– Miért döntöttél úgy, hogy Kanadába költözöl?
– Májusban lesz 18 éve annak, hogy itt lakunk. Szeretném azt mondani, hogy anyagi okok miatt döntöttünk így, mert ez egyszerűbben hangzik. Nehéz időket éltünk a 2000-es évek elején, nagy volt az anyagi bizonytalanság. Az utolsó télen, amikor már tudtuk, nemsokára ki fogunk költözni, már arról kellett döntenünk, hogy eszünk vagy közköltséget fizetünk. Az akkori romániai pénztelenség a jövőképünket zorddá és kilátástalanná tette. Emellett családi okok is közrejátszottak, s ezt csak sok év elteltével tudtam magamnak beismerni.
Akkor azt éreztem, hogy a menekülés az egyetlen kiút, bár ez akkor nem tudatosult bennem. Hogy jó döntés volt-e, az vitatható, de minden esetre az életem nyugodtabbá vált.
Nem terveztem előre, és lemondással járt az elköltözés, mert tudtam, hogy az újságírást magam mögött kell hagynom. Franciául akkor nem tudtam és az angol sem ment akadémiai szinten. Aztán szerencsére mégsem hagytam abba, volt lehetőségem a publikálásra több kanadai magyar újságban. Viszont a rendszeres szerkesztőségi munka, a hivatástudattal teli mindennapok öröme otthon maradt.
– Hogyan tudtál beilleszkedni? Mivel foglalkoztál a kezdeti időkben?
– Mire Kanadába kerültünk, már rutinos beilleszkedő voltam. Először 14 éves koromban kerültem el otthonról, és ez megadta az alapját az önállóságnak, de tudtam, hogy Kanada más lesz.
Az emigrációban nyitni kell mások felé, nem szabad elzárkózni. El kell tudni fogadni a segítséget, törni kell a nyelvet, akkor is, ha szégyenlős vagy.
Nem mellesleg jó utánanézni, hogy létezik-e helyi magyar közösség ott, ahová az ember megy. Nekünk ismerősök segítettek, az első munkahelyem pedig egy irodában volt. Könyvek és irodalom közelében élni a mindennapokat, ha nem is magyarul, de jólesett. A beilleszkedés pedig lelkiekben volt nehéz, mert a harcot magammal vívtam. Meg kellett találnom a helyemet egy bizonytalan helyzetben, távol a megszokott dolgoktól. Szerintem az sem szégyen, ha valaki feladja, mert ott van az újrakezdés lehetősége. Ez itt Kanadában pedig sokkal egyszerűbb, mint otthon.
– Családot is Kanadában alapítottál?
– Nem egészen, már családdal együtt költöztünk ki, az első férjemmel és az egyéves kislányommal. Nem egyedül kellett megbirkóznom a nehézségekkel, de így sem volt egyszerű. Lassan belerázódtunk a dolgokba, és akkor kezdtük otthon érezni magunkat, amikor rátaláltunk a montreali magyar közösségre. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Kanadában fogok magyarul misét hallgatni. Volt itt iskola, cserkészet, sőt még néptánccsoport is. Aztán 2008 decemberében megkaptuk az állampolgárságot, de az öröm nem tartott soká, mert nem sokkal ezután a férjem autóbalesetben életét vesztette. Én meg ott maradtam egyedül. Szörnyű volt, az addigra felépített élet megszűnt. Életem legnehezebb időszaka volt, de az élet mindig felülkerekedik. Valahogy összeszedtem magam, és a második férjemet az itteni magyar közösségben ismertem meg. Egyszeriben háromgyerekes családdá váltunk, és utána három közös gyerekünk született. A legkisebb 6, a legnagyobb pedig 19 éves. A férjem, András harmadik generációs kanadai magyar, akinek már a nagyszülei is itt éltek. Szóval, nem vagyunk egyedül.
– Mi az, amit jobban szeretsz Kanadában?
– Hogy hagyománya van az önkénteskedésnek. Szinte bármilyen területen vállalhat az ember önkéntes munkát, nem csak kifejezetten nonprofit szervezeteknél. A fiataloknak ez nagyon jó lehetőség tapasztalatszerzésre, de vannak olyan középiskolai programok, ahol a tanulóknak kötelező bizonyos számú órában önkéntesként tevékenykedni. Én is önkéntesként dolgozom a Montreali Magyar Iskolában 15 éve. Szombatonként a nyelvismeret átadása mellett figyelmet fordítunk a kultúra megismerésére és a nemzeti ünnepek ápolására.
Hála az oktatásnak, a mindennapjainkba beleszövődik a hagyomány, a kultúra, a honismeret és a gasztronómia is. Egy cseppnyi otthon.
– Nőként látsz-e különbségeket viselkedési normák, elfogadás tekintetében?
– Nagy a különbség. Eleve nagyok a távolságok, így az emberek nem juthatnak el egymáshoz könnyen, és nem tudnak találkozni egymással olyan gyakran.
