– Úgy tudom, egy nő miatt lettél színész. Igaz ez?
– Igaz. Másképp nem vonzott a színház. Körülbelül tizenöt éves voltam. Volt egy vágy, egy kaland, ezt kellett vállalni… De már akkor érdekelt a kontaktmozgás, és nagyon kezdtem szeretni. Kikapcsolt és egyfajta koncentrációra tanított. Később az állattartás is hasonló rendszerre tanított.
– Milyen állataid vannak?
– Van két lovam, egy kutyám, három juh, és még szeretnék.
– Milyen céllal tartod őket? Lovagolsz is?
– Fél éve nem lovagoltam, ez bűnös dolog, de így jött ki a lépés. Ám nem adom el a lovakat csak azért, mert nem lovagolok rajtuk. Most van egy csikó, amivel kellene foglalkozni. Tavasszal újrakezdem, ez a cél. Másfelől meg ott a színház, és lehet, hogy áprilisig fel sem fogok tudni szabadulni. Nem tudok, csak egyfelé elköteleződni. Az pedig nem jó, ha szenvedek a színpadon, mert akkor mindenki szenved. Tehát megteszek mindent, hogy jól érezzem magam ott.
– Könnyen alkalmazkodsz a rendezőkhöz?
– Nem, egyre nehezebben. Amikor kapsz egy erős iskolát, akkor nehezen megy. Azt érzem, hogy nincsenek új dolgok. Minden történet ugyanarról beszél, csak más aspektust emel ki. És közben az én felelősségem, hogy amit tálalunk, az legyen újszerű, hogy aktuálisnak érezze a néző. Azt kell elérnem, hogy bejöjjenek. Meg kell újulni mindegyre.
– Hogy érzed, sokat változtál az elmúlt időben?
– Voltak váltásaim, de nem változom. Vágyom egyébként a változásra. Nehéz kimondani, de várom, hogy legyen valami. Ha változtatni szeretnék, akkor nem itt. Azt gondolom, hogy az egész Kárpát-medence kicsi, amikor valamelyest ismert az ember. Olyan helyen lehetne valami újat kezdeni, ahol nem ismernek.
– Vágynál egy teljes újrakezdésre?
– Mindennap eszembe jut. A falura való kikacsintásom is ezért volt. Kérdés volt számomra, hogy tudok-e szénával dolgozni, fát vágni, állatokkal foglalkozni. Megtanultam. Tüzet rakok, elrázom a szénát, bütykösödik a kezem, cipeltem az akkumulátort a hátamon. Olyan is volt, hogy húsvétkor mindenki ment locsolni, én meg két kutyával caplattam az esőben, a csillagok alatt a Megfeszítettre gondoltam, és bőgtem.
– Süt belőled valami vívódás, tépelődés, önmarcangolás…
– Ilyen vagyok, valami folyton űz. Borzalmas egyrészt, de nem is magam miatt, a környezetemnek lehet nehéz.
– Vannak olyan szerepeid, amelyek mély nyomot hagytak benned?
– Amikor ide kerültem, a szentgyörgyi színházba, Az ember tragédiájában Ádám szerepét kaptam. Kimozdított valamiből, és megkínlódtam vele, viszont nem adta azt az érzést, hogy túl vagyok valamin, valamit tudok. Ez nagyon az elején volt. Később jöttek azok a munkák, amelyekben úgy éreztem, hogy letettem valamit az asztalra. A színművészeti főiskoláról az osztályvezetőnk, Lohinszky Loránd úgy engedett el, hogy
„maga ne legyen díszes kulissza!”.
Könnyen beskatulyázhattak volna. Tehát voltak ezek a küzdések. Aztán Bocsárdi Lászlótól kaptam egy olyan feladatot, amelyben egy nagyon összetett figurát kellett játszanom, ez volt az Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban Fülöp. Bocsárdi látott meg bennem valamit. Innen kezdődött, hogy nem „egy darabból faragott” figurákat keressek magamnak. Aztán jött a Bánk bán, a Hamlet, Ivanov…
– Főszerepeket játszottál a budapesti Nemzeti Színházban is. Nem akartál ott maradni?
