– Mikor, hogyan ismerkedtél meg a sporttal?
– Az első emlékem, amire emlékszem az a focival kapcsolatos. A bátyám, aki hat és fél évvel idősebb, mint én, mindig futballozott az udvaron a haverokkal, de engem kislányként nem engedtek, én csak néztem. Konkrétan emlékszem arra, hogy mennyire vágytam rá, hogy én is játszhassak. Az az energia, az a dinamika, amit láttam rajtuk, az tetszett nekem. Valahonnan innen indult el, illetve
bizonyítani akartam, hogy én is képes vagyok rá.
Egyébként édesanyám szertornázott 12 évig, édesapám hokizott, gyerekkoromban nem igazán néztünk a tévében szappanoperákat, meg sorozatokat, mindig valami meccs ment, és édesapám rengeteget magyarázta, hogy mit nézzek, mire figyeljek. Belém ivódott a sport iránti érdeklődés. Édesanyám pedig az udvaron cigánykerekezett, mutatta nekem, hogy na, ezt meg kell tanulni. Aztán a líceumi évek alatt heti egy torna óránk volt, amin mindenki azt csinált, amit akart: az osztálytársaknak háromnegyede vasalta a haját az öltözőben, és a másik része pedig matek házit írt. Négy éven keresztül minden egyes tornaórán egyedül rúgtam az üres kapura a focilabdát, nem volt, kivel játszani.
– Ha jól tudom eredetileg orvosira készültél, de végül a sport egyetemre esett a választásod. Hogy jött ez a nagy fordulat?
– Nagyon nehéz volt eldöntenem a középiskola végén, hogy hová menjek. Tizenkettedik osztály végén írtam egy listát, hogy melyik volna az az egyetem, ahová, ha bejutnék, azt mondanám, hogy rendben van, és hát, volt vagy öt-hat ilyen. Kérdeztem egy ismerősömet, hogy na, most mi legyen? Mondta, hogy tegyem fel magamnak azt a kérdést, hogy
mi az a tevékenység, amire éjjel kettőkor, ha felébresztenének, akkori is igent mondanék. Rávágtam, hogy a foci.
Így döntöttem el. És életem egyik legjobb döntése volt.
– Az egyetemen, az első fociedzésen a tanárod ajánlotta, hogy próbáld ki a rögbit, amiről akkor alig tudtál valamit. Ennek ellenére már az első edzés után bevettek a csapatba, leigazoltak a klubhoz. Kizárólag sportolói karrierre vágytál, vagy már akkor érdekelt a sporttanári pálya?
– Az egész alapképzést úgy végeztem el, hogy nem akartam tanár lenni. Én csak sportolni akartam. Az, hogy bekerültem a rögbi csapatba annyira elszédített, hogy én semmilyen más karrierre nem készültem. Azt mondtam, hogy én ezt addig fogom csinálni, ameddig csak lehet. Nekem ha az tölti ki a napjaimat, hogy felkelek, eszem, edzés, pihenek, edzés, eszem, edzés, lefekszem, az nekem bőven elég. És így is csináltam egészen addig, míg fel nem hívtak az Apáczaiból, hogy váratlanul elment egy testnevelő tanár, és hirtelen kellene valaki a helyére. Nem érdekelt a tanügy, de végül úgy döntöttem, hogy kipróbálom. Aztán 2–3 óra megtartása után már azt éreztem, hogy én ezt imádom. Pedig borzasztó nehéz volt, nem voltam felkészülve rá, rengeteget kellett foglalkozzak vele.
– Mennyire hatott ki az életed minden területére, amíg versenysporttal foglalkoztál?
– Az első szó, ami eszembe jut azokról az évekről, az elköteleződés. Én a sportbentlakásban éltem, folyamatosan sportolókkal voltam körülvéve, a körülöttem lévő emberek mind azt csinálták, amit én – más sportágat űztek, de ugyanazt az életstílust folytatták. Ha bementünk a közös konyhába, ott az asztalon nem hamburgerek és pizzák voltak, hanem egészséges ételek. Volt egy napi rutinunk: lementünk edzésre, edzés után tusolás, átöltözés, együtt mentünk utána enni is. Mindenki valami olyan ruhát vett fel, ami tükrözte azt, hogy mi kik vagyunk, és mit képviselünk.