Kicsit hidegebb a közösség, mint otthon. Az emberek nehezen barátkoznak és fogadnak be maguk közé másokat. De ez sem általános jelenség, hiszen sok a bevándorló.
Nőként úgy érzem, hogy könnyebben boldogulok vállalkozóként, de gondolom azóta otthon is sok minden megváltozott. Van egy kedvenc ünnepem itt Kanadában: a Hálaadás. A családok összegyűlnek, együtt vannak, pulykát esznek. Elmaradhatatlan a hálaadásnapi vacsora. A pulyka olyannyira egybeforrt az ünneppel, hogy a hálaadást „pulyka napnak” is szokták nevezni.
– Hogyan jött a vállalkozásod ötlete?
– A szobatisztaságra szoktatást én is ugyanúgy kezdtem, mint bárki. A gyerekeim kihívások elé állítottak, mire megtanulták használni a bilit. A viccestől a bosszantóig átéltem minden lehetséges forgatókönyvet. A negyediknél meg az ötödiknél már sokkal kevesebbet hezitáltam, tudtam, hogy mikor érdemes belevágni. Az újabb sikerek pedig oda vezettek, hogy a kisgyermekes ismerőseim, szomszédok, ovistársak szülei elkezdtek kérdezgetni, hogy hogyan csinálom, mi a titka a dolognak. Segítettem egyiknek, másiknak, majd eszembe jutott, hogy ez akár egy sikeres vállalkozás is lehetne, hiszen van rá igény. Elindítottam, amiről aztán kiderült, hogy nem is olyan furcsa. Már Amerikában, Angliában és Ausztriában is akadnak többen, akik ugyanezzel foglalkoznak. Először csupán szóbeli segítséget nyújtottam, de volt, aki nem tudta ezeket a tanácsokat gyakorlatba ültetni. Úgy oldottuk meg a dolgot, hogy elmentem az otthonukba, és ott tanítottuk meg bilizni közösen az anyukával a totyogót. Gyakorta még a pszichológus köntösét is fel kell ölteni, hiszen előfordul, hogy az édesanya annyira stresszel vagy fél a kudarctól, hogy a szobatisztaság gondolatától is rosszul van.
– Hogy látod, az ott szerzett tudást itthon is tudnád kamatoztatni?
– Valamilyen módon biztosan tudnám, hisz ugyanezek a dilemmák, kérdések az otthoni szülőkben is felmerülnek. A csíkszeredai Édesanyák Hetén tartott előadáson (Emese meghívott előadó volt – szerk. megj.) a résztvevők számából, és a sok feltett kérdés alapján otthon is nagy az érdeklődés. A kérdés csupán az, hogy az a módszer, amit itt, Kanadában használok, az otthon is működik-e.
Jelenleg írom a szobatiszta gyermek neveléséről szóló könyvemet, ami nemcsak az itteni közösségnek segíthet, hanem bármelyik magyar édesanyának.
– Felmerült-e benned valaha a hazaköltözés lehetősége?
– Igen, minden nap gondolok rá. Mondhatnánk azt is: tervben van, hogy egyszer, valamikor hazafele vesszük az irányt. Hogy mikor és hogyan, azt persze nem tudnám megmondani, hiszen a férjem nem hagyhatja itt első házasságából született gyermekeit. Bár igaz lassan ők is felnőttek... Szóval, ki tudja.
– Mi az, ami hiányzik itthonról?
– Legjobban a magyar nyelv, a kultúra, az irodalom. Évek óta járunk a magyar iskolába, de ez kevés. Az alapot megadja ugyan, de emellé még sok önszorgalmú munka kell itthon, és még így is messze állunk az otthon megszokott „mindent magyarul tanulunk" szinttől. Már nagyon régi álmom, hogy egyszer hosszabb időre hazamenjek a gyerekekkel, és beirassam őket egy tanévre, vagy bár félévre otthoni iskolába. A másik dolog,
ami nagyon hiányzik, az a gyalogos közlekedés. Kocsi nélkül itt nem lehet közlekedni. Ha nem laksz a belvárosban, elfelejtheted, hogy létezik élet autó nélkül.
Bár kezdem észrevenni, hogy amikor hazamegyek, akkor meg gyakran hiányzik Kanada és az itteni élet. Főleg az amerikai kávé…
Fotó: Thököly Emese archívuma
korábban írtuk
Riviére Zsuzsi pszichológus, sámán – Ősi gyógymódok nyomában
Klinikai szakpszichológusként és pszichoterapeutaként dolgozott magánpraxisban Kolozsváron, majd hét évvel ezelőtt egy éles váltással a perui őslakosok gyógymódjára váltott, és a felső amazóniai őserdőbe költözött Riviére Zsuzsi. Itt ismerte meg férjét, Yann Riviére sámánt, akivel együtt vezetik az állami engedéllyel működő, tradicionális gyógyító központjukat, az Oka Wasit. Itt avatják be – a shipibo indiánok hagyományát követve – a növényi gyógyítók csodás világába azokat, akik erre hívást éreznek. (Ci