– Meghívások voltak, feladatokat végeztem el. Nem mondom, hogy könnyű volt, más a nézői igény Budapesten. Volt, hogy elkezdtem nézegetni kint a lakásárakat, gondoltam a lovaimra is, hogy hova vihetném őket, szóval volt bennem egy ilyen szándék. De itthonról aztán másképp láttam. Kiültem a lugasba, és arra gondoltam, hogy miért akarnék innen elmenni, hisz minden megvan itt. Ha megtehetem, hogy elmenjek időnként, akkor nincs szükség arra, hogy elköltözzem innen.
– Van egy Jászai-díjad, azt gondolná az ember, hogy azzal úgymond hátradőlhetsz. Mégis van még benned megfelelési kényszer?
– Egyre jobban inogok...
– Miért?
– Nem tudom. A díjak is mulandók. Lehet, hogy mások másnak adnák azt a díjat ma. Nem lehet ebből élni. A mindennapjaimért harcolok. Mátray László negyvenkét éves, és olyan világ van körülötte kialakulóban, ami nagyon gyors. Esténként be kell gyorsítanom magam, fel kell zárkóznom. Valami hajt, hogy amíg vagyok, addig ne felejtsenek el. A lényegem az, hogy a nézők ne csalódjanak. Egyfolytában számonkérem magam, újra és újra nekifeszülök annak, ami vagyok.
– Miből nyersz feltöltődést mindeközben?
– Az utazások szoktak segíteni, amikor összejön. De a vidéki lét is ilyen, a lovaglás, amikor reggel úgy megyek vissza a városba, hogy piros az arcom.
– A Kojot című filmben játszott szereped nagyon Mátray Laci-snak tűnt. Jól láttam?
– Van úgy, hogy nem lehet kikerülni, hogy a színész egyéniségét a rendező meglássa. Ő eredetileg nem ilyen fickónak képzelte el. Viszont rájött, hogy jót tesz, ha enged, illetve tereli a saját személyiségem felé. A rendező azt mondta, hogy ez a srác bajban van önmagával, luxusautót vezet, magabiztos, kezeli a helyzeteket, de egy összetett figura. Az apja átlép rajta. És amikor ebben élsz harminc napon át, az hat rád.
– Ennek ellenére a forgatás jó élmény volt?
– Nagyon. Nyilván a rendező, Kostyál Márk első filmes, ő sem tudta pontosan, hogy ez működni fog-e. Nem tudsz mindig minden kérdéseddel odamenni a rendezőhöz, nem is jó, de néhány emberrel összebarátkoztam, győzködtek, hogy jó az, amit csinálok, és akkor ezek a dolgok alátámasztottak.
– Nem sokkal ezelőtt a legjobb mellékszereplő GOPO-díjára jelöltek az Egy herceg és egy fél című román filmben nyújtott alakításért. Az hogy készült?
– Ana Lungu rendező, Téglás István, Marius Manole és Iris Spiridon, egy Bukarestben élő csapat, színészek, rendezők kitaláltak egy történetet, ami részben önmagukra, magunkra van írva: meghalt egy barátjuk, és hogy ebből miként lehet túllépni, ebből csináltak filmet. Én Laciként szerepelek a filmben, de nem színész, hanem író vagyok. És akkor megkérdezték, hogy lehetne-e a rám eső részt valahol nálunk forgatni, és akkor mondtam, hogyne, persze, nézzék meg a házamat, a kertemet Szörcsén, ha tetszik, ott vannak az állatok, az udvar, használjuk. Persze hogy tetszett, és akkor megjelentek tizenvalahány napra, és felvettünk néhány jelenetet.
– Milyen falu Szörcse?
