál közvetíteni?

- A közszolgálati televíziónak kötelessége értéket és kultúrát közvetíteni. Most sok a gond a tévénél, de akkor is azt kell tennie, ami egy közszolgálati média  feladata. Mi itt vagyunk, végezzük a dolgunkat, a nézők meg választhatnak, hogy mit néznek. Érdemes  ezt a munkát végezni továbbra is, a tartalmon kívül a nézők érzelmi világára is hat a műsor, egy adott  közösséghez tartozónak érezhetik magukat. A Magyar Adás 47 éve a romániai magyarság által képviselt értékeket az egyetemes magyarság szellemiségében mutatja be, örökíti meg a jövő számára, és merem remélni, hogy katalizálja is. Nem igazságos, ha összehasonlítják a magyar adást egy tévécsatornával, hiszen a technikai, anyagi háttérünk más. De mi évtizedek óta  itt vagyunk, és végezzük ezt a munkát, ami már nemcsak munka, hanem küldetés.

-Nehéz megmaradni magyarnak Bukarestben?

- Bukarestben magyarnak lenni nem lehetetlen, hiszen nagyon sok magyar ember él itt. Van oktatás óvodáskortól, sőt, felsőfokú oktatás is van, és vannak kulturális intézmények. Ráadásul én úgy látom, hogy itt egy híd szerepét töltjük be. Én mindig úgy is viselkedtem, hogy egy darabka Székelyföld vagyok,  és a magyarságot képviselem- ezért felelősség magyarnak lenni Bukarestben. Úgy gondolom, hogy már csak ezért megérte eljönnöm ide. És a magyar adásnak is ugyanez a szerepe. Gondoljon bele, mekkora előny, hogy az adás le van fordítva román nyelvre, tehát  rólunk, magyarokról olyan információik lehetnek a román nézőinknek, amelyeket – és ez nagyon fontos- tőlünk, első kézből tudnak meg.

- Otthonává vált a főváros az elmúlt 26 évben. Szívesen látogat Székelyföldre is?

- Az az igazság, hogy a szívem nagyon húz haza. Sajnos, az idén  tavasszal elveszítettem édesapámat,  és gyakrab-ban jártam haza Csíkszentdomokosra. Majdnem felháborodást éreztem magamban egyszer, amikor megláttam a szép, virágos mezőket, hogy miért is kellett nekem elmennem a betonrengetegbe. De ha az emberek körülöttem  kedvesek,  és van szeretet a szívükben, akkor bárhol boldog tudok lenni. Most éppen itt, Bukarestben.

- Hiányzik-e az otthoni kis közösség a nagyvárosi létben?

- Otthon az emberek egymásra vannak szorulva, és szükségük van egymásra - ez csodálatos dolog, most én ezt újra tapasztalom. Ez az összetartozás Székelyföldön nagy érték, remélem, hogy át tudják adni a következő nemzedéknek. Segítenek egymáson, ismerik egymást, és tudják, hogy ha baj van, akkor van, kire számítani. Ez nagyon szép. Együtt dolgoznak, együtt imádkoznak, együtt ünnepelnek. Ez  olyan dolog, ami nagyon hiányzik az életemből. Itt, Bukarestben azért nincs az embereknek ideje és lehetősége ilyen mértékben,  egy közösségen belül e-gyütt élni.

- Különösen, hogy egyedüllálló anyaként, két állással rengeteg a dolga.

- Igen, nekem folyamatosan nagyon spontánnak kell lennem, mert állandóan újra kell szerveznem az életet,  de nem pánikolok be. Nagyon át tud alakulni az ember az anyaság által.  Tizenegy éves fiam,  Ádám egyébként  nem  nyafogós fiú, igaz, úgy is neveltem. Azt szerettem volna, hogy legyen bátor és önálló, még akkor is, ha engem ez néha félelemmel tölt el . Ő büszke arra, hogy megbízom benne,  és egyedül is megcsinál dolgokat.

- Mi a legnagyobb kihívás egy mai anyának?

- Minden kihívás, de az a legnagyobb, hogy nincs elég ideje, illetve le kell mondania saját magáról. Egy anyának mindig a gyereke  áll a legfontosabb helyen, de a prioritások között szerepel a megélhetés is. És akkor nem marad ideje saját magára.

- Nyár van, hogyan pihen ilyenkor Grosu Magdolna és kisfia? 

- Erdélybe szoktunk hazamenni, minden nyáron néhány hetet ott tölt Ádám. A tenger közel van, oda is szeretünk lemenni. Ha lehet, néhány napot külföldön is  töltünk. Tavaly Firenzébe látogattunk,  és a fiam jó útitársnak bizonyult. Számomra a legjobb az egészben az volt, hogy amikor hazaaértünk,  Ádám azt mondta: Anyukám, te sokkal okosabb vagy, mint gondoltam!