– Gyönyörű, ritka neved van. Hogyan kaptad?
– Apai dédnagyapám padlásán édesanyám talált egy kalendáriumot, amikor várandós volt, ebben olvasta a Hargita legendáját. A történetben Hargita egy tündér volt, és édesanyámnak nagyon megtetszett a név. Őszintén megmondom, gyerekkoromban rengeteget szenvedtem miatta, a gyerekek sokat csúfoltak, még egyetemista koromból is van kellemetlen emlékem, amikor az egyik tanárom viccet csinált a nevemből. De különben soha, sehol nem kell másodjára bemutatkoznom, mert a nevem miatt mindig emlékeznek rám.
– Milyen érzés, amikor írónőnek szólítanak?
– Furcsa. Amikor könyvbemutatókon mondták, hogy írónő, körbenéztem, hogy kiről beszélnek. (nevet)
– A környezeted úgy ismer, mint kommunikációs szakembert, kormányfőtitkárságon, minisztériumban és parlamenti képviselői irodában is dolgoztál. Szeretted?
– Nagyon! 27 évesen lettem miniszteri tanácsos. Akkor mondta egy idősebb kollégám, hogy „tudod-e, ti annyira fiatalok vagytok, hogy fel se fogjátok, milyen hatalom van a kezetekben”, és tényleg, jó értelemben vett influenszerként funkcionáltunk. Lehet, valóban nem is értettük, mekkora dolog, hogy az az ötlet, amit kitaláltunk és bementünk vele a miniszterhez, és ő azt mondta rá, ez jó, megvalósult, és egy egész országra hatással volt. Mi csak végeztük a munkánkat. Elég sokáig úgy éreztem a minisztérium után, hogy ennél nincs jobb, vagy nincs több, vagy tovább.
– Nagyon más sajtóközleményt írni és regényt írni. Amikor kiderült, hogy kiadták a könyvedet, sokan meglepődtek.
– Ég és föld a két munka, valóban (mosolyog). Mindig szerettem volna könyvet írni, egész gyerekkoromtól dolgozott bennem az érzés, de valahol jól eltemetve. Azt hiszem, igazából nem hittem abban, hogy meg is tudom valósítani. De egyszer csak jött a szikra. Az első könyvemet nagyon rövid idő alatt megírtam, ha jól emlékszem, bő három hét alatt.
– Hogy született a második könyv?
– Mégsem akar az ember egykönyves szerző maradni (nevet). A Kötelék más téma, mint a 365, személyesebb, meg bevallom, számomra terápiás jelleggel bírt a megírása.
– Vannak benne életrajzi elemek.
– A Kötelék a szerelmi szál mellett a gyermekrák témáját dolgozza fel, azt, hogy egy ekkora betegség egy családot hogyan érint. Amikor nekifogtam, a mi családunk éppen ebben az élethelyzetben volt, és nem volt ez tudatos, hogy pont erről akarok írni, de annyira ebben éltem, hogy ez jött a tollamból. Sokat rágódtam rajta, hogy meg kell-e írnom, meg hogy a családban, akiket érint, hogyan fogadják majd, hogy nyomtatásban az életük.
– Amikor készültem erre az interjúra, gondolkodtam, hogy az életedből mire kérdezhetek rá, mert több nehéz dolog történt veled az elmúlt években. Bármelyik kérdésre mondhatsz nemet, ha úgy érzed, kényelmetlen, fájdalmas.
– Kérdezzél nyugodtan, lehet, van, aki hasonló cipőben jár, mint én, és segítség, ha beszélgetünk arról, hogyan éltük meg mi a családunkban történteket.
– Hogy fogadta a nevelt fiad, akinek a betegségéről szól, a könyvet?