– Kovászna mellett van, egyetlenegy baja, hogy képtelenek megjavítani az oda vezető utat. De nagyon szeretem. Nekem picit romantikus az egész ottani élet, a falu többi lakójának persze nem.
– Hajlamos vagy ilyen romantikus elgondolásokra?
– Gyerekkorom óta álmodozom… Apám meteorológus volt, a Bâlea-tónál dolgozott, és emiatt sokat mászkáltam ott egyedül. A fantáziát beindítja, hogy mi van, ha most jön ez vagy az. Élt ott egy bernáthegyi kutya, és elhittem, hogy az az én kutyám, mindennap gondoltam rá, szerettem volna, hogy itthon is legyen egy olyanom. Itthon mindenkinek azt meséltem, hogy van egy rakétám és egy kutyám. És mivel gyerekkoromban nem lehetett se kutyám, se lovam, most valahogy a gyerekkori álmaimat valósítottam meg.
– Biztos, hogy sokat hozzáad a falu az ember életéhez.
– Nekünk ez a nehéz, hogy a nyolc óra munkánk úgy van elosztva, hogy délelőtt próba, majd ebédszünet, délután-este megint, és emiatt nem tudsz hazamenni. Reggel bejövök a városba, utána délben megint visszafutni, ezt a harminc kilométeres távolság nem teszi lehetővé, ezért nem élek életvitelszerűen ott.
– Magam is utálom, ha megkérdeznek, hogy akarok-e gyereket, ha nem, miért nem, magánügy… De most én is ezt kérdem. Kívülről magányos farkas típusnak tűnsz.
– Ez önzés, tudom, de ki kell mondjam, hogy így tudok a legjobban koncentrálni arra, ami az én feladatom ebben a világban. Ez szakmai dolog. De ha az Isten majd egyszer csak megáld azzal, hogy gyerekem lesz, akkor majd nagyon szeretnék rá figyelni. Most a szakmát hajtom, mert nincs más… Nem tudok, nem merek tervezni, de ha lesz gyerekem, érzem, hogy fontos lesz. Aminek jönnie kell, jönni fog.
– De úgy érzed, helyeden vagy? Vannak boldog pillanataid, óráid, napjaid?
– Amikor meghatódtam húsvétkor, mert valami eszme elindult, megérintett, akkor tulajdonképpen boldog voltam. Igazából boldog vagyok.
– S van-e olyan célkitűzésed, amit szeretnél elérni, magadon javítani esetleg?
– A közösséget, amiben élek, szeretném jobban figyelembe venni, tehát tenni valamit. A színház is közösségi élmény, de a közösséghez való viszonyomat szeretném picit „rendbe tenni”.
– Merthogy ez a viszony nem olyan, amilyennek szeretnéd?
– Magam vagyok, magammal foglalkozom, igazából nem magamnak teszem, de valami kézzelfoghatót is csinálnék. Mert a színházi előadás elszáll. Jó, egy mozifilm megmarad, előveszik tíz–húsz év múlva, mondják, a Kojot ilyen vagy olyan volt, de a színház elsuhan… Szörcsén a házat nem én építettem, de közreműködtem, kitaláltuk, hogyan legyen, volt egy falusi ház, legyen istálló, kert, karám, ezekbe valamilyen szinten beletettem magam. És most, hogy megvan, akkor felmerül, hogy mi legyen a következő projekt.
– Van hobbid a lovakon kívül?
– Igen, az utazás. Ha rá tudnék készülni alaposan, komolyan csinálnám, például egy világ körüli utat, de én igazából jól érzem magam ebben az összevisszaságban, amiben vagyok.
– Nagy káosz van körülötted, benned?
– Van. Van, mert van egy vég, és én azt nem akarom elfogadni. Mintha ez lenne a célom, hogy állandóan kijátsszam a nagy Véget. Nem akarom elfogadni, hogy van.
– S bár elfelejteni, hogy ez a vég eljön egyszer?