Egy 15 perces sétát mi úgy tettünk meg, mintha valami hadsereg vonulna fel, büszkék voltunk, hogy az emberek látják rajtunk, hogy mi sportolók vagyunk. Adott egy státuszt.
Én legalábbis így éltem meg. Végre el tudtam magam helyezni a társadalomban. Ez nagyon sokat tett a személyiségfejlődéshez is. És persze, ha üzletekbe jártunk, akkor nem a ruhácskákat nézegettük, hanem a futócipőket és egyéb sportkiegészítőket. De ezzel együtt a nőiességemet is meg tudtam élni, a durva, férfiasnak titulált sport ellenére – vagy ezzel együtt is – festettem a körmeimet, sminkeltem magam. És igen, a versenysport olyan szempontból is megváltoztatott, hogy addig én is buliztam, kocsmáztam, de amikor bevettek a rögbi-csapatba, akkor egyik napról a másikra húztam egy határt. Másnap, ha szólt a telefonom, hogy kijössz-e egy sörre, akkor az volt a válasz, hogy nem, mert mert oda kell figyeljek, megyek edzésre.
– Egy pillanatig sem élted meg lemondásként a versenysportot?
– Nyilván azért időbe telt az, hogy egyre tudatosabban és lelkiismeretesebben űzzem ezt a sportágat, de nagyon hamar jött ez a váltás. Azonnal azt éreztem, hogy ez most egy akkora esély, hogy ezt meg kell ragadnom. És ahogy leálltam a tipikus egyetemista életstílussal, a jegyeim is jobbak lettek, kaptam tanulmányi ösztöndíjat is.
Reggelig tudnám sorolni, hogy mennyi pozitív hatással volt az életemre az, hogy én belevágtam a versenysportba – pedig nem űztem sokáig.
Huszonéves koromban kezdtem el, és nagyon durván hat évet csináltam. De az alatt az idő alatt én azt érzem, hogy összehoztam azt, ami csak lehetséges Romániában, amit csak lehet ebben a sportban.
– A versenysport mennyire jelentett elméleti felkészülést is – főként úgy, hogy a fociban voltál jártas, a rögbit alig ismerted?
– A szabadidőm erről szólt. A tapasztaltabb csapattársaimmal edzés után leültünk a laptop elé, betettük a meccset, és ők magyaráztak nekem. Rengeteget segítettek a csapattársaim, hogy fel tudjam venni a lépést. Azt, hogy mennyit foglalkoztam a sporttal, az is mutatja, hogy másodévesen mentem a csapatba, és év végére már megvolt az államvizsga témám: a csapatot mértem fel, a csapaton belül a versenyszorongást. Utána pedig mesteriztem, ahol sportpszichológiával foglalkoztam, majd pszichológia egyetemre mentem, ahol folytattam a témát.
– Amikor rögbizni kezdtél, a lánycsapat viszonylag új volt. Milyen volt a viszonyotok a fiúkkal?
– Összedolgoztunk, gyakran ebédelni is együtt mentünk, de azért mindig lenéztek. De nem is várhattunk volna mást.
Nagyon kevesen voltak, akiknek a szemében láttuk azt, hogy őszintén csodálnak, azért hogy mi törékeny nőként bevállaljuk ezt a sportot. De a többség, az evolúciós ösztönök szerint úgy nézett ránk, hogy nem vagyunk normálisak.
És ez rosszul is esett sokszor. De például amikor elmentünk a román válogatottba, akkor a fiúknak, lányoknak közös volt az edzőtábor, és ott nem ezt kaptuk, ott éreztük a tiszteletet.
– Amíg versenysportoltál, megfordult a fejedben, hogy külföldre menj?
– Igen, hívtak is Magyarországra, kaptam ajánlatot. Klubcsapathoz mehettem volna, válogatottba nem, mivel már a román válogatott leigazolt tagja voltam. Körülbelül egy hetet gondolkodtam rajta, de mivel már megvolt az iskolai munkahelyem is, ahol sok pozitív visszajelzést kaptam, úgy éreztem, hogy én itt kell folytassam, nem akartam mindent itt hagyni.
– Sérülés miatt hagytad abba az élsportot. Volt-e, van-e benned valamiféle hiányérzet?