– Őt az rázta meg, hogy meglátta azt a szemszöget, hogy mi, a család, miként éltük meg az ő betegségét. Ugyanakkor büszke volt rá, gondolom, mert időnként kért egy-egy példányt olyan emberek számára, akik fontosak voltak neki. Utólag meg már – a történtek tükrében, hogy Marcit elveszítettük – nagyon fontosnak tartom, sőt, végtelenül örülök, hogy megírtam. Már csak azért is, mert ez egy olyan téma, amivel nem szeretünk foglalkozni, amiről nem beszélünk, amit lenyomunk magunkban. A rák a mi társadalmunkban tabu. A gyermekrák pláne. Pedig sokan küzdenek vele.
– Kaptál visszajelzéseket?
– Rengeteget. Az egyik legmegtisztelőbb egy csíkszeredai köztiszteletben álló orvostól jött, akit én is nagyra tartottam, mert végtelenül művelt, okos ember volt. Ő is elolvasta a 365-öt, ezen mindig elmosolyodok, amikor eszembe jut, mert nem gondoltam, hogy ő ilyesmit böngészik. Ő is daganattal küzdött, és amikor találkozott a férjemmel, elmesélte neki, hogy a kórházban olvasta a Köteléket, és üzeni a kedves feleségének, hogy nagyon gratulál ehhez a regényhez, hogy erről a témáról mert írni. Utólag pedig a felesége írt üzenetet, hogy neki milyen sokat jelentett a helyzet elfogadásában és feldolgozásában a könyvem. Soha nem felejtem el ezeket a sorokat!
– Milyen volt, amikor fiatal nőként a házasságoddal kaptál egy kamasz gyereket, Marcit?
– Őt hamarabb ismertem a néptánc révén, mint az édesapját (felnevet). Egy kolozsvári néptánctalálkozón ismerkedtünk meg, nagyon cuki kisfiú volt. Ott volt az apukája is, de vele elkerültük egymást. Következő évben Magyarországra mentünk szintén néptánctalálkozóra, ott ismerkedtünk meg Zolival, a férjemmel. Tartottam tőle, hogy Marci hogyan fogja fogadni ezt a kapcsolatot, mert ugyan jóban voltunk, de nagyon más viszonyban, nem mostohaanya – nevelt gyerek viszonyban. De nagyon jól fogadta.
– Legendás, hogy a férjed hogyan kérte meg a kezedet. Elmeséled?
– Volt nekem egy barátom, akivel megbeszéltük, hogy ha 40 éves korunkig egyikünk se lesz házas, feleségül megyek hozzá. Ez a barátom is ott volt a fesztiválon, és szóba jött ez az egyezség. Zoli ezt hallotta, és kijelentette: „én előbb elveszlek, tudom, te leszel a feleségem”. Abban pillanatban én is tudtam, hogy ez így lesz, pedig három órája ismertük egymást. Így lett.
– Milyen volt Marcival az első időszak?
– Az első nyár nehéz volt, össze kellett szoknunk, nekem is meg kellett szoknom, hogy itt van egy kiskamasz, aki akkor töltötte be a 13 évet. Délig aludt, széthajigálta mindenét (nevet), unatkozott, programokat kellett neki szervezni. De utána hihetetlenül összekovácsolódtunk.
– Olyan jó, hogy tudsz Marciról nevetve beszélni. Mióta?
– Marcit 2017 januárjában diagnosztizálták rákkal, én márciustól augusztusig írtam a Köteléket. Abban az évben nagyon padlón voltam. Rengeteget sírtam, alig tudtam funkcionálni, dolgozni is alig bírtam, a koncentrálás sem ment. Ha őszinte vagyok magammal, én Marcit már akkor elgyászoltam, elsirattam. Annak ellenére, hogy akkor még viszonylag jól reagált a kezelésekre. Csakhogy én utánaolvastam alaposan a Ewing-szarkómának, és tudtam, hogy abban az állapotban, amiben fény derült a daganatára, annyi áttéttel csak minimális, pár százalékos túlélési esélye van. Persze az ember ezt próbálja elnyomni magában, és ezt soha nem mondtam se a férjemnek, se senkinek, de a lelkem mélyén éreztem, hogy nincs esély. Azt viszont nem hittem, hogy ilyen csúnya vége lesz. Hiába tudtam, hogy vége lesz, azt nem gondoltam, hogy ez a gyermek így tönkremegy, leépül. És közben néztem a férjemet, ahogy ő is szenved.
