Egy videót nézek a Bihar megyei Noelről a közösségi hálón. Hamarosan egy évet tölt, és ülni próbál. Egyféle fémszerkezet segít neki, az tartja meg őt, vagy ahogy az anyukája nevezi: „fényes páncélban” üldölgél, mert egymaga nem tud. Egy génhiba okozott izomsorvadást nála, amit, ha nem sikerül időben kezelni, teljes mozgásképtelenséget okozna, levegőt sem tudna venni magától egy idő után. Noelt három és fél hónaposan diagnosztizálták az SMA 1-es, vagyis a betegség legsúlyosabb típusával. Az a nap beleégett édesanyja, Fodor Hilda emlékezetébe. Vele beszélgettem.
– Hogyan emlékszel vissza arra a napra?
– A konyhában ültem az asztalnál, október 22. volt. Tisztán emlékszem mindenre. Aznap a párom dolgozott, kenyeret hordott ki üzletekbe. Többször beszéltünk telefonon, de nem akartam elmondani neki, majd csak akkor, ha hazaér, hogy nehogy egy ilyen hír hallatán történjen vele valami útközben. Édesanyámnak mondtam el legelőször. Aztán nem tudtam magamban tartani, és mégis beszéltem a férjemmel. Ez olyan érzés, mint amikor elveszítesz egy háborút.
– Tudtad, hogy mit jelent ez a betegség, hallottál már előtte róla?
– Ahogy a legtöbb anya teszi, ha azt látja, hogy valami baj van a gyerekével, én is kutakodtam az interneten, amikor Noelnél az első tüneteket észleltem. Aztán ráakadtam Zente majd Levente történetére. Arra gondoltam, mennyire sok pénz a 700 millió forint, ami éppen akkor gyűlt össze Zentének, és hogy vajon mi lehet a gyerekkel, hogy ilyen sokba kerül a kezelése. Aztán amikor elolvastam, mi van a kisfiúkkal, rájöttem, mennyire hasonló tünetei vannak Noelnek is. Persze
próbáltam elhessegetni, hogy biztos nem SMA, és voltak olyan hetek, amikor például a Vojta-tornának is köszönhetően fejlődött Noel, s ez reményt adott. Bár legbelül végig éreztem, hogy ez lesz.
Amikor megkaptuk a diagnózist, arra már mindent tudtam a betegségről, és nagyon mélyen érintett. Nagyon sokat sírtam.
– Mi volt az első gondolatod?
– Hogy Úristen, mi lesz?! Hogy én nem tudom azt végigcsinálni, amit Zente anyukája. Pánikba estem, hogy milyen út vár ránk. Aztán jött a gyűjtés gondolata, hogy pénzt kell szereznünk. Fel sem tudtuk fogni, mennyi pénzről van szó, hogy azzal meg tudjuk vásárolni az egész falut, ahol élünk, tehenestül, mindenestül. Hogy hiába adjuk el mindenünket, nem lesz elég. Annyi kölcsönt fel sem lehet venni…
– Hogyan lehet ebből továbblépni? Ott a szörnyű diagnózis, de rögtön tenni is kell valamit, mert az idő ellenetek dolgozik.
– Nehéz volt feldolgozni a hírt. Viszont sok idő nem volt gondolkodni. A segítség szerencsére rögtön jött. Gyorsan elkezdtek kupakokat gyűjteni, egyik bolt a másik után. Sokan ismerték már Zente történetét, így nem kellett magyarázkodni. A facebookon is indítottak gyűjtést, aztán megszületett az első csoport is a közösségi oldalon. (most már van magyar, román és angol nyelvű csoport is). Én viszont két hétig semmit nem posztoltam erről, mert nem tudtam „megszólalni”. Barátaink kértek, hogy próbáljak meg nyitni, mert nekem is írni kellene valamit a csoportba. De időre volt szükségem. Ha erről van szó, még most is rám tör a sírás.
– Van egy nagyobb fiad is, Szebi. Ő hogyan viseli ezt a helyzetet?
– Tíz éves volt, mikor először megemlítette, hogy nagyon szeretne egy kistestvért. Ő választotta a nevét is. Úgy viselkedik, mint bármelyik más kamasz, kiborul, hisztizik néha, és csak a számítógép meg a kütyük érdeklik. Felháborodik azon, amikor leülök vele tanulni, de fel kell állnom, mert Noel sír. Nem sokat beszél róla, de számára is nehéz feldolgozni ezt a helyzetet. Ez az év elég rossz neki, keveset vagyok vele, a család sokat van külön, a születésnapján sem tudtunk otthon lenni. Megviseli őt.