– A sérülésem miatt én voltam a hibás, túl sokat vállaltam: dolgoztam, edzettem versenyeztem, mesteriztem. Minden területen maximálisat akartam nyújtani, de azokra a dolgokra, amikre egy élsportoló nagyon kellene figyeljen, nem figyeltem: alvás, pihenés, étkezés. Így lesérült a térdem. Elmondták, hogy műteni kell, de akkor még nem voltam képes abbahagyni. Mondták, hogy a felgyógyulási idő 6–8 hónap, tehát addig a csapat szempontjából „hasznavehetetlen” leszek. Egyébként Romániában az ilyen helyzetekben nincs olyanfajta támogatás, mint Nyugaton, például sportpszichológusi segítség sincs.
Egy élsportolónak egy sérülés olyan, mint amikor egy pék levágja a két kezét, és többé nem tud kenyeret gyúrni. Hát, hogy lehet ezzel megküzdeni?!
Nekem is szépen meg volt vetve az ágy a depressziónak, de azzal volt szerencsém, hogy a sérülésem ellenére a válogatott edzőtáborába akkor is hívtak. Az edző belém fektetett: azt mondta, hogy hozzájuk tartozom, és segített, hogy tovább tudjak lépni. Utána még másfél évig játszottam, és ez hatalmas lendületet jelentett, hogy igen, álltam a szavam, visszamentem. De mivel az életemen nem változtattam, szép lassan kezdtem kiégni. És aztán jött a második sérülés, amikor már a sérülés pillanatában tudtam, hogy igen, ez volt az utolsó meccsem válogatott játékosként.
– Ma mennyire része az életednek a sport?
– A sport a mindennapjaim része, folyamatosan jelen van az életemben. A második térdműtétem után volt egy másfél év, amikor abszolút nem foglalkoztam vele, csak az iskolában, mint szakmát gyakoroltam. Jelenleg azt tudom mondani, hogy én ennél aktívabban már nem tudok sportolni, mert azon kívül, hogy az iskolában végig aktívan részt veszek a gyermekekkel az órákon, délután heti kétszer járok focizni, és kétszer rögbizni, és hétvégén néha elmegyek szaladni. Néha úgy érzem, hogy nem tudok leállni, hogy olyan ez, mint a drog, nem tudok létezni nélküle.
– Az élsporttal töltött évek után most a tanításra koncentrálsz. Mit jelent ez neked?
– Az iskola számomra önmegvalósítás. Régen nem hittem a hivatásban, de az elmúlt években fordult a kocka, olyan tapasztalataim lettek, vannak, amik nyomán azt érzem, hogy igen, ez nekem lett kitalálva. Jól érzem magam, szeretem, amit csinálok, és hatalmas értéket látok abban, hogy tanítok és nevelek, abban, hogy akár egy életre befolyásolhatom a gyerekek, fiatalok életét.
Fotók: Matei Linda
A rögbi, az ovális labdával játszott sport elsősorban Nagy-Britanniában kedvelt, és véletlenül sem szabad összekeverni a szintén ovális labdával játszott amerikai és ausztrál futballal. Több fajtája is létezik: 7, 10, 12 és 15 fős változata is van, de 13 fős liga-rögbi is létezik. A játék célja, hogy a két szembenálló csapat játékosai megpróbáljanak a labda vitelével, passzolásával, rúgásával és lehelyezésével minél több pontot szerezni. A rögbi 15 fős változta az ún. „uniós” rögbi, ez terjedt el leginkább Közép- és Kelet-Európa országaiban, így Romániában is, ahol ez a sport a külföldön tanuló diákok által honosodott meg az 1910-es években. 1931-ben megalakult a román országos rögbiszövetség is. A Kolozsvári U férfi rögbicsapatát 1949-ben alapították, a lánycsapatot csak 2012-ben.
korábban írtuk
Fodor Emese: Start után csak versenyző vagyok
Fodor Emese sokszoros román bajnok hegyikerékpáros, ugyanakkor 2019 óta Európa-bajnok terepduatlonos. Emese szerint a hegyikerékpár – a lenyűgöző táj, a csend, a folyton változó évszakok szépsége mellett – az erőnlét, a koncentráció és a technikai tudás együttes játéka. Augusztusi lapszámunkban a mára mondtunk igent, annak minden hozadékával. Ezúttal a roppant fegyelmezett székelyudvarhelyi sportolót kérdeztük: mit mond neki a carpe diem, és mikor él igazán a pillanatban?