– Miközben a fogadott gyermekeddel küzdöttetek a gyógyulásért, babátok született. Hogyan lehet a kettőt együtt csinálni, fizikálisan bírni, lelkileg megélni?
– Egyik héten kiderült, hogy várandós vagyok, a másik héten pedig az, hogy Marcinak kiújult a daganata. Mindenki meg volt ijedve, hogy mi lesz, hogyan fogom várandósan viselni a hírt. De én elég jó vagyok a hárításban, meg a természet is jól kialakította a nőkben a hozzáállást, termelődnek a „segítő” hormonok ilyenkor, így arra tudtam koncentrálni, hogy a baba jól legyen. Tartottam magam, arra figyeltem, hogy Zsigi meg fog születni, Marci meg meggyógyul. Plusz futottam várandósan is, és azóta is. Számomra a futás terápia.
– Mi változott meg, amikor Zsigi megszületett?
– Egyrészt hatalmas öröm volt, másrészt jöttek a mindennapi teendők, amik vannak egy kisbabával, szoptatás, altatás, pelenkázás éjjel-nappal. Visszafele élni nem lehet, a dolgokat a múltban nem tudjuk megváltoztatni, és persze az a dolgok rendje, hogy egy újszülött leköti egy anya minden idejét, de akkor is nagyon sajnálom, hogy nem maradt Marcira elég időm. Mi azelőtt minden nap egy-másfél órát videotelefonáltunk, ezek nagyon lerövidültek. Marci örült a testvérének, de mégis megviselte a születése, mert valamilyen szinten engem ezzel elveszített. Nagy ajándék az élettől, hogy ha csak egyszer is, de tudtak találkozni. Az végtelenül megható volt. Akkor oldódott fel a konfliktus, mert addig Marci úgy érezte, ez a gyerek tőle csak elvett, és ő ezt éreztette is velem. Aztán amíg itt volt nálunk, amíg le nem bénult, szépen alakult a viszonyuk, ők ketten nagyon jól tudtak kapcsolódni. Most tudnának igazán, de Marci már nincs... Amikor elment, Zsigi állandóan bekúszott abba a szobába, ahol ő aludt, és kereste. Szívfájdító volt.
– Magyarországi férjed van, te székely vagy. Hogyan működik ez a mindennapokban?
– Ha ő nem lenne magyarországi, akkor is lennének érdekes helyzetek, mert én azt vallom, két ember az két ember, akiknek össze kell szokni. De vannak történetek (felnevet). Amikor ideköltözött, mondta neki anyukám, hogy légy szíves, menjél ki a balkonra, és hozzál be egy borkányt. Zoli szégyellte azt mondani az anyósának, hogy nem értem, mit szeretnél. És akkor kiment a teraszra, és ott álldogált. Mi néztük bentről, hogy vajon mit csinál, ő meg azon gondolkodott, melyik lehet az a borkány nevezetű tárgy. De mára már nagyon ide akklimatizálódott Székelyföldre, már nem érzem a különbséget. Egyébként meg, a férjem mondta, hogy radiátor, én mondtam, hogy kalorifer, miközben a becsületes magyar neve fűtőtest (kacag).
– Jó pár évet vártatok a gyermekáldásra, és ez a szál is benne van a könyvedben. Beszélhetünk róla?
