– Hogyan lettél ilyen világpolgár?
– Az első költözésem 3 éves koromban volt, ekkor költöztek a szüleim Resicabányáról Székelyföldre. Érettségi után úgy döntöttem, hogy művészettörténész leszek. Akkoriban középkori erődtemplomokról és falfestészetről olvastam könyveket – felfedeztem, hogy akik azokat írták, Budapesten tanítanak. Oda felvételiztem. Hamar rájöttem, hogy inkább élő művészekkel szeretnék foglalkozni. Voltam gyakorlaton a Műcsarnokban, majd hat évig dolgoztam vezető galériákban Budapesten. Szerettem együtt dolgozni a művészekkel, kitalálni a kiállítások koncepcióját és megtalálni a művek helyét a különböző terekben. Aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, hogy miután megvan a kiállítás, mi jut el belőle az emberekig, mi ennek az egésznek az értelme. Tanítani is kezdtem, művészettörténetet, Budapesten és a nagyváradi Partiumi Egyetemen. Majd a Robert Bosch Alapítvány németországi ösztöndíjával kulturális menedzsmentet tanultam.
Németországban találkoztam először azzal, hogy egyesületek, civilek mennyire sok mindent mozgatnak a társadalomban. Teljesen lenyűgözött, hogy egy olyan képzőművészeti intézményben tanulhattam és dolgozhattam, ami egy egyesület volt, vagyis művészet iránt érdeklődő magánemberek tartották fenn. Már a németországi tartózkodás alatt a másik három magyarországi ösztöndíjassal együtt meg is alapítottuk a kultúrAktív egyesületet, ami azóta is, tizenkét éve nagyon jól működik.
– Miről szólnak a projektjeitek?
– A kultúrAktív célja az emberek érzékenyítése az épített környezet iránt. Több városban készítettünk például helyismereti kiadványokat gyerekeknek. Természetesen Sepsiszentgyörgyön is (Sepsiszentgyörgy gyerekeknek), azzal a céllal, hogy a város épített környezetéről, működéséről, társadalmáról közvetítsünk a gyerekeknek.
– Tehát a hazai művészeti élethez is igyekszel hozzátenni?
– Mindig is igyekeztem, néha cseppekben sikerült. A MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérrel Sepsiszentgyörgyön több kiállítást is szerveztünk. És igyekeztünk ezek mellé tárlatvezetéseket, beszélgetéseket szervezni, amennyire lehet, bevonni az embereket. Időközben megfogalmazódott bennem, hogy számomra a legfontosabb lenne a művészet közvetítésével foglalkozni. Akkoriban múzeumpedagógusként dolgoztam a budapesti Magyar Nemzeti Galériában.
– Mit gondolsz a múzeumpedagógia szárnypróbálgatásairól itthon?
– Nagyon örülök neki. A múzeumok – hagyományos szerepüknek megfelelően – sokszor csak a kutatásra és a megőrzésre fókuszálnak, pedig nagyon fontos szem előtt tartani, hogy a múzeum mint közintézmény, hatást fejt ki a társadalomra. A megőrzésen kívül az is fontos, hogy végezzenek oktatási, művészet-közvetítési munkát is, hogy az ott kiállított alkotások ki tudják fejteni a hatásukat az emberekre. Nem elég az, hogy az ember bemehet és megállhat a műalkotás előtt. Meg kell tölteni ezeket a tereket élettel. A művészetnek az identitásképző hatása is nagyon-nagyon fontos, főleg egy kisebbség esetében. Ha a műalkotást soha senki nem látja, nem érti, akkor nyilván nem fejtheti ki a hatását. Nagyon fontosak az olyan kezdeményezések, mint például „a hét műtárgya”, de gyakorlatilag bármi, ami felhívja a figyelmet a műalkotásokra.
– A doktori dolgozatod is a művészet és társadalom kölcsönhatásáról írtad. Mesélnél róla?
