LGBTQ közösség – egy betűszó, ami a melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzneműek (magyarul LMBT) közösségét hivatott jelölni. Néhányunknak ezek értelemmel bíró szavak, mások számára indulatot keltő fogalmak, és megint másoknak teljesen eszement zagyvaságok. Akkor is léteznek, ha nem veszünk róluk tudomást, de lehet úgy tekinteni rájuk, illetve eme identitáspolitikai mozgalomra, mint az elfogadás mindennapos gyakorlatára.
Beszélgetőpartnerem, Oborocea Mónika újságíró, melegjogi aktivista úgy véli, a homoszexualitással, az LGBTQ közösséggel kapcsolatos félretájékoztatás Romániában olyan mértékű, hogy muszáj szót emelni ellene, mindeközben rámutat, hogy a változás elsősorban a döntéshozókon múlik. Hiteles tájékoztatással sok meleg fiatal szenvedését lehetne csökkenteni, hangsúlyozza. Innen indulunk.
– Rendszeresen megszólalsz az LGBTQ közösséget érintő kérdésekben. Ez véletlenül alakult így, amiatt, hogy sajtóban dolgozol, vagy melegként belső indíttatás?
– Több oka is van. Egyrészt újságíróként lehetőségem volt utánanézni, hogy az LGBTQ közösség jogai hogyan állnak Romániában, és miért állnak úgy, ahogy állnak. Kik azok a háttérből mozgató figurák, akik akadályozzák, vagy ellenkezőleg, segítik ezt a mozgalmat politikai és nem csak politikai szinten. Másrészt érzem belülről, hogy már annyira elviselhetetlen a félretájékoztatás, tájékozatlanság, hogy muszáj elkezdeni beszélni. Mert a tájékoztatás szintjéig sokszor nem is jutunk el. Csak odáig, hogy megpróbáljuk cáfolni azokat a tévhiteket, melyek a fejekben élnek az LGBTQ közösségről. Ez belső kényszerítő erő.
– Mi változott a rendszerváltás után?
– Tudjuk, hogy 1989 után hogyan öröklődtek át a hatalmi struktúrák. Akik ma a romániai közéletet irányítják, nagyrészt ezeken a taktikákon szocializálódtak, ezeket a módszereket használják. Tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a romániai társadalom nincs tisztában azzal, mi az LGBTQ vagy LMBT közösség. A közoktatásban nincs szó róla, és az információhiány bizonytalanságot teremt, ahol pedig bizonytalanság van, ott kockázat van. Épp ezért lehet félelmet kelteni olyasmivel, amiről nem tudunk sokat.
– Nálad hogy történt a felismerés, hogy leszbikus vagy? És hogyan reagált a környezeted, hiszen egy hagyományos, konzervatív társadalomból, Székelyföldről származol?
– Hosszú ideig dilemmáztam, és sokat olvastam erről. Van még egy előítélet: attól „lesz” valaki meleg, hogy a családjában, környezetében trauma érte, ez váltja ki. Hosszú ideig azt gondoltam, emiatt vagyok meleg. Ez a tévhit vezetett oda, hogy faltam a fellelhető szakkönyveket. Hogy aztán visszatérjek a legegyszerűbb érvhez: ha egy tragédia, trauma miatt lesz valaki meleg, miért nem lesz meleg az összes ember, aki csalódott például a szerelmében? Vagy az apukájában, az anyukájában? Vagy esetleg nemi erőszak áldozata lett? A környezetünkben mindennaposak az ilyen tragédiák, senki sem kerülheti el, mégsem lesz mindenki meleg. A kérdést sikerült lezárnom azzal, hogy a trauma miatti szemléletváltás valójában segíthet abban, hogy jobban önmagadra figyelj, és rákényszeríthet arra, hogy ne halogasd a szembenézést azzal, hogy ki vagy. Mert nem lehet úgy élni, hogy folyamatosan ellentmondásban legyél önmagaddal. Remélem, minden meleg eljut arra a szintre, hogy megbékéljen saját magával. Nálam 13-14 éves koromban kezdődött ez a folyamat, amikor arra lettem figyelmes, hogy az osztályomban van egy gyönyörű lány, aki ráadásul jó tanuló is. Egy tiniben még nem tudatosodik, hogy ez mit jelent. Magától értetődőnek veszi: tetszik az illető. A környezet az, aki tudatosítja: nem tetszhet, mert te lány vagy. Hogyhogy nem egy fiú tetszik? Ezek a külső visszajelzések nagyon-nagyon tudnak fájni.
A heteroszexuális olvasók nyugodtan tegyék fel maguknak a kérdést: hogy esne nekik, ha a társadalom azt kiabálná, hogy az azonos neműekhez kell vonzódniuk? Mert belőlünk is pont ugyanezt a hatást váltja ki a társadalom viszonyulása. Tiniként, amikor elkezdtem tudatosítani, hogy nem az ellenkező nemhez vonzódom, kétségbeesésemben a fiúk felé fordultam, és hosszú ideig be akartam bizonyítani magamnak, hogy igazából a fiúkat szeretem. Erőltettem, de mindig rosszul sült el, mert nemcsak önmagamat csaptam be, hanem az illetőt is, aki igazi érzelmeket táplált irántam. Az iskoláskor, az egyetemi éveimet is beleértve, és még utána is jó pár év maga volt a pokol. Pont amiatt, mert be akartam bizonyítani magamnak azt, ami nem vagyok. Ráadásul abban az időben, a kilencvenes években semmilyen információ nem állt rendelkezésünkre, azt sem tudtam, mi a homoszexualitás. Totál önmagadnak kellett megbirkóznod az egésszel, és nagyon fájdalmas volt. Utólag visszagondolva döbbenetes, hogy a társadalom hagyja, hogy sokan így szenvedjenek, és egy pici segítséget sem akar nyújtani, sőt.
Nem betegek és nem jelentenek veszélyt a társadalomra, hangsúlyozza Móni
– Akik nyitottabb közeget igényelnének, azért hagyják el az országot, mert melegként úgy érzik, hogy kirekeszti őket a társadalom?
– Az egyik mozgatórugó persze az, hogy melegek. Gondoljuk el: az Európai Unióban vagyunk már több mint tíz éve, és a legtöbb tagországban elismerik a meleg párok jogait – vagy bejegyzett élettársi kapcsolattal, vagy házassággal. Amerika egész területén elismerik a melegházasságot, és már az ázsiai, afrikai országokban is sorra születnek a törvények. Romániában még ott tartunk, hogy el kell magyarázni: a melegség nem betegség, a melegek nem jelentenek veszélyt a társadalomra. Hatalmas a különbség. Amikor a pároddal kimész az utcára, nincs olyan, hogy ne legyenek intim pillanatok. Meg akarnád érinteni a vállát, meg akarnád puszilni, megfogni a kezét, szorosabban mellé ülni. Ezek természetes gesztusok, de ha meleg vagy, nem teheted. Feszengenünk kell, hogy jaj, Istenem, meglátott-e valaki? Miközben szerte a világon több tucat országban a melegek házasodhatnak. (...)
A teljes interjú nyári összevont lapszámunk Közelről rovatában olvasható. Keresse a Nőileget a lapárusoknál, vagy rendelje meg honlapunkról!
Fotó: INQUAM Photos
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. júniusi-augusztusi lapszámában jelent meg.