– Én mindig fiatal anyuka szerettem volna lenni, de ez a vonat elment (felnevet). Valahogy fordítva csináltam az életet, nagyon fiatalon volt két komoly kapcsolatom, aztán jött a minisztériumi munka, reggel 9-re már bent voltam, és éjjel mentem haza, abban az időben csak kollégákkal találkoztam, nem alakult ki komolyabb viszony senkivel, amíg Zolival meg nem ismerkedtem. Amikor aztán Zolival összeházasodtunk, nagyon szerettünk volna gyermeket, akár azonnal is, de nem úgy alakult. Sok minden történt, ő egy év alatt elveszítette az édesanyját, édesapját, és Marci is beteg lett. Sokszor beszéltünk arról, hogy amekkora stresszben élünk, nem csoda, hogy nem jön a gyermek, mert a baba nem az idegességben fogan. Egy darabig ebbe bele is törődtünk, de aztán kezdett frusztrálni, hogy telik az idő. Én eleinte nagyon elleneztem, hogy elmenjünk kivizsgálásra, mert irtóztam tőle, de mégis rábeszélt a nőgyógyászom, hogy jó volna egy alapos vizsgálat. Persze nem volt semmi bajom, és Zolinak sem, aztán kaptam egy nagyon enyhe petefészek stimulációt, és rögtön teherbe estem.
A Nőileg magazin 2021. februári lapszámának címlapján
– Hány évet vártatok Zsigire?
– Ötöt.
– Volt olyan pont, amikor kétségbe estél, mi van, ha nem lesz gyereked?
– Számtalanszor előfordult, hogy amikor megjött a menzeszem, zokogtam, mert már rettenetesen vágytam kisbabára. Hatalmas csalódás és fájdalom volt hónapról hónapra megélni, hogy megint nem lettem édesanya. Kétségbe azért nem estem, minden szomorúság ellenére, mert mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ha nem születik meg a gyermekünk, akkor örökbe fogadjuk, s úgy lesz a miénk. Sőt, most se zárjuk ki, hogy a testvért örökbe fogadjuk, csak most, Marci halála után nem abban az életszakaszban vagyunk.
– Ahhoz képest, hogy sajtósként mennyire pörgős életet éltél, mennyire váltás a kisbabás lét?
– Egy percig nem unatkoztam eddig (nevet), Zsigi mellett az életem egy pillanatig nem volt monoton, de ez biztos gyerekfüggő. Nem érzem azt, hogy muszáj dolgoznom, különben megbolondulok. Lehet, a késői gyerekvállalás előnye, hogy minden percét ki tudom élvezni (mosolyog).
– Lesz harmadik könyv?
– Jaj igen (kacag), azt már elkezdtem, amikor várandós voltam, aztán ott áll azóta is. Tudod, az ember elképzeli, hogy majd amíg a baba édesdeden alszik, addig anya az énidejében írogat. Mondták is, hogy „ha majd sokat viszed a levegőre, meglátod, olyan jókat fog aludni”. Persze. Zsigi nem aludt a babakocsiban, a hordozókendőben ordított, a babakocsi manapság is csak a futáshoz van. Mindenki mondta, hogy az újszülöttek 3–4 órát alszanak. Lehet, de nem ő. (nevet) Szóval a könyv áll, de nincs bennem frusztráció, meg nem sürgetem magam. Úgy gondolom, minden életszakasznak megvan a maga sajátossága. Gyorsan el fog telni ez az időszak, hamar eljön, amikor Zsiginek nem lesz szüksége rám, és akkor majd írogathatok. Egyelőre a fejemben szövögetem a történeteket altatáskor, és majd egyszer lejegyzem, amikor Zsigi megengedi.
Fotó: Mihály László
korábban írtuk
Dr. Almásy Emőke, intenzív terápiás orvos: Ne kopjon ki belőlem az emberség
Nem az volt az álma, hogy orvos lesz, ám engedett szülei biztatásának. Most a legsúlyosabb betegeket kezeli az intenzív terápián, és küzd minden nap az életért. Bár ezen az osztályon nem tudnak az orvosok olyan kapcsolatot kiépíteni a betegekkel, amilyen ideális lenne, hiszen többségük mély kómában, lélegeztetőgépen van, dr. Almásy Emőke próbál figyelni arra, hogy ne váljon rutinná a munkája, és megmaradjon a humánum az évek múlásával is. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. januári lapszámában jelent meg.)