– A Magyar Nemzeti Galéria után Svájcban, a Berni Egyetemen kezdtem dolgozni. Itt véletlenül találtam az egykori német nyelvű Brassói Lapok cikkeire arról, hogy egy svájci óragyáros tékozló fia – később Bosznia-Hercegovina propagandaminisztere – gyakran menekült az apja haragja elől a sógorához, a Mikes grófhoz, és együtt vadásztak. Az ő hagyatékából kiindulva vizsgáltam, hogy művészeti eszközökkel, világkiállítási pavilonokkal, hogyan lehet befolyásolni a nemzeti öntudat alakulását… Most Stuttgartban dolgozom Baden-Württemberg állam alapítványánál (BW Stiftung), több programot vezetek, egyebek mellett kelet-közép-európai civil szervezetek együttműködését támogatjuk. Úgy gondolom, hogy csak a civil szervezetekben van remény.
– Ezt kifejtenéd?
– Jelenleg is az a tapasztalat vezet, ami Németországban, majd Svájcban is lenyűgözött: egy pici településen laktunk, és száznál is több bejegyzett egyesület volt. A férfikórustól kezdve a kézműves körig és város-szépészeti egyesületig ezek mind 100–150 éves évfordulójukat ünnepelték akkoriban. Az a fajta társadalmi bizalom és stabilitás, ami Svájcra jellemző, tulajdonképpen ennek köszönhető. Hiába vannak a politikai változások, mint amit mi megélünk Romániában vagy Magyarországon, igazából a társadalom szövete, ez a nagyon erős szövet, akkor van, ha a civilek erősek tudnak lenni.
– A saját családodban mi az identitáspolitikád?
– Az, hogy az összes olyan helyről, ahol éltünk, vagy amihez a családunk révén kötődünk, igyekeztünk magunkkal hozni valamit, amit a hétköznapjainkban is megélhetünk: szokásokat, recepteket. Próbáljuk közösen is bejárni ezeket a helyeket, nemcsak Székelyföldet, hanem mondjuk Svájcot is, hiszen Milán, a fiam ott született, vagy Svédországot, ahol apósom és a sógoromék élnek. Vannak könyveink magyarul, románul, olaszul, svédül, angolul, németül és svájci németül is. Megünnepeljük mind a karácsonyt, mind a hanukát, mert a férjem részben zsidó származású. Ehhez viszont nagy tudatosság kell. A kisfiamnak is segíteni próbálunk abban, hogy a különböző családi és kulturális értékeket minél jobban integrálni tudja a saját egyéni módján.
– A honvággyal hogy állsz?
– Sokszor van nagyon erős honvágyunk, hiányzik a családunk és gyakran foglalkoztat a hazatérés gondolata. Sokszor érzem azt, hogy nem az igazi életemet élem, hanem egy párhuzamos, pótéletet.
Rossz napjaimban úgy érzem, sehova sem tartozom. Jó napjaimban pedig úgy, hogy európai vagyok, vagy inkább közép-kelet-európai. Ez a sokféle kötődés pedig hozzájárul ahhoz, hogy az ember érdeklődéssel közelítsen azokhoz, akik másmilyenek.
Ezt a szemléletet próbálom nap mint nap érvényesíteni és közvetíteni a munkámban: szerintem a toleranciához elengedhetetlen, hogy igazán meglásd, a másiknak mi a fontos.
Fotó: Rafael Pablo Labanino
korábban írtuk
Thököly Emese: Fogadni is tudni kell a segítséget
A megszokott, biztos otthont sosem könnyű elhagyni. Akkor sem, ha az ember nincs egyedül. Thököly Emese Csíkszeredában született, de már 18 éve a tengeren túlon él. Hatgyerekes családanyaként vállalkozása abban segíti az anyukákat, hogy szobatisztaságra neveljék gyermekeiket, emellett önkénteskedik és könyvet ír. Mint mondja, a nehézségek Kanadában sem kímélik, mégis úgy érzi, az élet csodái végül felülkerekednek. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)
