Az örök „adós és törlesztő”, Kovács György színművész búcsúztatója a Film, Színház, Muzsika című lapban is megjelent. „...Utolsó találkozásunkkor elmondtad, hogy most készülsz megírni a kolozsvári és marosvásárhelyi színházakkal történt találkozásaid emlékét, mert – ahogy mondtad – ez olyan szép volt, mint a mesében. (...) Amíg éltél, nem engedted, hogy megírják, sem hogy elmondják. Most, hogy ezen a bolygón utoljára találkozunk veled, mentsél fel a neked tett hallgatási fogadalom alól. Nem tudunk annyi könnyet ejteni, sem annyit visszafojtani, amennyit te, Jánoska, letöröltél mások arcáról. Ha sokan el is mentek már a tanúk közül, sokan elszálltak, elszállingóztak, még vannak, akik tudják, de nem elegen, hogy egy embertelen korban mit tettél a nélkülözőkért, megalázottakért, a sokféle színű csillagot viselő bélyeges seregért. (…)
Én most annak a Kemény Jánosnak mondok köszönetet, aki egy sokaknak már özönvíz előttinek tűnő korban Kolozsváron, a Vasas Otthonban, a színpadról leparancsolt, szomorúságukat éneklő komédiásoknak – akik néhanapján szívszorongató bukfencet vetettek, hogy betevő falatjukat biztosíthassák – kosztümöt, díszletet, festéket és pénzt küldtél.
Te, az akkori „hivatalos” színház fizetés nélküli főigazgatója. És amikor küldöttség ment hozzád, hogy ezt megköszönjék, fölálltál a bizony nagy hatalmat jelentő főigazgatói bársonyszékből, és azzal a mosollyal, ami te voltál, megtiltottad a hajlongást, a köszönetet, a hálálkodást.
A temetés
Most már nem haragudhatsz érte, de ki mondja el helyettem, hogy amikor reám is szerepet osztottak abban a sokmilliós statisztériában, amire szükség volt a történelem legőrültebb tragédiájának eljátszásához, te voltál az, aki bakancsot, viharkabátot, bekecset adott, pénzt csúsztatott a zsebembe és úgy engedtél utamra, hogy azt mondtad: Ne félj, ez már nem tart soká. Fogunk mi még együtt színházat csinálni. Az élet különös módon végzi a maga »formabontását«. (...) Felejthetetlenül őrzöm a pillanatot, mikor a tizenkét órai munka után kimerült, rongyos, fáradt volt színészt, a báró úr és felesége meleg étellel, friss kenyérrel, mézzel és sajttal várta. A Fő utcán, a fasiszta világ kellős közepén azzal a felejthetetlen mosollyal az arcán. Évek múlva, miután már szétoszlottak felettünk a viharfelhők, és hirtelen annyi lett az »ellenálló«, mint csillag az égen, akkor is szó nélkül, nem várva érte késő köszönetet, szemérmesen hallgattál minderről és még annyi-annyi másról. Köszönjük neked azt a póztalanságot, sok melegséget, emberséget, amire tanítottál.
Az özvegy és fia, Árpád
Emlékezni fogunk rá, hogy te az emberek, népek közti megértést, a »barátság húrjait« már akkor is pengetted, amikor az még sem divatos, sem jövedelmező nem volt.
Életeddel mutattál példát, hogy volt, van és mindig lesz egy nemzedék, amelyik, ha kell, téglát hord, sziklákat görget, vagy éppen meszet éget,
hogy felépüljön egy világ, ahol nem átok a születés, nem jótékony megváltás a halál. Ahol csak egy a fontos: mit végzünk el a két dátum között...”
A marosvécsi kultúrotthontól kézben vitték fel a koporsót a kastélykertbe, a végső nyughelyre. Több ezer ember virágszőnyegen lépkedett a kastély felé vezető úton.
Cigánybanda kísérte a menetet, a „komák” bandája, hiszen a mindenkinek előre köszönő báró gesztusát a helyi cigányság azzal igyekezett megköszönni, hogy keresztapának kérte fel, ha gyermek született a családban. Kemény János és felesége senkit nem utasított vissza. 1971 októberében ezek a gyermekek szórták a virágot a néhai „népnyúzó” földesúr utolsó útjára – egy olyan korban, amikor épp ennek az ellenkezője lett volna a „normális” viszonyulás.
A parkerdő sokáig visszhangzott a gyászoló gyülekezet énekétől.
Kiemelt képen Kós Károly és Kemény János /A felvételek a család archívumából származnak