– Nem tudom....
– Veszélyesen élsz?
– Nem élek veszélyesen. Vagyis az igazán veszélyesen élőkhöz képest nem élek veszélyesen. Le is nézem magam emiatt. Nem megyek el a végsőkig. Van egy olyan fura valami, ami mindig megvéd. Baudelaire mondja talán, hogy „hasznos embernek lenni mindig meglehetősen utálatosnak találtam”. Tíz perce mondtam, hogy hasznos ember akarok lenni. Miért legyek én hasznos, kiterítenek úgyis, miért ne legyek hasznos, kiterítenek úgyis. (J. A.-parafrázis – szerk. megj.) Ebben a dilemmában élem a mindennapjaimat. Felépítek valamit, és egy éjszaka, egy siker- vagy kudarcélmény azt teljesen lerombolja. Ezt nem lehet követni asszonyilag, apailag, anyailag, feleségileg. Ez ilyen.
– De a színház segítő, megtartó közeg számodra?
– A színpad az a hely, ahol az egész létezés pszichológiáját és magamat tudom tanulmányozni. Nem leírom, megrajzolom, kivésem, hanem amit megtanulok az emberről, itt tudom megmutatni. Azért van sok színész a színpadon, hogy más és más utakat képviseljenek. Igen, fontos a színház, fontos a színpad, és én tanulmányokat végzek. Figyelek. Talán Chaplin mondta, de nem biztos, hogy az apja temetésén is az járt a fejében, hogy ezt hogy fogja színpadon megjeleníteni. És így van ez velem is. A legkeményebb veszekedés közben is figyelem, hogy na, most itt volt egy gesztus…
– Ez azért elég skizofrén állapot. Nem zizzen meg az ember?
– Ne tudd meg… Ez a nehéz. Hogy nem akarok megzizzenni.
– És Sepsiszentgyörgy merre változott szerinted az elmúlt húsz év alatt, amióta itt játszol?
– Szerintem jó irányban alakulnak a dolgok, de van bennem egy szkepszis is, hogy mi is a jó. Igazából az életemet a színház-büfé-haza útvonalon élem. Jó, azért néha kimegyek az állomásra vagy olyan helyekre, ahova nem mennék, s csak nézek ki a fejemből. S úgy látom, hogy sokaknak nehéz. De a színházban benne van a lehetőség, hogy változtasson. Hamvas Béla mondja, hogy a művészet célja, hogy visszairányítson az alapemberséghez. A színház is ezt kell kitűzze célul. És azt érzem, hogy a szentgyörgyi színházban – persze vannak kísérletezések – valahol mégiscsak az alapállapot az emberség keresése. Persze a forma változó, de ha az alapállapot az emberség keresése, akkor be tudnak csatlakozni a nézők. És ha az alapállapotot keressük, és szeretnek minket, akkor talán valami jót teszünk, és ilyen értelemben jó érzés. Vagy a Reflex színházi fesztivál: a nézők bejönnek és látják, hogy mi van a világban. Nagyon fontos, mert az itteni emberek többsége nem tud elmenni külföldön színházba. Úgyhogy ez óriási dolog.
– Ahogy én látom, a színész élete végéig mások kéréseinek, elvárásainak tesz eleget. Ez nem terhes?
– Egy dolognak nem tudsz eleget tenni: magadnak. Mindenkinek eleget teszel, csak magadnak nem teszel eleget.
– Soha?
– Nem tudom. Vagy ha igen, az mulandó. Adnak egy díjat, mondjuk, tavaly a Kojotban nyújtott alakításért megkaptam a színikritikusok díját, mellékszerep-kategóriában, most előterjesztettek GOPO-díjra, de azt se tudom, hogy miért, mitől. Nagyon jó, csakhogy ezekre nem tudsz kabátot akasztani. Van, volt, elment...
Kiemelt kép: Beliczay László /fotó: Barabás Zsolt
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.
